Budapesti Hírlap, 1883. február (3. évfolyam, 32-59. szám)

1883-02-25 / 56. szám

I­ ­I. évfolyam,_____________________66. szám. Budapest, 1883. Vasárnap február 25. Budapesti Hírlap Előfizetési árak e­gész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep utánni napon is. Felelős szerkesztő : Ginkini Jósáéi Egyes szám­ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-utca 16. szám. Ír­áseleink és utódaink. Vámbéri és Verescsagin Turkesztánban jártak­­keltek, a nyelvtudós és a festő. A közvetlen tapasz­talás élénken hatott a két férfiúra; micsoda nép, minő szokások e nomád török ősi faj sivatag ho­­­nában? Vámbéri rokon hangokat hallott, Verescsagin idegen képeket látott. A tudós összeszedte az ada­tokat s leírta a magyarok elhagyott régi hazáját, hol bölcsője állott a népnek, mely a Dunánál álla­mot alkota; felkereste és megtalálta a rokonokat, kik ott maradtak Ázsia közepén nyájakat őrizni és harci kalandokban lóháton bebarangolni Perzsiát kincset szomjazva. A német sátrak alatt észlelte életmódjukat, megtanulta nyelvüket s figyelmeztette Európát és Magyarországot, hol keresse a magya­rok eredetét, faj és nyelvrokonait, hol tanulmá­nyozhatja Attila és Árpád történetét ethnografikus alapon. Még meg vannak a nyomok, de elenyész­nek, az orosz hódítás és a hódító civilizáció eltör­lik nemsokára. Verescsagin maga is fegyverrel tört be Tur­­kesztánba Oroszországnak dicsőséget és földet szerez­ni. Harcolt a turkománok e­llen és győzött. Kaufmann tábornok mellett harcolva vonult be Szamarkandba. Feltűnt neki, hogy oly nép közt jár, mely ezer esztendővel előbbi kort él a mai napig. Látott páncélos inget, vértet, nyilast tegezzel, a­mint se­bes lovon vágtatva űzi a vadat, tetszett neki a játék, a hatalmas katonának, a fiatal festőnek, a gazdag urnak, ami szép, érdekes, idegenszerű volt, összeszedte, megvásárolta. Egy kis múzeumot gyűjtött válogatott darabokból, művészi szemmel kereste ki a tárgyakat, a tudományra nem gondolt. Nem is hitte, hogy létezzék Európában nemzet, melyet e tárgyak közül egyik másik közelebbről érdekelhetne. Mit törődött Verescsagin a magya­rokkal. Képei körüljárták a világot, mindenki meg­bámulja. Szőnyegei tetszenek. Fegyverei, öltönyei, ékszerei, edényei némi kíváncsisággal szemléltetnek. A képek mellett a népismei gyűjtemény elvész, hát­térbe szorul. Végre Magyarországra is eljöttek a csodálatos festmények és sok ezer ember bámulta azokat reg­geltől estig. Némelyek megtekintették a népismei gyűjteményt is, de kevesen méltatták. Vagy isme­rősnek tetszett előttük a tárgy s azért nem ügyel­tek reá, vagy nem értették s elmentek mellette. Pedig senkire sem oly érdekes e gyűjtemény­nek egy része, mint ránk magyarokra. Ott látjuk a múltat a jelenben. Az épen a csodálatos azokban a turkesztáni tárgyakban, hogy olyanok ma, mint voltak ezer évvel ezelőtt, mikor a magyarok is efféléket viseltek. A magyar sisak ott lóg a falon; egész fegy­verzete Hubának a Szemere nemzetség atyjának ki van állítva; a magyar múzeumban nincs ily töké­letes képe Árpád lovasainak, ilyeneket csak a régi krónikákban látunk lefestve vagy leirva, mit itt Verescsagin akaratlanul élénkbe állított. A magyar diszkard, nem fegyver többé. Turkesztánban hasz­nálják, eredetiben látható az első teremben. A fokos az is mint fegyver, a gerely a régi fajta lándzsa, a hosszú iv az ijjászoknak, kik gyalog, és a rövid iv, azoknak kik lóhátról lődöznek, a tegez bőrből nyílvesszőkkel teli: mindez épen olyan, min­t a magyarok viseltek midőn hazájukat elfoglalták. Az öv, acélból, védpajzs volt egykor, ma már csak ékszer aranyból. De az ékszerek közt is a turkesz­táni gyermekruhákon látható a súlyos mentőkötő a két nagy gombbal, valamint a sok pityke. Kár hogy mindezen tárgyak vegyítve vannak indus, tibeti, perzsa munkákkal s lőpor­fegyve­rekkel s az eredet nincs odaírva. Csak a vizsga szem képes azokat kiválogatni, melyek Magyar­­országot különösen érdeklik. De ezen fegyverek élesen harczolnak Vám­béri mellett s Budenz ellen. Vasárnap a kiállításnak vége. bár valóban, szebbet ennél Budapesten soha sem láttunk. És a türkmén fegyverek és öltönyök, ékszerek és eszkö­zök be lesznek pakolva a nagy ládákba s vissza vándorolnak Moszkvába a nagy orosz nemzet fővá­rosába, mely a magyarok régi hazáját és rokon népeit meghódított mind, valamennyit. Ott a muszka dicsőség jelvényei közt fel lesznek találhatók mind­ezen szép tárgyak valamely moszkvai nemzeti múzeumban. A ki magyar őstörténetet akar tanulmányozni, menjen, utazzék Muszkaországba. B. Kaas Ivor: Mai tárcánkat a második oldalon ta­lálja a t. olvasó. A „Budapesti Hírlap“ Hapoleon hercegnél. — Saját tudósítónktól. — Páris, febr. 22 1883. A mi régibb olvasóink talán emlékezni fog­nak, hogy valamivel több mint három évvel ezelőtt, 1879. december hóban leírtam egy lá­togatásomat Napoleon hercegnél. Leírtam la­kását, a nagy Napoleon császár márvány mellszob­raival, meseszerű életének minden szakából, a fest­ményeket, melyek valamennyien a francia katonai dicsőség egy-egy fényes napjára emlékeztetnek, a nagy üvegszekrényt, mely a nagy császár után ma­radt apróságok , következőleg értékes történelmi műkincsek egész múzeuma volt stb. Tegnapi látogatásom alkalmával egy oly lakosztályba nyi­tottam, melyből a gazda kiköltözni készül. A mell­szobrok, a történelmi emlékek eltűntek a szalonból. A nagy üvegszekrény üresen áll, a terem vörös kárpitjai minden díszítés nélkül lebegnek a falon, a bútorok egy része hiányzik, csu­pán az almai csata egy mozzanatát ábrázoló nagy festmény és a herceg arcképe maradt meg régi helyén. A biliárd terem, mely balról és a könyvtár, mely a szalontól jobbról nyílik, szintén nagyrészt ki van vetkőztetve régi formájából, szinte érzi az ember, hogy a tulajdonos minden pillanatban várja a rendeletet, mely a Bonaparte család fejét, a francia köztársaság parlamentjének egykori tagját a száműzöttek sorába fogja igtatni azon hozzáadással, hogy 24 óra alatt hagyja el hazája földjét. Alig volt annyi időm, hogy mindez végig fus­son gondolataimban és eszembe jusson, hogy hi­szen már alant, az Avenue d’Antin 20-dik számú háza kapuján is van hirdetve a „bérbe adandó nagy lakosztály“, midőn a herceg belépett és szokott nyájas modorával felszólított, üljek le vele a kan­dalló mellé. Huzamosabb idő óta nem láttam Na­­póleon herceget. Gyér haja azóta jelentékenyen megszürkült, arcszine halványabbá lett, éles tekin­tetű, szellemes szemei mélyebben ragyognak üre­geikben, termete tetemesen lesoványodott, csak rokonszenves, megnyerő modora, élénk társalgása és szeretetreméltó nyájassága maradt a régi. Miután elmondtam neki, hogy szabadon bo­­csáttatásakor Angolországban lévén, nem volt eddig alkalmam tiszteletemet tehetni nála és kifejezhetni örömömet a felett, hogy a francia igazságszolgál­tatás elégtételt szolgáltatott neki azon igaztalan­­ságért, melyet a politikai pártszenvedély elkövetett ellene, a herceg mosolyogva viszonzá: — Mióta szabad­lábra helyeztek, én úgy hi­szem az első hirlapbra, akit magam­nál elfogadok. És körülbelül az egyet­len is lesz. Meghitt barátaimon kívül nem igen érintkezem senkivel. Önt azonban igen szíve­sen látom, mert régebb idő óta ismerem és — mert magyar, a magyarokat pedig nagyon szeretem. Egyik honfitársuk, kit ön is bizonyosan ismer, T­ü­r­r tábornok nemcsak rokonom, hanem személyes jó barátom is, kit tiszta szívemből szeretek és becsülök. Beszélgessünk te­hát, csakhogy ön természetesnek fogja tartani, ha a történtek után, talán a szokottnál tartózko­dóbb leszek. Mi volt a magyar sajtó véleménye elzáratásom felől. Nem volt okom eltagadni, hogy a­mennyire én tájékozva vagyok, ezt a tényt nemcsak a szám­­bavehető magyar, de ez egész európai sajtó elítélte, s ép oly politikai hibának mint igazságtalan rend­szabálynak tartotta. — Hát bizony, mondá a herceg, Franciaor­szágban rosszul mennek a dolgok. A kormány e­g­y ü g y­­ volt. Ezt nem az elkeseredés mon­datja velem, az ellenem elkövetett igazságtalanság­ért; — noha mellesleg megjegyezve nem kelleme­sen emlékezem vissza azon tíz napra, melyet ma­gánzárkában töltöttem, hol, még a cipőimet is magamnak kellett tisztogatnom, — hanem eltagad­­hatlan tény, hogy a kormány együgyű (inepte) volt. — Vájjon jobb lesz-e a mostani? kérdem. — Jobb. Ferry ügyes ember. Azt mond­hatnám, hogy egy negyedrész­ Gambetta. Csakhogy ő se vezér (chef). Gambetta ereje és hatalma épen abból állt, hogy vezér volt. Nem ismerem személyesen minisztertársait, de arról meg vagyok győződve, hogy ő lesz a legfőbb ember köztük. — Mit tart fenséged arról, hogy T­h­i­b­a­u­d­i­n tábornok továbbra is tagja marad a kabinetnek, mint hadügyminiszter? — Thibaudin tábornok nagyravágyó em­ber, de nem rosz ember és nem rosz katona. — Nem azt értem, viszonzom, hanem arra a köztudomású körülményre akartam célozni, hogy Mainzban mint hadifogoly megszegte becsület­szavát és dacára az általa aláírt nyilatkozatnak, megszökött és újból harcolt a németek ellen. — Ez túlzás. Méltatlanul rágalmazták a tá­bornokot. Nem hiszem, hogy ily kötelező nyilatko­zatot aláírt volna. — Bocsánat, mondom, Fenséged tévedésben van. íme a „Kölnische Ztg.“ febr. 6-iki száma, mely véletlenül épen nálam van, szószerinti szá­­ llal számunk 16 oldalt tartalmaz.

Next