Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1893
BESZÉL). A dolgos nép ott künn a mezőn, ha különösebb látni való ötlik a szemébe: jámbor búcsúsok éneklő csapatja a közeli országúton, vagy délczeg huszárok léptető hada, — felüti fejét a munkától, elkíséri szemmel a tova hullámzó embertömeget, míg a domb háta mögé kerülő út el nem kapja szemei elől. Akkor aztán újból lehajlik a munkához, melyet a látni való oly pihentetően hagyatott vele félbe. Mi is, dolgos nép a tanítás és tanulás mezején, félbe szakítjuk rendes napi foglalkozásunkat, hogy érdeklődésünk teljes erejével kövessük a szemünk láttára kibontakozó ritka jelenetet. Egy irodalmi triumphátor diadalmenete vonul el előttünk, a nemzet tapsai, éljen-kiáltásai kisérik. A rómaiak triumphátora városokat ■döntött meg, országokat zúzott össze, népeket hajtott igába; a miénk felszabadította a szíveket és az elméket, ezerek vágyának és reménységének oldotta meg szárnyait; amaz népek és országok összezsarolt kincseit öntötte a szenátus lábaihoz, elkápráztatva vele Róma szemeit, s a miénk kiosztotta szivének, szellemének gazdagságát honfitársai s a világ népei között. Jókai Mórt értem, a ki ma ült ötven éves írói életének ünnepét. 1843-ban mint kecskeméti joghallgató pályázott az akadémia Teleki-féle jutalmára; a jutalmat más nyerte el, de a bírálat elismeréssel emlékezett meg a fiatal jogász «A zsidó fiú» czímű pályaművéről is. Íme a határkő, amelynél kezdődik az ünnepelt író ötven éves pályája. Minő pálya az első nyilvános próbálkozástól az ünnepi kiadás száz kötetéig, minő fokozat az akadémia bátorító elismerésétől az ünneplő ország hozsánna-kiáltásáig! A Jókai-ünnepen 1894. január 6-án mondotta Góbi Imre tanár. Tisztelt közönség! Kedves tanuló ifjúság! Értesítő, 1893—1894. év I.