IX. ker. Teleki Blanka női felső kereskedelmi iskola, Budapest, 1946
Dr Hézser Aurél Az 1944—45. tanév tíz esztendei komoly munkában eltöltött ideje után, lezárult egy fejezet iskolánk életében. Eltávozott körünkből intézetünknek tíz esztendőn át őszinte szeretettel körülvett, nagyrabecsült igazgatója: dr Hézser Aurél. Örültünk volna a tíz esztendős igazgatói jubileumnak, de örömünket megrontotta az elválás kényszere, direktorunk szolgálati ideje lejárt, búcsúzni kellett. Azóta két esztendő telt el. Volt igazgatónkat gyilkos betegség támadta meg s egy szürke februári napon kikísértük a farkasréti temetőbe utolsó útjára. S amit távozása után az idő múlásával kezdtünk sejteni, hogy mit veszítettünk benne, azért most itt akarunk még egyszer köszönetet mondani. Köszönetet azért, amit nekünk, tanárainak és közös kincsünknek, az iskolának adott. Köszönjük a tudós tekintélyt, amelyet igazgatónk legelső ifjúságától kezdve lankadatlan munkájával, mint az antropogeographiának első hazai úttörője szerzett meg s amely tekintély mindannyiunkat tiszteletadásra késztetett. Köszönjük azt a szeretetet, amely szorosan iskolájához fűzte az igazgatót. Hézser Aurél megkapta tudományos munkásságáért a neki kijáró egyetemi rendkívüli tanári címet, de mi sohasem éreztük azt, hogy igazgatónk a tudományos munkásságától megmaradt idejét adja a pedagógiának és szentek iskolájának, hanem azon csodálkoztunk, hogyan tud tudományos munkára is időt szakítani az, aki egész lelkével az iskolai nevelőmunkát szolgálja. A mi nagyrabecsülésünket nem a földrajztudós szerezte meg, a róla megőrzött emlékünket nem a nagyképzettségű szakoktató arcképe teszi feledhetetlenné, nem is a tanulmányi felügyelőé, a tankönyvíróé, hanem az emberé és nevelőé. Most itt az utolsó szó jogán még egyszer köszöntjük azt az embert, aki a szeretet birodalmává tudta varázsolni a komoly munkahelyet, akinek nemes idealizmusa, a reábízott leánylelkekben egy nemesebb embertípus kiformálására irányuló, el nem lankadó fáradozása, minden kényszer nélkül a legőszintébb tiszteletet váltotta ki belőlünk, munkatársaiból. Embert ismertünk meg benne, akinek uralkodó jellemvonása a szívjóság volt, akire szeretettel emlékezünk. És meghatva köszöntjük végül a nevelőt, mert Hézser Aurél sohasem volt oktató, de lénye legmélyéig nevelő. Köszöntjük a direktorsága tíz esztendeje alatt iskolánkból kikerült leánysereg helyett és nevében és köszöntjük a magunk nevében azzal a köszönettel, amely a példaadónak a legőszintébb elismerés hangján kijár. Ez a búcsúnk, a második, a végleges, fájóbb, mint az első volt, mert az a távolság, amelyet közte és közöttünk a bezárult sír vont, áthághatatlan. De vigasztalásnak itt maradt belőle mindaz, ami nemes és szép volt, a hivatottak lobogása s búcsúzásképen elmondhatjuk, hogy az általa gyújtott lángot híven őrizzük tovább.