II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1921

Dr. Jánosi Béla 1857-1921

mányos irodalmunknak egy hézagát tölti be .. . Közvetlenül a forrásokból merít, melyeket jól ismer. Fejtegetéseiben mindenütt világos és biztos, kritikájában mérték­tartó.“ Említett két munkája egy harmadik kötettel kibővítve 1901-ben az Akadémia könyvkiadó vállalatában is megjelent „Az aesthetika története“ címen. Kiváló aesthetikai munkásságáért a Tud. Akadémia előbb (1902) levelező, majd rendes, élete vége felé pedig a Kisfaludy-Társaság is tagjává választotta. („Aesthetika“ c. munkáját már nem fejezhette be.) Jánosi könyve valóban méltó az elismerésre. Óriási szor­galomnak, kutatásnak, széleskörű és sokoldalú tudásnak az eredménye a mű s e mellett előadása vonzó, folyékony, stílusa képekben gazdag, szemléltető. A Jánosit jellemző tárgyilagosság, alaposság, kiváló elemzés és találó bírálat teszi értékessé minden részletében. Ilyen volt Jánosi Béla, mint tudós, lássuk, hogy milyen volt mint ember és tanár. Élete eseményekben nem gazdag. Amint a hideg, fagyos télhez, úgy a viharos tavaszhoz, de a perzselő nyárhoz sem hasonlított. Olyan volt, mint a kellemes verőfényes őszi idő, amely gyümölcsöt érlel s édes, bús melancholiával tölti el az ember lelkét. Egyéniségének kifejlődésére szülőföldjének gyönyörű vidéke lehetett befolyással: Brassóban született. A középiskolát a kolozsvári piaristáknál, egyetemi tanulmányait szintén Kolozsvárott végezte. Tanárai közül különösen Imre Sándor, Felméri Lajos, Szász Béla és Metzl Hugó voltak rá befolyással. A tanári pálya elszólította szűkebb körű hazájából, de rajongó szeretete Erdély iránt ezután is meg­maradt. 1883-tól 1893-ig az aradi, ettől kezdve pedig egészen haláláig a budapesti II. ker. áll. főreáliskolában működött. Egész életében tisztán a tudománynak, az iskolának és családjának élt. Felesége és gyermekei rajongó szeretettel és tisztelettel vették körül. Családi életé­ben is mintául szolgált úgy fiatalabb kollegáinak, mint tanítványainak. Ha a mun­kától kifáradva, olykor-olykor pihenni akart, a budai hegyekbe ment üdülni s itt a fenséges természetben gyönyörködve gyűjtött újabb és újabb impressziókat. Még külső hatásával is csak tiszteletet tudott kelteni. Arcáról rendkívüli intelligencia s nemes komolyság tükröződött. De Jánosi Béla egyénisége mégis legeredetibb volt és hozzánk is legközelebb állott a tanári pályán. Szinte közmondássá lett, hogy tudós, vagy író ritkán szokott jó tanár lenni. Jánosi Béla szembetűnően rácáfolt erre a közmondásra. Bár a tudo­mányok közül is éppen azt választotta ki, amely a legegyetemesebb tudást igényli s valóban alapos jártassága volt az irodalomban, történelemben, filozófiában s­értett a nyelvekhez és a zenéhez, nem volt kollegái között, aki kötelességét olyan pontosan végezte volna mint ő. Ok nélkül soha egy percet el nem mulasztott, sőt a száraz irodai munkában is — mint megbízott igazgató — a leghasznavehetőbbnek nyilvánult. Semmi sem mutatja inkább kiváló tehetségét, minthogy tősgyökeres magyar létére nemcsak megtanult németül, hanem egyik szaktárgyául is a német nyelvet választotta. Sőt midőn a német nyelvtanítás szakfelügyelőjének kinevezték, itt is a legkiválóbbak közé tartozott. Jánosi élő példa arra, hogy a magyar fajban milyen érzék és tehetség van a nyelvek és a filozófia iránt. Mestere volt nemcsak tanítványainak, de fiatalabb kollegáinak is. Kevesen úzi­k hozzá hasonlók, akikre a tanítványok olyan osztatlan tisztelettel tekintettek volna ,mint reá. Bár a munkában a legkomolyabb volt, a tanári szobában, vagy összejőve...ek alkalmával humora is megcsillant. Ha olykor-olykor valamelyik kollegánkat ünnepeltük, ő mindig írt az illetőre egy tréfás verset. Tiszta, egyenes jelleme­s önzetlensége — mely előkelő családi összekötteté­seinek a kihasználásától is tartózkodott — az utóbbi idők diszharmonikus, materiális szellemébe nem tudott beleilleszkedni. De ez a ráeszmélés keserű csalódással töl­tötte el lelkét. Most látta csak, hogy szerénységéért és önzetlenségéért a mellőzés és hálátlanság volt osztályrésze. Milyen lehangoló volt, — midőn az iskolában elbúcsúztunk tőle — hogy ő, aki egész életében az ideáloknak élt, kénytelen volt bánatosan azt mondani: Post equitem sedet atra cura. A csalódás egészen megtörte. Életét az tette tragikussá, hogy középiskolai tanár lett és az is maradt. Meg­döbbentően váratlanul, alig egy pillanat alatt költözött el az élők sorából. És mi kollegái sorsában a saját sorsunkat láttuk. Harcolni, küzdeni eszmékért, ideálokért és elbukni, vagy megtörni akkor, amikor a jutalmat várnánk, vagy érdemelnénk. Az októberi forradalom után, amikor a magyar hadsereget szétbocsátották, egy lelkész felkereste a budapesti keleti­ pályaudvarnál várakozó székely katonákat, hogy vigasztalja őket. Az egyik székely olvasva a szomorú híreket, bánatosan mon­

Next