Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1860

A magyar igeidők. A magyar igeidők helyes használatát a régi magyar írókból szedett példákkal annyira bebizonyította a „Magyar Nyelvészet“ tisztelt szerkesztője, hogy azokról immár csak annak le­het kétsége, ki vagy az igazat belátni nem képes, vagy a bevett rész szokástól makacssága miatt eltérni nem akar. Hogy pedig azt se mondhassa valaki, hogy a „Magyar Nyelvészet“ olyasmit kíván a nyelvbe behozni, mi más nyelvekben vagy meg sincs, vagy ha megvan is, annak használatában ugyanazon szabálytalanság vehető észre, elkezdé Budenz úr először is az ős­szan­­skrit nyelv igeidőivel vetni össze a mieinket. Továbbá közlött török olvasmányokat, melyekből tisztán látható, hogy a török nyelvben csaknem ugyanazon időalakok vannak, melyek a mi nyelvünkben, azzal a különbséggel, hogy ők azokkal helyesen, mi pedig helytelenül élünk. De menjünk tovább s lássuk miképen használta a görög igeidomait. Az alább következő fordításban az eredeti szöveget tartván szemünk előtt, attól csak ott térünk el, hol azt vagy nyelvünk saját­sága, vagy az idő-momentum logikailag meghatározott törvénye kivánja. Ez pedig gyakrabban történt, mint magunk is gondoltuk vala, minek okát kétségtelenül azon körülményben kell keresni, miszerint még az egymáshoz rokon nyelvek alakjai is gyakran és feltűnően eltérnek egymástól, h­át ha még a fordítás egyik nyelvcsalád valamelyikéből egy másik nyelvcsalád valamelyikébe történik, p. o. a görögből, tehát az árjából a magyarba, tehát az altai nyelvcsaládba; ilyenkor a nyelvalak-kifejezések csak megközelíthetik egymást, de hasonlók nem lehetnek. Ezen kísér­letre annyival inkább vagyok bátor különösen tanártársaimat figyelmeztetni, mert, hisz ők tudják s tudhatják leginkább, mennyire fontos a classicus nyelvek alapos megértethetésére a magyar igeidők helyes használata. — Hogy kény­szeríthetem én az ifjút a latin vagy görög igeidők szoros megkülönböztetésére, ha az saját nyelvének igeidőivel sem képes elbánni ? Miképen különböz­tetheti azt meg idegen nyelvben, a­mit saját nyelvében megkülönböztetni sohasem tanult? De szükséges saját nyelvidomainkat azért is tudnunk, hogy már valahára a latinis­­mus, germanismus stb. féle hibákba eshetéstől mentek lehessünk. — Lehet a két classicus nyelv re­mek­műveit magyarul is tanulmányozni, de csak úgy, ha azok nyelvünk törvényei szabta után ü­ltet­­tetnek át irodalmunkba. Míg mi saját nyelvünkkel tisztában nem vagyunk, addig ha forditunk is, ide­gen nyelven forditunk, s csak kárt teszünk vele mind saját- mind azon nyelvnek, melyből forditunk. Alkalmasint ezt tartja vala a tanárgyűlés is szem előtt, midőn elhatározd, hogy az első gymnasiumi osztályban a latin nyelv ne taníttassák, mert igaz marad, hogy mig a gyermek saját nyelvtanában né­mi jártassággal nem bír, addig jobb ha idegent nem tanul. Az elv ellen, mely a testületet lelkesíti, ki­fogásunk nincs, de az eszköz el van tévesztve, mert járja bár az ifjú az egész gymnasiumot át, még­sem fogja anyanyelvét sokkal jobban érthetni, mint mikor az elemi osztályokat elhagyd. Itt a bajon csak két dolog: jó nyelvtan és jó elemi tanító segíthet, különösen ez utóbbira van nagy szükségünk, mert a jó nyelvtanító többnyire jó nyelvtan is. Tanítóink legnagyobb része 1*

Next