IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1894
Ányos Pál. Egy évtizede már annak, hogy Ányosról írt tanulmányomnak egy része intézetünk Értesítőjében megjelent s hogy ezúttal az egész munkámat közrebocsájtom, annak okát senki se keresse irodalmi fontoskodásban, vagy írói elismerés keresésében, hanem egyedül azon vonzalomban, melylyel ifjúkorom óta a rokonszenves költő iránt viseltetem s a mely az idő múltával sem vesztett erejéből. Megvallom, hogy költőmről kevés újat mondhatok; minthogy egyrészt az irodalomtörténet-irók kellőleg méltányolják munkásságát s nagy költőink mellett is szentelnek néhány sort méltatására, másrészt költeményeinek első kiadóján, Bacsányin kezdve, többen foglalkoztak méltatásával s ha egyben-másban eltérők is a vélemények, abban mind megegyeznek, hogy Ányos figyelemreméltó alakja irodalmunknak s hogy egyike volt azoknak, a kik megérdemlik, hogy velük foglalkozzunk. Éppen ezért erős a hitem, hogy megvilágítva alakját, nem végeztem czéltalan munkát s ha eme dolgozatommal sikerül tanítványaim lelkében felébresztenem az érdeklődést és figyelmet keltőnk iránt, elértem az óhajtott jutalmat is. Bevezetés. A veszprémi ferenczrendiek templomában aluszsza örök álmát a korán elhunyt paulinus-szerzetes és nemeslelkű költő, Ányos Pál. Életében fájdalom és szenvedés volt osztályrésze, halála után méltán gyújtja meg a szeretet szövétnekét az emlékezés. Közel másfél század választ el bölcsőjétől s ha az enyészet rátette kezét porhüvelyére, emléke ma is él alkotásaiban s alig hiszem, hogy akadhat ember, a ki olvasván költeményeit, meg ne szeresse a mély érzésű költőt, a ki oly keveset élt és olyan sokat szenvedett. S ez természetes , mert a fájdalom sokkal tartósabb benyomást tesz kedélyünkre, mint az öröm, azért szívesebben időzünk nála, mint a hamar múló gyö