Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1873
mai nap szerte, hogy »cogito, ergo sum« volt a modern subjectivismus kezdete, de hogy Cartes ezen közvetlen tudati tényből, e tudategyenletből mást hozott ki, mint amit tartalmaz, — hogy Cartes erre épített további fejtegetései lényegesen téves substítutióból eredtek, azt ugyan hányan tudják mai nap ? Ha ugyanis Cartes ebből azt következtette, hogy az, ami magáról mondhatja ezen tételt, hogy az substantia és szellem, — akkor ez a közvetlenül adott ténynek egyszerű meghamisítása. A tény t. i. nem mond egyebet, mint hogy a cogítatio meg van, — de hogy ezen cogítatio egy alanyi szellem állományából folynék, azt nem a közvetlen tapasztalat mondja, hanem a raffinirozott okoskodás hozza belé. Midőn ezt Kant átlátta, ámbár más oldalról, akkor azt mondhatta ugyan, hogy az »Ich denke« minden gondolatunkat követi, de egészen helyesen jegyezte meg, hogy ez a lélekről mit sem mond. 1) A közönség ezeket a dolgokat kapta fel: a mellett egészen elfelejtette, hogy a Cartes-féle cogítatio sokkal nagyszerűbb szerepet nyert egy más rendszerben, Spinoza rendszerében. Az egyetemes cogítatio, az ösztönszerű szellemiség, melyhez távolról sem tartozik sem az egyéni sem absolut tudatosság jellege, 2) oda lett állítva világállománynak s a lélektannak kötelessége lett volna kimutatni azon módokat s viszonyokat, melyek beálltával ezen vak létezőből a tudatosság kicsirázik. Mig tehát Kant iskolájában a tudat- és öntudat egyltalában nem okozott nehézséget, addig a másik irányban haladó tanok épen ezen kérdésből vették kiindulásukat s nem szükség e kérdés fontosságának bizonyításához egyebet, mint azt említenem, hogy már Fichte azt mondja »Ich setze im Ich dem theilbaren Ich ein theilbares Nicht ich entgegen; über diese Erkenntnisz hinaus geht keine Philosophie« (Wissenschlehre, 1804-ből p. 23—28); hogy Schelling szerint 3) a philosophia csak a tudat folytonos történelme, hogy Hegel rendszere alapgondolatban csak a Schelling-féle tanoknak erőszakos dialektikával való keresztülvitele, — nem szükség többet felhoznom, hogy e fejtvényt nevezetes fordulópontnak lássuk a modern philosophiai speculatióban. Az idealistikus rendszerek az öntudatot nemtudatosból vezetik le, úgy jár el még Hegel is * s épen ezen sarkpontját az idealismusnak kellett megtámadni, ha azt lényegileg megczáfolni akarták.A nevezetes lépést lélektani szempontból Herbai és Benekes) tette meg s csakis ez időtől kezdve lett a tudat kérdése tudományos discussiók tárgya, mig az előtt inkább rhapsodistikus constructiókkal igyekeztek a tudatosság mechanismusát elfedni s megzavarni. Mai nap pedig a Hegel koráig divatozott lélektan meglehetősen kiélt és leélt alak; a reális önszemlélés tényeit nem lehet önkény szülte kategóriákba szorítani, s a hegeli logikai schematismusba a lelki tünemények nem férnek. Eltekintve a fejtvény egyetemes philosophiai horderejétől lélektani szempontból annak megfejtésével kivált Herbart iskolája és Beneke valamint a Fechner által alapított psychophysika foglalkoznak, míg ama Hegel-féle irány kihaltával Schopenhauer és köre más oldalról fognak ugyanazon kérdésnek más alapon való megfejtéséhez. A lélektani irányok bizonyos alaptételre támaszkodva az alaptétel különbözősége szerint különböző módon igyekeznek a fátyolt fellebbenteni a homályos képről. Ezen többnyire metaphysikára alapuló főtételek nem nélkülözhetlenek, sőt nézetünk szerint épen ezen tételek csakis a lélektani kérdések megfejtése után nyerik elégséges alapjukat. A herbarti lélektan alapnézete a képzeterő (Vorstellung) egyedüliségében áll, a Schopenhauer köréhez tartozó, ámbár tisztán csak Fortlage lélektanában képviselt, az akarat, illetőleg ösztön alapján igyekszik a kérdést megoldani, míg Hartmann e tekintetben középhelyet foglal el, lévén szerinte a világ metaphysikai alapja a képzettel elválaszthatlanul összekötött akarat. E mellett lehetnek nézetek, melyek, mint kivált hazánkban, biztos alap nélkül ingadoznak, ahova e kérdést illetőleg Jessent is számíthatjuk különben becses művével (Physiologie des menschlichen Denkens, 1872); de mindössze is ezen két irány játsza a tudományos lélektan terén a főszerepet s ezeknek tanai lesznek tehát ezen czikkben tekintetbe véve. A czikk feladata pedig egy részt ezen tanok hiányait felmutatni, másrészt ama pontokat is figyelembe venni, a melyek a kérdés biztos megfejtését lehetségessé teszik. *) Kant. Krit. d. r. Vft. p. 404. »Durch dieses Ich, welches denket, wird nun nichts weiter, als ein transcendentales Subject der Gedanken vorgestellte X. — wovon wir, abgesondert, niemals den mindesten Begriff haben können.« 2) Spinozánál sem. Az egyéni öntudatot maga fejtegette Eh. II. pr. 21. s itt Spinoza némileg nehézkesen ugyan, de mégis határozottan akarja az emberi szellem öntudatosságát az Isten lényegéből levezetni. A levezetés azonban épen nincs adva azzal, mert a tudat és a lélek közt nem áll azon viszony, mely áll Sp. szerint test és lélek között; e párhuzamosság nélkül pedig a megfejtésnek értelme nincsen. 3) Schelling. System des transc. Ideal, p. 8—10 »fortgehende Geschichte des Bewusztseins.« 4) Encyclopaedic p. 413 s k. (1827—bol). 8) Benedie. Psychol. Skizzen. I. 337. (1825).