II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1928
Dr. Pintér Jenő. Tíz esztendeje már, hogy a nagy nemzeti katasztrófa után a remény első sugara felcsillámlott. A nagy összeomlás után az első időben a magyar lélek megtörtén, szinte bénultan állott a romok előtt, így történhetett, hogy a gonoszság az alkalmat felhasználva tovább pusztított. De a szárnyaszegett magyar géniusz mégis magához tért, s lassan kint világossá lett, hogy a romokat el kell takarítani, hogy azután az építés munkája következzék. A nagy pusztulás után mindenki javulást, megújhodást várt. A legfontosabb kérdés az volt, hogy a nemzeti élet újjászervezése miképen s főképen pedig kik által megy végbe. Olyan férfiakra volt szükség, akiket hazafias érzésük, szellemi és lelki energiájuk s kiváló diszpozíciójuk képesít a nagy munkára. Az újjáépítés és szervezés csak a középiskolán, mint a nemzeti műveltség épületének fundamentumán kezdődhetett. Igen fontos volt tehát, hogy a felsőbb hatóság kiket jelöl ki a középiskolák élére, főként pedig a főváros középiskoláinak a vezetőjévé. Ma már mondhatjuk, hogy a gondviselés különös intézkedése volt, hogy 1919-ben a budapesti középiskolák főigazgatója dr. Pintér Jenő lett. Ma már megállapíthatjuk, hogy a nemzeti életnek alig volt olyan terrénuma, ahova méltóbb férfiú került volna. A magyar nemzeti élet erkölcsi és kulturális színvonala a középiskoláktól függ, különösen pedig a fővárosi középiskolák tanulmányi és lelki élete az egész ország társadalmi életére rányomja a bélyegét, ezért itt olyan férfiúra volt szükség, aki mint tudós, mint tanár s mint gyakorlati pedagógus, egyformán kiváló s egyetemesen tekintélynek örvend. Az elmúlt tíz esztendő igazolta, hogy Pintér Jenőben mind a három kvalitás egyesül. Mint tudós, történelmünk egyik legsivárabb korszakában soha el nem múló becsű munkával ajándékozta meg nemzetét ; a Magyar Irodalom Történetének Kézikönyve ez a két monumentális kötet, egységes szempont alapján készült legnagyobb magyar irodalomtörténetünk, beláthatatlan időkig nélkülözhetetlen