II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1883
A franczia kiejtésről: „La langue fran^aise est une dame de bonne maison, élégante, mais un peu cruelle, et quand j’ai l’honneur de la rencontrer ä l’étranger, je ne permets pás qu’on éclabousse sa robe.u („A franczia nyelv jó házból való, előkelő de kissé kegyetlen hölgy, és ha szerencsém van vele külföldön találkozni, nem engedem, hogy ruháját bepiszkítsák.) (Eugene L a b i c h e _Le voyage de Monsieur Périchou“ czímű vigjátékabúl.) Azon dolgok közé, melyeket élő nyelveknek különösen iskolai oktatásánál nemcsak hazánkban, de idegen nemzetek között is fölöttébb gyakran csak úgy melleslegesen, félvállról, vagy épenséggel hanyagul szoktak tárgyalni, az illető nyelvek kiejtése is tartozik. Elfelejtik, vagy legalább is nem méltányolják közönségesen eléggé azon megdönthetetlen és sarkalatos igazságot, hogy minden élő nyelv oktatásánál legalább is oly fontos az, hogy mikép beszélünk azon a nyelven, mint az, hogy mikép írunk rajta. Ha ez minden élő nyelvre vonatkozik,mennyivel inkább áll a napjainkban kétszeres fontosságú úgynevezett világnyelvekre nézve, melyek között a franczia nyelv elvitázhatatlanul az első szerepet játszsza. Mi is nálunk a franczia nyelv kötelességszerű középiskolai tanításának egyik fő czélja? Kétségkívül nemcsak az, hogy az illető tanuló elvégezze a reáliskolai tanfolyamot, ne csak olvasni, megérteni, s e szerint tudományos és irodalmi czélokra fölhasználni tudja a végtelenül gazdag franczia irodalom kincseit, hanem az is, hogy a modern élet oly sokszerű és gyorsan változó körülményei között a nemzetek érintkezésére közös kapcsot képező franczia nyelvben magát ha nem is folyékonyan, de legalább helyesen és érthetőleg kifejezhesse, és hogy viszont a született francziák, vagy az e nyelvet helyesen és folyékonyan beszélők ajkáról hangzó franczia szót is megérthesse. És ez azon czél, melyet nálunk is oly gyakran tévesztenek el szem elől. Hányszor hallhat mindenki köztünk elegikus, néha a kétségbeesés hangjaiba átmenő panaszokat olyanok részéről, kik hosszú éveken át vesződtek Voltaire és Rousseau nyelvével, kik szorgalmasan magukévá tették annak bizony nem épen könnyű nyelvtani szervezetét, elsajátítottak nagy buzgalommal óriási franczia szókincset, olvastak egy egész könyvtárra való franczia szépirodalmi, vagy tudományos munkákat, mondom, hányszor lehet az ily szerencsés-szerencsétlen embertársainktól efféle följajdulásokat hallani, hogy: 1*