Budapesti Hiradó, 1847. január-június (517-617. szám)
1847-05-28 / 599. szám
Péntek 590. Május 28. 1847. Előfizethetni helyben kiadóhivatalban, hatvani utozat Horváth-házban 483 ik szám alatt földszint, és minden királyi postahivatalnál. — Az ausztriai birodalomba s külföldre menendő példányok csak a bécsi császári postahivatalnál rendeltethetnek meg. Szén lapok minden héten négyszer, u. m. kedden, csütörtökön, pént. és vasárn.jelennek meg. Előfizetési ár félévre Budapesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban 6 ft., postán borítékban 6 ft. ez. p. A hirdetmények minden apróbetűs hasábsoráért 5 (öt) ez. kr. fizettetik. TARTALOM. Magyarország és Erdély. Kinevezések. Előléptetés. Nemesítés. Adakozás a nagy-szalontai tizkárvallottak részére. Helyzetünk és a reformok XXV. (Mit kell tennünk, hogy virágzóbb gyáriparunk legyen?) Úti vázlat Tiszától Adriáig. Megyék és városok: Közgyűlés Győrben. Pestváros rendőrségi kihágásainak 1846dik évi áttekintése. A honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet részéről kiadandó magyar izraelita naptár ügyében külföld. Nagybritannia. Francziaország. Spanyolország. Portugália. Olaszország. — Poroszország. — Legújabb. — Hivatalos és magánhirdetések. — Loteriákban húzott számok. Nemzeti színházi játékrend. Gabonaár. Statuspapirok és részvények árkelete. Duna-vizállás. HAGYARORSZÁG és ERDÉLY. 6 cs. k. ap. Fölsége hallerkői gróf Haller Ferencz titkos tanácsost és vezérőrnagyot sz. István magyar kir. rende középkeresztjével diszesiteni; Wolfstein Józsefet a pesti k. egyetemnél mathesis tanítóját pedig magyar okleveles nemességgel megajándékozni legkegy. méltóztatott. cs. k. ap. Fölsége, hazánkfiát Seeburger Jánost, bécsi közkórház aligazgatóját, második udvari orvossá és cs. kir. valóságos kormányszéki tanácsossá kinevezni legkegz. méltóztatott. Szerkesztőségünkhez a nagy-szalontai tűzkárvallott szegény lakosok részére legújabban beküldött J. B. oftot. — Begyült tehát mostanig (a lapunk 592. számában kitett ’s általunk már rendeltetése helyére elküldött 95 p forinttal öszvesen 96 figgőben. K. Helyzetünk ’s a reformok. XXV. febr. 18. (Mit kell tennünk, hogy virágzóbb gyár-iparunk legyen ?) Ezúttal még a babonák irtásán fogunk iparkodni, mellyek a társadalmak gazdaságának tárgyában, hazánkfiainak elméjén , darab idő óta, határtalan uralkodást bitorolnak. Politikai szenvedélyeknek és izgatásoknak köszönhetni legnagyobb részt elterjedéseket, amint ezek lassan kint lecsilapodnak, úgy azok is viszont ki fognak menni divatból. A magyar józan észszel úgy sem férnek egybe kivált a gazdasági babonák. „Ott vásárolni, a hol legjobbat és legolcsóbban adnak", és „ott adni el, a hol legdrágábban és legpontosabban fizetnek” — e két oeconomiai szabályt suttogja neki örökké józan esze, anélkül, hogy valakitől tanulta volna’s ezeket fogja ő elvégre is vezérelvül kitűzni minden gazdasági intézkedéseiben, daczára legtüzesebb védvámistáink hol a nemzeti büszkeségre, hol a féltékenységre, hol a zsebre hivatkozó érthetően, de annál rejtélyesebb ’s a nem gondolkozókra annál erősebb hatású rettegtetéseinek. Illyenek, példáunk akért, hogy „a* nemlét függetlensége veszélyben forog,“ ha a külföldnek, de leginkább a szomszédnak „ipari felsőbbségét“ rajtunk, tovább is eltűrjük. Ezen ijesztő phrasist, fogadni mernénk, egy elfogulatlan ember sem érti......... Védvámistáink értelme szerint talán „független“ és „ipari felsőbbséget“ gyakorló nemzet az, melly gyártmányokat ad el a külföldnek, ellenben függő és szolganemzet az, melly a természet nyers termékét adja érettek cserébe. Tegyük fel egy pillanatig, hogy kereskedés dolgában eféle viszony nem félképtelenség, ’s kérdjük meg a józan észt, vájjon mellyik részen áll a függetlenség és felsőbbség: azon-e, mellyik kenyeret és nyersanyagot — az ember és ipar táplálékát — ad, vagy azon, melly ezekért cserébe feleslegességet és czifraságot ad a másiknak? mellyiknek van nagyobb szüksége a másikra? mellyik élhet meg a másik nélkül? háború idején mellyik jöhet nagyobb szorultságba ? Ezen kérdésekre bátran k. olvasónkra bízzuk a feleletet. De ismételjük , hogy ipar és kereskedés dolgában a függés viszonya kölcsönös, függetlenség pedig legalább is félképtelenség. Ezen kategóriába tartozik a „független kereskedés“ agyréme, ami a nem gondolkozók elméjére varázserővel hat.— Minekutána védvámistáink a szabadkereskedést ellenzik, legalább a „független kereskedés védvámok élalma alatt akarják eszközölni, nem érthetnek alatta egyebet, mint olly kereskedést, mellyet csak mi folytassunk, a nélkül, hogy velünk valaki folytatna, azaz: csak eladjunk anélkül, hogy vennénk, és mások csak vegyenek tőlünk, anélkül, hogy valamit nekünk eladhatnának .... És illyen képtelenséggel nálunk hazafisági diplomát lehet nyerni! Hát még az illyésekkel, mint „külföldnek adózás“ meg „lecsapolás“ ’sál.? Azt meg sem gondolná az illyen retorikai figurákkal elkábított honiipar-védő, hogy amennyit mi a külföldnek adózunk, ép annyit, sőt — amint alább megmutatandjuk — még többet adózik nekünk, ’s hogy ezen „lecsapolás“nak természeti törvénye szerint, a mennyi lefoly a csapon , épen annyit kell szükségkép jelönteni a szádon.---------Mindezekre azt jegyezhetné meg ellenfelünk: „megengedem, hogy ezek csak buzgalomközben ejtett szólásformák, csak izgatási eszközök, de a czél magas és nemes: előmozdítani a honi ipart, kedvezni a nemzeti munkának az idegen felett !“ Igen szép , ha nem is ollyeszes — kivált ha eszközévé nem a kirekesztést választja. — Mert társadalmi gazdaságban a főczél nem a termesztők, hanem a fogyasztók ; nem a munka , hanem a jólét, — ’s a tökély útja: minél kevesebb munka és minél több jólét. — A kizárási rendszer ezzel épen ellenkező utat követ: minél több munkát és minél kevesebb jólétet! Mert midőn a honi*)henyeség-, ügyetlenség- vagy tudatlanságnak elsőséget ad a külföldi iparkodás, ügyesség és értelmesség felett, akkor a fogyasztónak ad sok és drága munkáért kevés jólétet; a fogyasztót áldozza fel a termesztő cupiditásának, kinek érdeke: minél több munkáért, azaz minél drágábban állítn elő, ugyanazon mértékű jólétet, miszerint az egyenes logika oda vinne, hogy ha a külföldi munkát kizárjuk, zárjunk ki népgazdaságunkból minden gépet is, mert a gép épen úgy vetélkedik a kézi munkával, mint a külföldi munkás a honival, és erre nézve amaz — ha többet és jobban dolgozik — valóságos munka-kimélő gép, — melly után tovább menvén, a következések lánczolatán csak hamar oda jutnánk, hogy töröljük el, vagy zárjuk ki az ekét, a fejszét ’s a fűrészt’sat. is, mert igy az emberi munkának mezeje még tágasabb lesz ’s hazánk jóléte képtelen magasságra fog emelkedni! Ilyen képtelenségekre visz minden elve a védvámistáknak , ha következéseiket az ész törvényei szerint kifejteni próbáljuk. Miből csak az következik, hogy a közgazdaság feladásait mindig a fogyasztók szempontjából kell megoldani. Mert a társadalomnak minden tagja fogyasztó lévén, csak ezen egy tekintetben egy és ugyanaz mindnyájának érdeke. Midőn, ellenben, ha a termesztők szempontjából kezdjük fejtegetni a közgazdaság kérdéseit, az érdekek mind egybeütközők lévén , a végeredmény vagy feláldozása és elnyomása némellyeknek magok által is a végső eszményi állapot: mindennek háborúja mindenki ellen — az őseredeti zűr!Mi hát az a fogyasztók általánosan megegyező érdeke ? az a pont, mellyet törvényhozónak szeme előtt kell tartani minden társadalmi gazdálkodást érdeklő intézkedéseiben? Mondtuk már: ott venni, a hol legjobbat és legolcsóbban kapunk; — ottadniel, a hol legdrágábban és legpontosabban fizetnek. Igen, de a védvámrendszer következése épen az ellenkező Hogyan van mégis, hogy pártolói olly számosak és olly buzgók ? Csak onnan , hogy minden iparűzőnek is egyáltalában olly termesztőnek, ki védvámok által saját terményeinek monopóliumot szeretne biztosítani a honi piaczon, olly sokkal túlnyomóbb termesztői érdeke, mint a fogyasztói népen azért, mivel a munkásság vagy iparnak csak egy ágát gyakorolván, annak terményeivel kell becserélnie minden másféle élet- és kényelemkellékeit, gazdagságának is mindig csak az , lehető forrása , hogy csak amazt lássa biztosítva, ezzel mint aprósággal keveset gondol . . . Minden ember, ki valamelly ipari vállalatból fényes jövedelmet húz, kész annak védelméért harczra kelni, de kinek jutna eszébe egyéni csekély fogyasztásiért még viaskodással is kurtítani meg csekély kényelmeit? Ez a szerep elvégre is csak némelly jólelkű stalusférfiak és szaktudósokra marad, midőn velök szemben az egoismus fényes fegyverével küzdő gyárosok hatalmas phrlanxa áll. Nálunk, az igaz, ezeknek szerepét táblabírák és prókátorok vállalták el, és ezen fonákság elég csudálatos is volna, ha már egyszer nálunk állandóul nem divatoznék: felcserélni a szerepeket — aminek okáért mennek is aztán olly derekasan dolgaink. Ámde nemcsak balítéletek és rögeszmék vezetik nálunk a kizáró rendszer prókátorait; ha ők azokat fenhangon hirdetik is, magukban tán szégyellik, hogy képtelenségekkel kell izgatniok. Védokaik dandárja a kizáró rendszer mellett — mit elhallgatnunk méltánytalanság volna —az, hogy „hazánkban a gyáripar még nem elég erős, szabad verseny terére lépni a külföld óriás iparával; neveljük fel azt előbb a védvámok szárnyai alatt, ’s akkor mindeniknek legyen szabad a vásár piaczainkon.“ Azaz: azt a különbséget , mivel a külföldi iparűző olcsóbb tőkepénz, nagyobb ipari értelmesség és ügyesség, jobb közlekedési eszközök és általánosan jobb rend következésében, olcsóbban képes termeszteni, mint mi, vámokkal egyenlítsük ki, sőt valamivel tegyük kedvezőbbé , azaz positívvá is — a nélkül úgy sem lenne sikere — a honi iparos részére. Ez által e leend ura a honi piacznak — más szókkal: a fogyasztóknak, vagyis mindnyájunknak, ’s mi mindnyájan az ő tulajdonai —, csakhamar neki fog izmosodni, ’s nem sokára versenyfutásra lehet indítani az egész világ iparával. — Mellőzve ezúttal azt, hogy ezen ígéretüket a védvámok sürgetői még soha sem tartották meg, hanem a legszerényebb védelmen kezdve, amint erősödtek, ahelyett hogy ugyanazon arányban le is szállították volna a védvámokat, azokat mind felebb-felebb emeltették — amint ezt Francziaország financziális históriája már bizonyítja, a német vámszövetségé pedig készül bizonyítani— míg végre valóságos és teljes tiltó vámokká csigázták fel, mellőzve azt, hogy a termesztési feltételek ezen különbségét szigorúan elhatározni bajos, sőt lehetetlen, ’s így a hypothesis szerint is ok nélkül való kedvezést kapna a nemzeti munkásságnak egy része a többiek erszényének rovására, mellőzve azt, hogy a védvámokat rendszerint csak az ipar némelly ágainak javára alkalmazván, ezáltal a többiek igazságtalan elmellőzésben részesülnek, hogy a társadalmi gazdaság némelly munkásainak hizlalására a nagyobb rész szalonnáját tartozik oda adni, hogy néhány nagy termesztő gazdagítására a fogyasztók összesége adózik— azon különbséggel t. i., mivel másutt olcsóbban megszerezhetné élet- és kényelemkellékeit — mellőzve mindezt ’s még egész sorát az okoknak, miért a védvámokat, mint az ipar előmozdításának eszközeit hazánkban, egész lelkünkből ellenezzük. — készek vagyunk arra is, hogy elhagyván szempontunkat, miből mi a társadalmi gazdaság kérdéseit megfejtendőknek tartjuk, t. i. a fogyasztók érdekét, a termesztők, vagyis a monopóliuméra álljunk ,s ebből az abnormis szempontból is megmutassuk a védvámrendszer ártalmasságát, alaptalanságát, sikertelenségét, szükségtelenségét és czélellenességét. A védvámrendszer sürgetői egyenlőkké akarják tenni az előállítás feltételeit... Mi ez egyéb, mint megtámadni magának a kereskedésnek elvét? Ha egyenlőkké tettétek mindenütt a productio föltételeit, hisz’akkor Losonczon és Miskolczon nincs többé gabonavásár, azon vidékek, mellyek most oda venni jőnek, magok fogják termeszteni gabonakelléköket ’s a Tisza és Duna dús térségei hely értelemben zsirtokba fuladhatnak; úgy nem lesz hová szállítsátok fel a Dunán, vagy Fiume felé bánsági, vagy bácskai búzátokat; Tokaj maga ihatja meg aszúját, Ménes és a többi a magáét’sat. ’sat. Hiszen ha ezen különbsége nem léteznék a termesztés feltételeinek a világon mindenütt, nem volna egy lépésnyi kereskedés is. Nem képtelen kívánság-e tehát ezen feltételeket egyenlősíteni akarni védvámok által ? Következéskép, nem ártalmasak-e ezek a legnagyobb mértékben? De alaptalan is a védvámrendszer sürgetőinek azon véleménye, hogy a munka vagy termesztés feltételei közötti különbség miatt, valamelly vidék vagy ország ipara elnyomhatja vagy megbuktathatja a másiknak hasonnemű iparát. Azért, hogy a Bánság rónái olly dúsan termik a legjobb búzát, megszűnik-e Zemplén vagy Trencsin azt termeszteni ? Abból, hogy a feltételek egy helyt ollyan kedvezők, nem következik, hogy ugyanazon ipar más helyt — ha nem is épp olly nyereséges, de legalább — hasznos ne legyen? Kolozsváron három forintért csinálnak egy nadrágot, Pesten etért: következik-e ebből, hogy a pesti szabó megbukjék a kolozsvárinak concurrentiája miatt ? Még ha igaz volna is, hogy egyik vidék vagy ország munkájának versenye elnyomhatná a másiknak iparát, sikertelen lenne az erőködés , védvámok által egyenlíteni ki a termesztés feltételei közötti különbségeket. — Ha p. o. Ausztriának kedve eredne, magas védvámok által olly nemes borok termesztését előidézni, miilyenek a miéink, ’s tegyük fel, hogy az ausztriai termesztőnek sikerülne mesterséges dombok, napsugár-visszaverő falak és dér ellen védő mesterséges és drága készületek által, a mieinkhez hasonló minőségű bort sajtolni ki, minthogy ezen nálunk merőben felesleges— mert a gondviselés által ingyen végzett— de nála elkerülhetlenül szükséges munkák, tömérdek költséget kívántak , hogy borát némi nyereséggel adhassa el, a magyar termékre legalább is 100—3001 n ad valorem-vámot kellene szabni, különben vele nem versenyezhetne. Ezen védvámmal kerdjük — ki volnának már egyenlítve a termesztési feltételek közti különbségek? Teljességgel nem. Csupán az eladási feltételek lennének egyenlőkké téve. Hanem az ekép egyenlő piaczi értékűvé tett termékek közt egy nevezetes különbség maradna fen a közönségre—a fogyasztókra— nézve:—mind azon felesleg, mellyet a fogyasztó az ekint felemelt áru magyar borért, valódi termesztési értékén felül fizetni fogna, a kincstárba folyna ’s igy az országos kiadások csatornáján megint a közjóra áradna ki, más szókkal: az érték csak átköltöznék egyik zsebből a másikba; mind az ellenben, mivel az ausztriai mesterséges magyar borért többet kellene fizetni mint az igazi,vámolatlan magyar termékért, el lenne vesztegetve napsugár és bér kényszerítő szörnyűségekre .A termékek szabad és akadálytalan kicserélése által a legtermészetesebben ki lennének egyenlítve mindezen különbségek a termesztési feltételekben : az ausztriai, ahelyett hogy tőkepénzét és munkáját a napsugáraival küzdésre fecsérelné, körülményeihez illőbb foglalatosságban keresné meg értékét azon terménynek, mellyet a magyar legjobb minőségben fogna neki szolgáltatni. Egy forint értékű kartonnal, egy forint értékű bort venne ’s nyeresége mindkettőnek tetemes volna , amannak, mert sokkal kevesebb bajába kerülne a kartonnak , mint a bornak termesztése; innennek is, mert jó bora termesztésében a munka legtetemesebb része nem is az övé, hanem a jótékony gondviselésé volna, így egyenlíti ki a szabad forgalom a munka feltételei közti különbségeket. D E végre tehát egészen szükségtelenek a védvámok. Ha valahol a gyáripar nagy tőkéket halmoz egybe, — ezáltal a kamatlábat leszállítja ,— a vállalkozásokat megkönnyíti, — sok és ügyes munkásokat csődít egybe, a hasonnemű iparosok tüzes versenye viszont lassankint lenyomja a nyereségeket, — a munkásoké a napszámot, a tőkepénzeké a kamatlábat ’s következésképen, ugyanazon ok, melly az ipart igy vszpontositotta, azt fogja eszközölni, hogy az szerte is terjedjen ’s ott telepedjék le megint, hol a tőkepénz nagyobb kamatot, az ipari munka nagyobb nyereséget, a munkás tetemesebb napszámot és olcsóbb élelmet kapjanak. — így történik, hogy az angol tőkepénzek átjőnek a csatornán, Belgium és Francziaországban, Olasz és Németországban gyári vállalatokat alapítani. Ekint, az ipar természetének törvényei szerint, önkénytesen egyenlítődnek ki a tehetségig minden különbségek , mellyek a munka feltételeire nézve, természeti helyeztetés, általános civilisatioi állapotok és polgári institutiók következésében imitt amott létezhetnek. De ha még a termesztők szempontjából sem igazolható a védvámrendszer, ugyan mi ösztönözhetne vállunkra venni a keresztet ?-------------ÚTI VÁZLAT TISZÁTÓL ADRIÁIG. Velencze, máj. 17ik 1847. Édes Hiradóm! Mielőtt a Tisza partját elhagynám, egy meglepő észrevételemet kell veled köszlenem a Ti- *) Ezen elmélkedéseink egészen általánosak ’s hazánkra ép úgy szólanak, mint Franczia- vagy Szászországra. —