Budapesti Hírlap, 1884. május (4. évfolyam, 120-150. szám)
1884-05-01 / 120. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz.) 1884. május 1. sunkat s igy a nemzeti politika pártjának esz-méje határozottan a közvélemény kifolyásának mondható. Mi tehát ennek az esetleg alakuló pártnak a programmja? Így fog szólani egyik-másik alföldi hazánkfia, aki tiszta magyar vidéken lakván nem ismeri azt a kevéssé irigylendő helyzetet, amelyben a magyarnak lépten-nyomon saját nemzetiségéért kell küzdenie. Miért legyen az külön párt, hisz minden jóravaló magyarról föltehető a hazafiság ? Ez lesz a legtöbb embernek ellenvetése, ha nem csalódunk. De még a hazafias érzelmű ('.) szász atyafiakat, a Miletics, Polyt, Dobrzsánszki, Stur, Hurban, Boór stb. stb. féle magyar állampolgárokat is látjuk ez eszme fölött megbotránkozni, erősen mellüket vervén ők is a magyar haza fiainak (igy) vallják magukat s nagyon fölöslegesnek tartják s megszégyenítőnek egy ilyen pártalakulást s bizonyára ez utóbbiak helyeslik azt legkevésbbé, mert az zavarná meg legjobban az ő cirkulusaikat. Ezekre az ellenvetésekre azt válaszoljuk, hogy ami az eszmét, az irányt illeti, az már megszülemlett s gyökeret vert sok ezernyi magyarnak hazafias keblében, akár alakuljanak hívei egy országos párttá a haza minden vidékén, vagy magában a parlamentben, akár nem, előbb-utóbb az vezéreszmévé fog emelkedni, annál inkább, mentül jobban lohad le a nagyközönség érdeklődése a meddő párttusák iránt. Ami a nemzeti politika híveinek programmját illeti, azt röviden így fogalmazhatnék dióhéjba: „a magyar nemzet, nemzetiségét illető szellemi és anyagi érdekeinek megvédése és előmozdítása elsősorban s mindenek fölött, minden mindnyájan feszülten néztünk oda. Egészen le voltak kopva a betűk, csak ezt az egy szót lehetett elolvasni „kutyákat.“ — Ne lássa, hogy a szivarozás nem tilalmas, — szólék nevetve. — De a zsákom ellen se lehet kifogása! — Ó kérem, az még nem bizonyos. Hátha ön — kutyát árul a zsákban. A kocsi megállt. A pék valamennyünket belisztezve (engem különösen, háladatosságból) kimászott, s beszállt egy rendőr. A zsáktól alig tudott leülni. — Miért nem teszi az úr ezt a zsákot a kocsis mellé, hiszen nem fér itt el? — Oda teszem, ahová nekem tetszik; ha annak az urnak szabad szivarozni, nekem szabad a zsákomat behozni. — Ki szivarozik itt? — Az az úr ott — éppen most hagyta abba. — Hja én azt nem láttam. — Nem érzi a füstöt ? — Én nem érzek semmit, én csak egy zsákot látok és most már azt mondom, hogy a közönség kényelmének értelmében kéretik a zsáknak bakra tételét haladéktalanul eszközölni. A hivatalos hang és stílus ellen a zsákos úr nem mert megjegyzést tenni, hanem elkeseredetten kiáltá: — Akkor inkább kiszállok! — Ami ellen kifogás nem létezik senki részéről. — Nem bizony! de nem ám! — szólok gúnyos flegmával. Odakint zuhogott az eső. Az elkeseredett ur neki rugaszkodott a zsáknak, s keresztülvonszolta azt tetemeinken. — Oda van a zsákom, tisztára elázik a tartalma, — jajgatott félig kint. — Lássa, lássa, — mondám jóakaratúlag, — miért nem szítta el idejekorán, mint én a szivart. — Azért ön se viszi el szárazon, nyilatkozni fogok a „Budapesti Hírlap“-ban, — felelt vissza mérgesen. . . . Hogy tehát meg ne előzzön, kénytelen voltam megírni ezt a nyilatkozatot. Hadd lássa a közönség, hogy — egyikünknek sincs igaza. " Sipulusz, eszközzel, móddal, amely akcióban minden tag köteles teljes odaadással, egész tehetségével közreműködni.“ Ez a, sokféleképpen fogalmazható mondat, aszerint, ahogyan akarjuk magyarázni, keveset, vagy igen sokat foglalhat magában ; keveset, ha az egészet csak egy üres sallangos frázisnak tartjuk, szép szavaknak, minden pozitív alap nélkül ; sokat tartalmazhat, ha mindazoknak az eszközöknek vaskövetkezetességgel való alkalmazását értjük alatta, amelyek a magas cél elérésére szolgálhatnak. Jókai azt mondja, Magyarországot még egyszer meg kell hódítani, éspedig ez egyszer már nem fegyverrel, hanem a néptanítók által ! Arany szavak, bár ténynyé válnának mihamarább ! Hogy pedig az ily irányban küzdő néptanítók legjobb előharcosai az óvodák, az elismert tény. De tömérdek a módja, szere, melylyel elősegíthetjük a szent ügyet, csak erős akarat kell hozzá; megrögzött előítéleteket, öntudatlanul gyakorlott, szokásból elkövetett régi vétkeket ki kell egyszer s mindenkorra irtanunk ; itt elsősorban a magas köröknél divó német társalgást értem ; vagy nem szégyenletes dolog-e ha a világszerte ösmeretes, lovagias s tündöklő viselete által annyi feltűnést okozó magyar főnemesség, melynek hazafiságának is annyiszor dicshimnuszokat zengenek, az egyedüli arisztokrácia Európában, mely legnagyobb részben idegen nyelvet, a német nyelvet használja saját tűzhelye körül ? Vagy nem fáj az egy nemzetét imádó honfikebelnek, ha édesanyjával (óh keserű iróniája a természetellenes helyzetnek !) anyanyelvén nem szólhat, hanem a gyűlölt bécsi fargonhoz kell folyamodnia, hogy bizalmasan szólhasson azzal,akinek az életét köszöni ?! De valamint a családnál, úgy az egész környezeténél az eddig divó nem magyar belélet, amennyire elkárhoztatandó annak eddigi fennállása, oly könnyű annak megmagyarosítása, csak erős akarat, s következetesség szükséges hozzá, s a családot követi nyomban a környezete s igy tovább a falu, a vidék. Egy német közmondás azt tartja „akinek kenyerét eszem, annak a nótáját danolom“, ezt a közmondást alkalmazza a nyelvre nézve a muszka, a cseh, az oláh, a horvát s talán mások is, csak a magyar volna az egyedüli, aki ez irányban vétkezne maga ellen oly gyengédség által, mely ellenfeleinél elösmerés helyett gúnyt, véreinél gáncsot szerez neki? Ezen a téren könnyű s nagyon háladatos, mert nagy és gyors eredménynyel jár, a működés, s erre elsősorban a faluhelyen lakó földbirtokosság, főnemesség s köznemesség van hivatva, csakhogy fel kell ébrednie lethargiájából, körül kell néznie, a burjánzó gazt csijában kiirtani s helyette tiszta búzát) vetnie; mi haszna oly hazafinak, aki maga kígyót táplál nemzete emlőin? Nagy hazánkfia Kossuth ugyanide célzott, midőn a kolozsváriaktól megkérdezd, vájjon az az oláh falu Erdély fővárosa tőszomszédságában még mindig oláh-e ? S ők szégyelve bevallák, hogy igen. Ha tehát azt kérdezik tőlünk, kiket nem tartunk a nemzeti párt tagjainak? Azt mondjuk válaszul: azokat, akik eddig s ezentúl is ilyen vétkes mulasztásokat követnek el. S mit szóljunk a magyar tudomány s irodalom gyenge pártfogásáról ? Nem ez-e műveit köreiknek egyik legnagyobb vétke? De térjünk át a nemzet anyagi érdekeinek terére; ezek épp oly hévvel felkarolva, de még a nemzeti lelkesedés minden áldozatával támogatva, eszményképünk egyik drága gyöngyét, kegyeletünk tárgyát képezik. Ezelőtt mintegy nyolc esztendővel alakult volt meg az azóta beszüntetett „hazai ipart pártoló s terjesztő egyesület“. Egy neme volt az a régi védegyesületnek, csak könnyebb feltételek mellett, de mégsem volt képes felvirágozni. Legfőbb feltétele az volt, hogy a belépő egyesületi tag olyan honi iparcikkek vásárlására kötelezi magát, melyek minőségüknél s áruknál fogva megfelelnek a külföldön gyártottaknak, se rosszabb, sem pedig a külföldinél drágább gyártmány vásárlását nem követelé az egyesületi tagtól. Bezzeg nem igy volt a negyvenes évek védegyesületénél, s azért a magas,, dúsgazdag körök szép hölgyei mégis épp oly szépeknek, de még oly elegánsaknak tartottak,, mint ma, amidőn majdnem az utolsó rongyocskáig mindent külföldről vásárolnak, deazonkívül, hogy épp oly szépek s elegánsak, mint unokáik, még ezeknél jobb honleányok is voltak. Már most kérdem én, ha akkor létezhetett védegyesület, nem létesülhetne-e ma többé kizárólagosan magyar iparterményeket fogyasztó nagy országos egyesület ? Hát nincsen bennünk annyi hazafiság, mint volt apáinkban, nagyapáinkban? S ha a 40-es években fővárosunkban legeslegelső szerepet viselő, gyönyörű szépségükben tündöklő, még ma is élő grófnék fényes ünnepélyeken egy gyarló kis honi szövetkéből készült ruhában gyöngyökkel s gyémántokkal díszítve hirdették, talán hiúságuk árán az ébredő közszellemet, a hazai ipar megszületését , ma a jelenkor honleányai közt nem akadna többé, aki ezt az óriási áldozatot hozná nemzete oltárára? Vagy a tehetős, jómódú, sőt a gazdag magyar ember nem gyönyörködhetnek jobban honi gyártmányú köntöseiben vagy egyéb eszközeiben, amelyeknél nem határoz éppen a legjobb minőség, mint a külföldi gyártmányokban ? S hallatlan, megbocsáthatatlan tett volna-e az, ha dúsgazdag főuraink abban lelnék gyönyörűségüket, hogy az összes fényűzési cikkeiket itthon állíttatnák elő s egyelőre csak olyanokra szorítkoznának, melyeket honi iparunk előteremteni képes? Nem volna-e ez a legdicséretreméltóbb fényűzés, amelyért mindenki áldaná őket? Valóban tág tere nyílnék a nemzeti politikának , százféle irányban egy cél felé törekedni, azt mindenütt, mindenkor hangoztatni, vaskövetkezetességgel úgy, mint a harangszót, úgy a városokban, mint a vidéken, minden egyes ember előtt úgy, mint az ország színe előtt; talán terhes feladat, de emberi erőt felül nem múló, s bizonyára haladatlan ügynek legkevésbbé volna mondható, hanem egy oly ügynek, mely méltó volna arra, hogy országos szövetkezet vagy országos párt felkarolja. Távol van tőlem a szándék, hogy jelen sorokban a magas célnak, a nemes eszmének kimerítő taglalását foglaljam, csak vázlatképpen említek fel egyet-mást, amit az ügy keretébe tartozónak véltem, ami csak némileg egy ily szövetkezet működési terét körvonalazza; kiindulási pontom a hangosan nyilatkozó közvélemény, uj pártok alakulásának kérdése s a magam szerény meggyőződése, igénytelen hazafisága volt, mely ez eszme iránt tudna leginkább lelkesedni, ennek szolgálatára szeretné egész tevékenységét, egész buzgalmát szentelni. Szkicó, 1884. április 26-án. Szerémi Odescalchi Arthur. A főrendiház hármas bizottsága ma délben tartott ülésében elfogadta az ipartörvényjavaslatot. A jelentés a holnap d. e. 11 órakor tartandó ülésben fog előterjesztetni, s a tárgyalás valószínűleg még e hét folytán kitüzetik. Az országgyűlési függetlenségi párt mai értekezletén az új országház építéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalta és a törvényjavaslatot elvetette és elfogadott egy határozati javaslatot, melyben a