Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1866
A természettan tárgyalásáról. A társadalomnak számos úgynevezett életkérdése el volna már döntve, ha a főelvekben való megállapodás, a kérdés megoldására nézve elegendő volna. Ámde a főnehézség nem az általánosságokban, hanem a részletezésben rejlik, nem az elvek kikutatásában mutatkozik a feladat legbajosabb része — ez akkor kezdődik, mikor az elveket alkalmazni , belőlük a kellő következtetéseket akarjuk vonni. A czél tisztán, szilárdan lehet kitűzve, mégis az utakra nézve amelyek legbiztosabban juttathatnának oda, ritkán vagyunk egy értelemben, ezeket úgyszólván esetenként kell megválasztani, és gyakran az, aki hátat fordítva a czélnak, látszólag hátrafelé indul, hamarabb ér oda, mint aki egyenest neki törtet. Ha a dolog nem így állna, sok kérdés nem volna többé kérdés, hanem megoldott feladat. Az a számtalan elem és tényező, mely a társadalmat alkotja, folyton-folyvást máskép csoportosul, más meg más arányokban működik, úgyhogy a megállapított elveket mindig más meg más viszonyokhoz kell alkalmazni. Így történik, hogy az ezerszer megvitatott kérdés, melyet már megoldottnak véltünk , újra meg újra — néha változott alakban — fölszínre tolakodik. Ily kérdés a tanítás ügye is. Ezredek óta vitatják, de azért ma is hozzáfér még a szós hozzá fog férni mindig. Nem is mondhatni, hogy az erre vonatkozó elvekben hiányt szenvednénk : non múlta sed múltam — le kell ereszkedni a tanulók álláspontjára — a közelesőtől kell haladni a távolabb esőhöz s mintegy concentrikus körökben tágítani a láthatárt — felfogást, ítéletet, emlékezetet egyaránt kell fejleszteni s ne egyiket a másik rovására — szoktassuk a tanulót önműködéshez, önálló gondolkodáshoz — ezek számtalan más elv társaságában közkézen forognak, úgy hogy elcsépelt közhelyekül is megjárják, s mind a mellett nem elegendők arra, hogy az ige testté váljék. Minél bonyolódottabb valamely szervezet, annál kényesebb a vele való elbánás, annál élesebb belátást, tartósabb figyelmet és szorgosabb gondot igényel fejlesztése , s a tanítónak csodás szervezettel, az emberrel van dolga. A tárgy, a melyet kezel, nem kevésbbé kényes ; a tudomány törzseké újabb meg újabb ágakat hajt, s e hajtások évek folytában törzsekké szilárdulnak s tovább hajtanak — s mindegyik ágnak meg van a maga sajátsága, az egyiket nem lehet épen oly módon beoltani mint a másikat. De a közeg is, melyben a tanító működik, nem mindig s nem mindenütt ugyanaz: a társadalom műveltségi foka és szükségei, a korszak uralkodó eszméi s igényei oly mellék-czélok kitűzését is sürgetik, melyeket szem elől téveszteni nem szabad. Azért bármennyire legyenek megállapítva az általános elvek, minden kor és minden társadalom föl fogja eleveníteni ezt a kérdést: hogyan tanítsunk sikeresen ? És