Budapesti Hírlap, 1885. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1885-03-26 / 84. szám

»*■ V évfolyam. 84. 82._______Budapest, 1885. Csütörtök, március 26. Budapesti Hírlap fSMsetéal ár*k: érre 14 frt, féMvx» 7 írt, neoredérr« 8 frt 60 kr., Sfj bér*. 1 írt 20 kr, M«gj*leník mi«4enn»f; hétfőn ég finnep ntta­­*1* upn it. HMfs wwkewte: Onkiili Jinol. 0MOfe«Mtfeig éa kUaiUvutals IV., kalap-atca a m­HMeMaek VJaaSMly mrint. Egyeg szám­ára hetybn a 4 kr., vidéken 6 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg korán intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönakadást szenvedjen. Angol háborúk: Forrón süt az emelkedő nap Afrika sivatagára. Nyomtalan út vezet a homo­kon a dombok között, melyeket bozót fed fa helyett. E bozótban lakik az oroszlán és az arab. Albion szőke fiai megszokták a tengeri vihart, meg a hadgyakorlatot vasúton és parádénak, de valahányszor Afrika pusztáiba mennek hadakozni, sze­rencsétlenül járnak. A zuluk, a boerek, a máhdi és Osman Digma megverik őket. Az arabok bátorsága nem kisebb, mint az angolok hősisége s ha ezek a civilizáció emberölő gépeivel s a hadi tudomány út­mutatásai szerint vívnak, amazok jobban ismerik a helyi viszonyokat, éhséget, szom­júságot eltűrnek, kitűnő kémeik vannak és számszerűtt túlsúlyban jelennek meg a harcmezőn. Mindig azt halljuk, hogy az angol csapatok meglepettek s hirtelen tá­madással majdnem áttörettek. Az ango­lok zúgolódnak vezéreik vigyázatlansága felett s a nagy vesztességeken búsulnak, melybe győzelmeik kerültek. S milyen győzelmek ezek? Minden diadalra vissza­vonulás következik. Mig Wolseley hadteste a Nílus part­jain hosszú pihenőt tart s csak önvéde­lemre gondol, ha ugyan sokáig a máhdi békén hagyná, addig Graham tábornok serege Szuákimból megkezdte az előnyo­mulást Berber felé, hol az utat a tenger­parttól a Nílushoz a sivatagon át Osman tartja 20,000 emberrel megszállva. Ez út kutak mellett vezet el s az angolok vas­utat akarnak erre építeni, mely majdan a szudáni árukat Szuákimba szállítja Khar­­tumból s Nubiából, jelenleg pedig egy 12,000 emberből álló angol sereget és an­nak élelmét, hadiszereit és vizét vigye keresztül a pusztán, mert annyi teve nincs, hogy enynyi népnek háton minden kelléket utána vigyen. Szuákim, a sziget és kikötő, az angol főhadiszállás, az angol hajók minden tá­madás ellen megvédik. Innét nyugatra az első állomás lenne Tamai város a sivatag szélén. A vidék Szuákim körül eleinte ho­mokos partszegély és lapály, kis távol­ságra kezdődnek a tenger mentén párhu­zamos hegyek, egy alacsony lánc, mely­­lyel a fensik leesik a parthoz, e fensik maga a sivatag, mely tart a Nílusig, hol ismét mint párhuzamos hegylánc eresz­kedik le a sivatag a völgybe. Berber és Szuákim közt mélyedés van e kopár fen­­sikban s e hajlásban vázok feküsznek és falvak, erre járnak tehát a karavánok. Elszórva a sivatagon mindenütt nomád törzsek laknak sátrak alatt, nyájaikkal egyik kúttól a másikhoz vándorolván. Ezek ama harcias törzsek, melyeknek Osman Digma ügyes vezérük. Graham nem maradhatott Szuákimban sokáig veszteg, ha őszig vasutat akar épí­teni Berberig, hogy aztán Wolseley­vel egyesülve Khartumig előnyomulhasson s a máhdit „megsemmisítse.* Mit várjon, hoz­záfogott tehát a munkához. Kiindult március 20-án Szuákimból, de a mint Hasheennél a hegyeket érte, a városhoz mintegy másfél mértföldnyire az ellenségre bukkant. A csata kezdődött reggeli 9 órakor s végződött délután 2 órakor azzal, hogy az angolok vissza­vonultak Szuákimba. Mégis ők maguknak tulajdonítják a győzelmet, mert minden támadását az araboknak visszaverték, el­ismerik azonban, hogy körül voltak véve, s hogy az ellenség egész visszavonulásuk alatt őket oldalvást követte s a bozótból lövöldözte. Ez angol győzelem csak bát­rabbá téve a „lázadókat.“ Két nappal később március 22-én Graham nagyobb sereggel ismét előnyo­mult Tamai felé. A hasheeni csatamezőn emberek és állatok hullám­ keselyük se­rege lakmározott. Itt nem volt nyoma sem az ellenségnek, alkalmasint használt a lecke. Az angol sereg megy tovább. Déltájban fáradtan lepihen ebédet főzni, — akkor az ördögök kibújnak a föld alól s az angol tábort körülveszik. Uj csata fejlődik s az angolok ismét győz­nek, de a diadalt nagy áldozatok árán vásárolják meg, hatvan halottjuk és nyolc­van sebesültjök van, a könnyen sebesül­teket nem számítva s a sok száz teve, mit az arabok leöldöstek, mutatja, hogy a táborba betörtek. S az eredmény mi jön? Az, hogy az angolok megállottak Tamas előtt s ezt a helységet el nem fog­lalták, bár csak egy órányira vannak tőle, hanem megszálltak elsáncolt táborukban ! „BUDAPESTI HÍRLAP" tárcája. A szudániak nálunk. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A mi hires fővárosi állatkertünk nevezetes­ségei mégis csak ró emberek maradnak. Nincs az a vadállat, mely érdekesebb volna egy vad­embernél A legordítóbb oroszlánt lepipálja a legnémább szudáni, legyen bár szingál, vagy sza­mojéd. Ha már az állatokkal torkig van a nagy­érdemű közönség, akkor az állatkert igazgatósága telegrafál Afrikába, Szumátrába vagy Grönlandba, hozat fekete, vagy sárga embereket (pedig a fe­kete-sárga osztrákokat közelebb kapná), hozat kötélen táncoló Spelteriniket, s a közönség tódul az állatkertbe. A legújabb „becsal!“ a szudáni karaván, mely mától kezdve ott táboroz az állat­kert fái alatt, s bámultatja magát, foga fehérét, bőre feketéjét, haja borzasságát, szeme villogását, harci ügyességét, zenei képességét. Az angolokra nézve mindezek közül legér­dekesebb a szudániak foga-fehére, melyet már régen mutogatnak nekik ; mi tegnapi látogatá­suk alatt minden különös tulajdonságukat egy­forma kíváncsisággal szemléltük, nem lévén ve­lük semmiféle olyan viszonyban, mint az angliu­­sok ; de füllentenénk, ha azt állítanék, hogy a férfiak jobban érdekeltek, mint a nők. Ezek az arabus hölgyek már nem is a gyönge, hanem a leggyöngébb nemhez tartoznak. Legkisebb mun­katársunk hóna alatt kényelmesen elsétáltak s a látogatás hírére nyomdánkból átfutott szedő­gyerekek keblét kétszeres büszkeség dagasztá : a szudáni hölgyek nemcsak kicsinységben, de pisz­kosságban is felülmúlták őket. (Igaz, hogy szedő­­gyerek piszkos fit, séd szudáni nő sas­éi­­­n­t.) Munkatársainknak különben lobbanékony szive egyáltalán nem forgott a meggyuladás ve­szedelmében ; még a hymenrovat szelíd lelkű ve­zetője sem csípte meg orcáját egyetlen szudáni delnőnek sem. Mert csúnyák a lelkemadták, mint az éjszaka, s bámultuk Szab Iza harcos korcs ízlését, aki szerelmes pillantásokat vetett S­z­a­i­­d­a, Ali Bajram herceg leánya felé, ellenben az utcáról betódult csinos szobalányokat semmibe sem vette. Pedig ez a Szaida k. a. Elbai „vá­ros“ legszebb leánya, kiért a legvitézebb harco­sok versengtek. Meg is kérdeztem Ali Bar­ramot, hogy hozzám adná-e Szaidát feleségül ? (Persze nem tudván arabusul, nem beszéltem arabusul, hanem tolmácscsal franciául.) •—• Hány lépésre tudod eldobni a kopját ? kérdé Ali Bajram. — Biz’ ezt én nem próbáltam, — felelem, — hanem puskából ellövök 1000 lépésre, sőt ágyúból még messzebb. A vén herceg megvetőleg elfordult. Kér­deztem Szaidát, hogy mit szól a dologhoz? — Nem lennék feleséged, mert te gyönge és beteges vagy, téged még Fadlala is földhöz vágna. (Fadlala az öcscse, egy 8 éves cigány­­purdé.) Íme, a fajok megvetése. Ő azt mondja rám, hogy beteg vagyok, mert fehér a színem, én azt mondom rá, hogy piszkos, — mert fekete. — Hány feleséged van? kérdé tőlem,gyön­géden simogatva a hajamat. (Szab Sza szemei lángoltak.) Zavarba jöttem. Hátha még komolyan as­pirál, hálójába kerít s elvisz Szudánba máholi­­nak, hozományul pedig csak két tevét kapok. (Legalább két papuak lennének.) — Tiz ! — felelém. — Az sok, nálunk csak hármat szabad venni minden férfinak, — magyarázá. Ezeknél tehát a négy feleségnél kezdődik a­z— bigámia. Nem is simogatta tovább a szakállamat, hanem oda tartotta elém az arcát, hogy simo­gassam én. Hozzá se mertem nyúlni, hisz ma­gába az orrába három aranykarika volt húzva, melyeket kecsesen rázott. (Én csak azon törtem a fejemet, hogyan bánik ez, ha náthás, az orrá­val ? Hisz lefújja a karikákat!) Biz az megható gyöngédség lehet, mikor a vőlegény menyasszo­nyának nem az ujjára, hanem az orrába húzza a­ gyűrűt, vagy ha már az ujjára, hát a lábaujjára.. A „szép“ Szaida engem is biztatott, hogy húz­zam az ujjamon ragyogó gyűrűket az orromra,, de én felvilágosítottam, hogy mi európaiak egyébre használjuk az orrunkat, úgy a magun­két, mint a másét, pl. Pulszkyét arra, hogy vic­ceket csináljunk rá, s karikatúrákat rajzoljunk róla , vagy a magunkét arra, hogy mindenbe be­leüssük, amihez semmi közünk, a másét pedig arra, hogy annál fogva vezessük az illetőt.* Mai számunk 8 oldalt tartalmú.

Next