VII. ker. tanítónőképző-intézet, Budapest, 1946
Megemlékezés Herkovits Ilonáról. Mindannyian megdöbbenve vettük tudomásul, hogy Herkovits Ilona kartársunk meghalt, fiatalon, munkabírásának és tetterejének teljében, 1947. május 17-én. Nem tudjuk felfogni nemlétezését és úgy érezzük, hogy nem halt meg, csak a lélek nőtt túl rajta. Elképzelhető-e, hogy a benne lobogó nemes törekvésekre egy véletlen közlekedési baleset tegyen végső pontot? Ha egy nap a Szécsényben alapított ’’dalos iskolája" ajkán elhalna az énet és ha azok, akiken minden erejével segíteni igyekezett,egy nap elfelejtenék a nevét, akkor halna meg, így él. Ha erősebben, mint talán mi. Megállotta a próbát. A magyar ifjúság iránti szeretetből és felelősségérzésből olyan polgári iskolát szervezett meg Szécsényben,leküzdve minden külső akadályt, ahová 15 éven keresztül az ő vezetése mellett nemcsak tanulni, hanem nemesedni és emberré nőni járhatott az ifjúság. Bartók és Kodály dalok csendültek fel a tízpercesben az iskola falai között, így formálta gyermekeit az ősi magyar dal erejével. S amikor úgy érezte, hogy Szécsényben már elvégezte a rábízott és vállalt feladatot, feljött közénk. Amit gazdag és tevékeny élete tapasztalataként leszűrt, azt akarta az újraszülető magyar pedagógia szolgálatába állítani. Négy hónapot tölthetett csak köztünk, de a munkatárson kívül fel kellett ismerni benne a végtelenül nemes és minden sorsadta felelősséget vállaló embert. Tanítványai pedig a lényét adó nevelő eszményképét ismerhették fel benne, emberi és baráti kapcsolatot is talált a lelkükhöz. Egyéni életéből álljon itt egy példa: anyagi erejét szinte felülmúló áldozatot vállalt azért, hogy egy tehetséges magyar gyermeket felneveljen, ő, aki még egy szerény kis otthont sem tudott berendezni magának. Adassék meg nekünk, akik talán a léleknek kevesebb erejével rendelkezünk, hogy az ő ereje emlékével folytathassuk hivatásunkat, a szebb és nemesebb emberi törekvések jegyében.