Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1885-01-14 / 14. szám

V. évfolyam, 14. szám. Budapest, 1885. Szerda, január 14. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy héra 1 frt 60 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és finnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai Jóssa Szerkesztőség­ és kiadóhivatal: IV., kalap-utca Ifi. ss. Hird­tések dijszabály szerint. Egyes szám ura helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Az uj programm, A jobb ellensége a jónak. A Károlyi Sán­dor által kifejtett agrárius programmról is áll ez, hogy sok nincs benne, a mi benne le­hetne. Önálló bank és külön vámterület, uj telekjog és direkt adóterhek csökkentése stb., de talán előnye a beszédnek, hogy a létező viszonyokhoz alkalmazkodik s ki nem terjesz­kedik oly kérdésekre, melyek nem tartoznak közvetlenül a dologra, a mezőgazdasági vál­ságra, annak okaira és orvoslási módjára. S nem tűz ki oly célt maga elé, melyet bármely kormány meg ne valósíthatna, vagy legalább komolyan meg ne kísérelhetne s melyhez bár­mely pártbeli ember ne csatlakozhatnék elvei­nek feláldozása nélkül. Mert a baj közös s az egész haza szenved alatta s mindenki ér­deke követeli, hogy segítség legyen, tehát kor­mánypárti, mérsékelt ellenzéki vagy szélső báli egyaránt lehet agrárius, ha a magyar földet birtokosainak megtartani s a mezőgazdaságot jövedelmező keresetágnak megóvni és felvirá­goztatni óhajtja. Ezt vette tekintetbe Károlyi Sándor s kik vele a programmot készítették, midőn került mindent, mi egyik vagy másik párt elveibe ütközik s nem nyilatkozott sok kérdésről, melyről politikai pártoknak hallgatni nem lehet, ő csak a gazdaközönséghez szólt s a gazda körében mozgott. Csak egy kivételt engedett meg magának, a­hol a politikai párt­ember lép előtérbe, midőn az áll­ami adminisz­tráció szükségét hangsúlyozza, mert ez éppen gazdasági kérdésnek nem mondható s a füg­getlenségi párt municipalizmusával össze sehogy sem egyeztethető. Két főbajt konstatál, melyre a többit visszavezeti: a termények árának állandó csök­kenését és a mezőgazdasági hitelnek hiányát; ámabból következik a föld elértéktelenedése és a földmivelési ágaknak hanyatlása, emekből a gazdasági javítások lehetetlensége és a pusz­tító uzsora. Az áraknak csökkenése évek óta folyton tart s oka a nagy kiterjedésű gyarmatok töme­ges termelése, hol ingyen avagy olcsó földben bő aratások vannak s a gőzhajók csekély költ­séggel hozzák a termést Európába. Károlyinak teljesen igaza van, hogy ezen csak európai liga segíthet, ha az államok összeállnak és véd­­vámokkal elsáncolják magukat a gyarmati me­zőgazdasági áruk ellen. Ily liga differenciális vámokkal az államok érdekében fekszik s te­hát lehetséges, hogy létesül-e, igen kétes, mert igen nehéz különböző államokat egy kalap alá hozni. Nem kell itt ugyan vámkö­zösségre gondolni, csak közös eljárásra. Például a gahnavám Németország, Franciaország és mon­arkhiánk közt, melyek termelési viszonyai ha­sonlók, ha egy frankban állapíttatnék meg, el­lenben amerikai, orosz s indiai búzára öt frank­ban, a mennyivel t. i. a termelés és szállítás Amerikából olcsóbb: ez által a nyomás, me­lyet Amerika az európai földre gyakorol, eny­­híttetnék és kiegyenlíthető volna, az országok egymás közt vámviszonyai pedig nem érintetné­nek. Anglia persze és Oroszország ily szövet­kezetbe nem vétethetnének, fel, az, mivel gyar­mataitól el­ nem zárkózhatik, emez, mivel ha­sonló viszonyok közt termel, mint Amerika. Ha Károlyi Sándor eszméje diplomáciailag megvalósíttatnék, rajtunk nagyban segítve lenne. De ha nem, mi következik belőle? Az, hogy Ausztriával oly vámszövetséget kössünk, mely a belföldi és osztrák piacról az idegen gazdasági terményeket kizárja, valamint hogy a külföldi iparcikkek jóformán ki van­nak zárva, vagy ne kössünk vámegyességet. Ez a logika. Az, ami most történik, abszurdum, hogy ugyanis az idegen nyers termények el­áraszthatják a bécsi és budapesti piacokat a belföldi termelők nagy kárára, noha szüksége a monarkhiának idegen búzára, húsra nincsen, ellenben iparcikkeket Magyarország nem vehet csak Ausztriától, pedig szöveteket s mindent kaphatna külföldről olcsóbbat és jobbat, tehát ismét a magyar gazda veszít. A jelenlegi vámpolitikája Magyarország­nak ez­t drágán venni és olcsón eladni. A világon mindenütt az ellenkező elvet követik a nemzetgazdák és politikusok. Tehát, ha Európa nem véd bennünket, védjen legalább a monarkhia, ha az sem védene, nem tartható a vámközösség. Ez a Károlyi vámpolitikájának következe­tes okoskodása. Ő persze idáig nem megy, a viszonyról Ausztriával nem szól semmit, az ő rendszere a vámközösségre épúgy illik, mint az önálló vámterületre; attól függ, minő a vámközösség? Kétségtelen azonban, hogy azok a poli­tikusok, kik egész Közép-Európára kiterjedő mezőgazdasági védvámokat követelnek, kell, hogy ezeket kiköveteljék az osztrák-magyar vámszövetségben, mely létezik, melyhez jogunk van, és mely legfőkép érdekel bennünket, mert ez nekünk a főpiacunk: a belfogyasztás és Ausztria. A kereskedők azonban, természetesen, minden vámnak ellenségei, mert ők nem bán­ják a termelőt, ők a legolcsóbb árut keresik, s nekik Románia, Bulgária, Oroszország és Bombay egyaránt jók, csak lehessen vásárolni és eladni. A kereskedelmi lapok tehát ellen- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Párisi játék­klubok. A párisi rendőrfőnök, Camescasse­ur kiadta a parancsot , a harmincharmadik játék­klub is feloszlattatott Meghalt, még­pedig a feltámadás reményének nem teljes kizárásával. Nem is képzelnők, mily mélyen belevág Pá­­ris társadalmi életébe minden tollvonás, mely a klubok egyikét-másikát az élők sorából kitörli. S azért tán nem lesz érdektelen, ha a laikus közön­séggel a Fortuna istenasszonyának ez üldözött fe­­lekezeteit s lerombolásra ítélt templomait megis­merhetjük, mielőtt végkép elpusztulnának. Sok jelentős kulturális adat, jellemző korkép és kór­tünet található azokban, melyekből jobban meg­ismerhetik Páris világvárosi szellemét, mint a Bedeckerből. Először a Club des Arts libé­­r­e a­u­­-val érezteté a rendőrfőnök haragját. S a hernyó csakugyan nem a legrosszabb gyümölcsöt választó. E klub tíz lépésnyire volt a Boulevard des Italiens-től. Bizonyos Devriés úr, kit a parla­menti és művészkörök jól ismernek, a rendőrség elnöki osztályától engedélyt adatott magának egy klub berendezésére. Azután vezénylete alatt egész kis hadserege a kőmiveseknek, festőknek, díszítők­nek stb. megrohanta a klubnak szánt épületet s akár csak a tündérregékben szokás, egy varázs­­intésre átalakítottak mindent A termek, szobák, lépcsőház stb. mind a legpazarabb fényűzéssel di-t szíttettek fel. Pár hét múlva az utcán járók meg­álltak a palota góth ízlésű uj kapuja előtt, meg- s bámulni nemcsak az uj kaput s ennek üvegfest­ményeit hanem a feltűnő fényes k­erékbe bujta­tott klubszolgákat is, kik a kapu előtt az urasá­­gokra vártak s az egymásután érkező elegáns fo­gatok ajtait felnyitották, az uraságokat a lépcső­házba kisérték, melynek nehéz szőnyegekkel be­vont falai s bűvös világítása mindenkit meglepett. Kinek finomabb a figyelő érzéke, az legott tisztában lehetett, hogy e virág kígyót takar. De lássuk a helyiségeket. Délszaki növények közt, melyek közt szökőkutak locsogtak, eljutunk a szín­házterembe, onnét a hangversenyterembe, majd az étterembe. Minden a legpazarabb luxus­sal be­rendezve. A falakon drága képek, rajtuk fehér felírás tudatja, hogy a kiállításon mindannyi díjat nyert. Emeljék fel most az étterem nehéz falsző­nyegét : három-négy külön terembe jutunk, me­lyekben a szerencsejáték egész gépezetét, minden rendű készülékeit együtt láthatják. Ott vannak a zöld asztalok, a croupier k megás forgószékei, kö­zönséges ülőhelyek a „pontes“k, vagyis játszók számára. Ott feküsznek lepecsételt kártyacsoma­gok, melyeket minden játék kezdetén a „bankár“ szokott ünnepélyesen kibontani,­­ továbbá a „je­­ton“-ok csontból, értékük szerinti színben és nagy­ságban, palatáblák palavesszővel, szóval min­den, mi a Fortuna rituáléjához szükséges. Még a pohár cukros víz se hiányzik, ami nélkül a pá­risi, s általán a francia semmiféle fontos dolgot végezni nem tud. E helyiségekben a klub persze fényes esté­lyeket és tündéri éji­ ünnepeket adott. A bizott­ságban ültek a boulevard-lapok tudósítói, színházi bírák bőszámban, s a­hol ily urak trónolnak, ott a legcsinosabb és legkedvesebb színésznők se szok­tak hiányozni, vagy olyanok, kik színésznők ké­szülnek lenni, és olyanok, kik azok voltak,­­ még mindig elég szépek maradtak. Akárki inkább kép­zelte volna magát valamely múzsa-templomban, mint a hazard-játék csarnokában. A hangverseny­­teremben Gounod áriáit énekelték, Henri de Bonnier úr, a „Roland leányainak“ tiszteletreméltó köl­tője, végezte a háztúri teendőket, s karján egy szép fiatal hölgygyel, csoportról-csoportra járt, üdvö­zölni a klub tagjait, vendégeit Itt, a falszőnyeg titkai mögött azalatt más világ folyt, más ideál­nak, más szenvedélyekkel onták az áldozatot Naiv szellemek tán elhitték, hogy a társaság előkelői, a parlament az akadémia, a sajtó, a ma­gas hivatalok kitűnőségei egymás kedvéért és né­hány új ária meghallgatására gyűltek ide össze. De a szkeptikusok, s a mai világ túlnyomólag ilye­nekből áll, a szent Tamások jól sejtették, hogy a damaszt-függönyök nehéz redőit, ha felemelik, po­kolba száll az illúzió s felmerülnek a zöld asztalok, az aranyhalmazok s körülöttük a nyerészkedési szenvedély eleven izzó képe. Hány ezer mértföld választó el erkölcsileg azt a lírai élvezetet ettől az ördögi gyönyörtől! Minden asztal körülzsúfolva, kipirult és sá­padó arcok, szikrázó és elhamvadó tűz a szemek­ben, repülő pénzgarmadák, forduló szerencsekocka, remény, babonaság, düh, fanatizmus az emberek 111 1 ..............................................

Next