II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1925

Toldy Ferenc magyarsága, írta és Toldy Ferenc arcképének leleplezési ünnepélyén felolvasta: KOCZOGH ANDRÁS dr. Aki Arany Jánostól Buda halálát olvasta, nem felejtheti el azt a jelenetet, amikor Buda megosztja Etelével az uralkodást s az áldozat bemutatásakor egymásra ürítik serlegüket; az áldomás után Buda, majd Etele is az égő oltárra önti a mara­dékot s a színbárból egyszerre vérharagos lángok csapnak az ég felé. — Az öröm zajában csak egyedül az öreg Torda, a táltos veszi észre a baljóslatú jelenséget. Megdöbben, de nem szól senkinek. „Sercegve a zsarát füstöt vete tőle. Vérharagos lángok csaptak ki belőle. Megdöbbenő Torda. — Hanem aztán másra. Fordultak az elmék vidor áldomásra.“ — írja a költő szemléltetve. Ebben a misztikus jelenetben mintha benne volna a hon és magyar nemzet egész tragikuma. Mintha a nagy epikus költő az ő mélyen érző melancholikus, sötéten látó lelkével nemcsak a múltba nézne vissza, hanem a jövőbe is be akarna pillantani és szomorú jóslatot mondana a két nemzetről. Újabbkori tudósok szerint a hun nép nem volt ugyan rokona a magyarnak, de ha nyelvi alapon nem is lehet kimutatni a faji rokonságot, bizonyos, hogy jelleme és tragikus sorsa a két népnek sok tekintetben ugyanaz. Elpusztult a hun nép annyira, hogy a nyelvét sem ismerjük. Megemésztette őket a sok ellenség, szomszédaik gyűlölete, mert kevesen voltak , rokonok és barátok nélkül. De megmaradt a magyar — az örökkévaló Isten akarata szerint — nemcsak országában, de nyelvében és kultúrájában is. És ezt az ezeréves kultúrát ellenséges hatalom többé meg nem semmisítheti. Hogy Sainte-Beuve szavaival éljek: Még ha elpusztul is az ország, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai műveiből megtudhatja majd a világ, hogy ezen a földön milyen nép lakott, hogyan érzett és gondolkozott. De a tragédiák Etele országának romlásával nem fejeződtek be. Átszállottak talán nem is átok, hanem áldás gyanánt a magyarra. Ha végigtekintünk nemzetünk életén, láthatjuk, hogy a nagy nemzeti katasztrófák nem lesújtó, hanem inkább felemelő hatással és következményekkel jártak; ennek az oka és magyarázata abban az erkölcsi és nemzeti erőben rejlett, amely nemzetünket annyi ellenség között fenn tudta tartani. Egy másik jelentősége történetünkben az erkölcsi és nemzeti érzésnek, hogy politikai és gazdasági életünk akkor volt igazán egészséges és áldásos, amikor annak fellendülését a nemzeti irodalom egy-egy renaissancea előzte meg. Röviden szólva, a magyar nemzet fentartó ereje a tiszta erkölcs és erős nemzeti érzés volt 1000 éven át s amíg ezekhez vissza nem tér, addig a feltámadását sem várhatja. Az a kérdés most, hogy ebből a szempontból milyen jelentősége lehet annak a férfiúnak, akinek ma arcképét lelepleztük?

Next