II. ker. Mátyás király reálgimnázium, Budapest, 1933
Hunyadi Mátyás 1458—1490. Az Anjouk erélyes kormányának letüntével országunk igazgatása a mammut-birtokosok kezébe került. Zsigmond után már-már attól kellett tartani, hogy szétesik hazánk és felbomlik egymástól függetlenülő területekre. A nagybirtokosok (főurak, egyháziak, megyei köznemesek, városok) Mátyás trónraléptekor is felemelték kezüket. Ne merje ezt vagy azt megtenni az ő apró érdekük sérelmére. Hogyan segített magán Mátyás? Úgy, hogy teremtett magának olyan királyi hatalmat, amely független lett a rendiségtől. Átszervezte a központi igazgatást. Háttérbe szorította a királyi tanácsot, a nagyúri tanácsosokat. Körülvette magát tőle személyesen függő, alacsony származású, de modern műveltségű egyénekkel és rájuk bízta az ügyek vezetését. Leváltotta azokat a nagy családokat, amelyek múltjuknál fogva alattvalói engedelmesség helyett lázadásra voltak hajlandók. Az ilyen családokkal szemben más rendeket emelt föl, függetlenítette magát pénz- és hadügyben is a rendiségtől. Országa központosítását, a széthúzó erők ellensúlyozását szolgálta akkor is, mikor új bíráskodást és igazságszolgáltatást teremtett. Olyat, mely az újkori abszolutizmusok központi, állami jogrendszeréhez közel áll. Tette pedig ezt szinte erőszakkal. Az igazságszolgáltatást ugyanis kancelláriájának embereivel intéztette. Sikerült így neki a bíróság tagjait elválasztani a politika embereitől. Szétválasztotta a bíráskodást és közigazgatást. Olyan útra lépett ezzel, amely az újkori állam egyik legnagyobb vívmánya. Megelőzte ezzel az intézkedésével Európa nagy részét. Méltán is nevezte el az utókor: igazságosnak. Valóban ő volt a Rend fenntartója, az Állam megszemélyesítője! Követelte a jobbágy számára is a „szabadember“ jogállását. Tőle Széchenyiig hosszú és keserves az út a magyar nemzet többsége számára. Rendeleteivel, példájával, szellemével rákényszerítette a hazai társadalomra azt az irányt, mely az erőszak túlkapásaival szemben a gyengék, a kisebbek erősítését és védelmét célozta. Megszállta őt a renaissance szelleme. Azért alkotott egészen új, büszke magyar államot; olyat, amely büszke függetlenségére a pápasággal és császársággal szemben, amelynek királya természetes képviselője a nemzeti autonómiának, akárcsak az Árpádok korában, amikor a fejedelem és állam még differenciálatlan és egyetlen egységet jelentett. Új nemzetállami öntudat hatotta át, önmagában érezte a magyar államot, melynek jó vagy balsorsáért egyedül felelős, de amelynek nagysága és dicsősége az ő személyes hatalmát is jelentette. Mindenkor színjátszó köntösben járt, mindenkor állama érdekében, az ő Magyarországáért. És mint, aki egész egyéniségében renaissance uralkodó volt, lelki szükségét érezte mindannak a külsőségnek (tudósok körének, könyvtárnak, fényes udvartartásnak stb.), amelyek a fejedelmek udvarát messze láthatólag renaissance-szá, azaz akkor modernné avatták. Túl nagy volt ő a tömeg számára és túl sokat akart! (Hóman—Szekfü: Magy. Tört. III. k. nyomán.)