Budapesti Hírlap, 1885. június (5. évfolyam, 149-177. szám)
1885-06-01 / 149. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (149. sz.) 1885 június 1. resztültör ama szabályokon, melyek azt bizonyos időpontban meg akarták állandósítani. Az olaszoknál a trecentisták klassizcitására következett a cinquecentisták klasszicitása: most ez is elavult s a Crusca szabályai nem kötik meg többé az újabb irályt. Érezte ezt a mi akadémiánk is, és ámbár sohasem feledkezett meg arról, hogy nyelvünk tisztaságának első őre, még sem kovácsolt békét, mely azt kifejlődésében megakaszsza, sőt a maga kebelében is szabad tért nyitott a különböző nézeteknek, s tekintélyét nem használta fel soha bármely tudományos teória istápolására. A szabadság volt mindig éltető szelleme; érezte, hogy nem lehet egyéb, mint oly közművelődési intézet, mely az összes magyar irodalom képviselőit, amennyire lehet, magában foglalja, el nem zárkózik semmi iránytól, s így alkotja meg a magyar irodalmi köztársaságot, melynek folytonos kifejlődését igyekszik előmozdítani, de korlátokat nem állít fel, midőn a tudományosság haladására és terjesztésére fordítja ama eszközöket, melyeket a közönség hazafisága rendelkezésére bocsátott. Ez tette népszerűvé akadémiánkat, mely mindig azon volt, hogy a tudományt az élettel öszekösse, keresi az alkalmat, hogy a közönséggel érintkezzék s nagy gyűléseiben számot ad a nemzetnek munkálkodásáról. Most is megjelenünk a nemzet előtt avval az öntudattal, hogy az akadémia ez évben is híven teljesíti feladatát. Főtitkári jelentés. Utána Fraknói Vilmos főtitkár olvasta fel jelentését az akadémia múlt évi működéséről. „Most, mikor hazánk a haladás és fejlődés sokoldalú munkájában kifejtett erőfeszítési eredményét ünnepi fénynyel a világnak bemutatja — így kezdi jelentését a főtitkár — az akadémia is, mely félszázad folyamán, a nemzet törekvései és küzdelmeiben híven osztozott, részt igényel a lelkiismeretesen teljesített kötelesség öntudatának és az elfogulatlan közvélemény elismerésének jutalmából. A szekrény, mely kiadványainkat foglalja magában, munkásságunknak nem egyedüli gyümölcseit a tudomány aknáinak nem holt kincseit tartalmazza. Kiadványainkban az akadémia által elért hatást eszközeit és tényező jelzőit mutatjuk be. Hogy a valódi tudományos szellem a nemzeti műveltség talajában mélyen lenyúló, messze szétágazó gyökeret vert; hogy nemzeti nyelvünk a fejlettség mai fokát elérte és képessé lett az irodalom, az állami élet, a közgazdasági munkásság minden igényt kielégítő közlönyéül szolgálni, nagy részben az akadémia munkásságának és hatásának tulajdonítható. A meghaladott út távolságának és nehézségeiknek méltatására, elég összehasonlítanunk az akadémia első és mai kiadványainak nyelvét és tudományok értékét. De bár jól tudjuk, hogy mindkét irányban előttünk és a jövendő nemzedék előtt a tevékenységnek épp oly hosszú pályája áll.“ E bevezetés után a jelentés számot ad az akadémia múlt évi működéséről. A magyar nyelvtudomány művelésével kiválóan Brassai Sámuel és Simonyi Zsigmond foglalkoztak. A „Nyelvőr“ számos kisebb nyelvtani értekezéssel felelt meg rendeltetésének. A „Nyelvtörténeti szótár“ s a „Mesterműszótár“ gyorsan közelednek a befejezéshez. Az összehasonlító nyelvtudomány körébe eső kérdésekkel Vámbéry Ármin, Halász Ignác dr. s a „Nyelvtudományi Közlemények“ foglalkoztak. A Nyelvemléktárból a XII. kötet jelent meg, mely a Döbrentei és Telekikódexeket tartalmazza. A Könyvkiadó vállalat jelen évi tagilletményében adni fogja Dante Divina Comoediájának egy részét Szász Károly r. t. fordításában, továbbá Tane angol irodalomtörténetének folytatását. A jelentés ezután megemlékezik ama munkásságról, melyet az akadémia a többi tudományágak művelése körül kifejtett, a kitűzött pályakérdések eredményéről. Végezetül fölsorolja a veszteségeket, melyek az akadémiát több jeles tagjának elhunyta által érte. A lefolyt esztendőben tizenkét tagját vesztette el az akadémia. Ezek : Horvát Cyrill, Botka Tivadar, Nagy János és Kruesz Krizosztom 1. tagok, Say Móric, Vandrák András, Lichtner Pál, Győry Vilmos és Rózsay József 1. tagok és az akadémiának volt elnöke Lónyay Menyhért gróf ig. és tiszt. tag. Ez utóbbiról szólva, a jelentés így folytatja : „Illetékesebb kéz fogja emlékére az elismerés koszorúját letenni. De e helyről is hangoztatnom kell az akadémia háláját ama buzgóságért és szeretésért, melylyel közel két évtizeden keresztül intézetünk vezetésében működött. Nemcsak vagyona gyarapítása és kezelése körül voltak kiváló érdemei. Mindazt a mi munkásságunk fejlesztése és szervezetünk tőkélesbítése érdekében történt, részint kezdeményezte, részint melegen fölkarolta. Saját szaktudománya a nemzetgazdaság tudománya emelésére is sokat ten. Egyébként nagy eredményekben és viszontagságban gazdag pályáját, melyen a közélet legfényesebb sikereit aratta, de legkeserűbb csalódásaitól sem volt megkímélve, méltó szónok fogja ma megvilágítani, az, aki ifjúkora törekvéseiben, a nemzeti élet magas érdekeiért vívott küzdelmeiben, az elért hatalom gyakorlásában társa volt és hivatva lesz körünkben helyét elfoglalni. Az akadémia és a közoktatási kormány vezérletét nem puszta véletlen egyesíti most másodszor. Ez ugyanis a feladatok és célok azonossága mellett, annál előnyösebbnek látszik, minél különbözőbbek az eszközök, melyeket a két működési kör nyújthat. És míg az a nagy férfiú, ki 18 esztendő előtt az akadémia elnöki székéről hivatott meg a közoktatási kormány élére, sajnos, rövidre szabott pályáját évkönyveinkben azzal is emlékezetessé téve, hogy a magyar állam erkölcsi és anyagi támogatásának kedvezéseit biztosította akadémiánknak; utódjától legfőképpen azt várjuk, hogy a magyar állam nemzeti és közművelődési feladatai megoldásának nagy munkájában, ama jelentékeny hatalomnak, melyet az akadémia immár megszilárdult szervezetében, gyarapodott vagyonában és tagjai munkásságában bir, érvényesülését hathatósan elő fogja mozdítani Lónyay emlékezete. A főtitkári jelentés után Trefort Ágost olvasta fel emlékbeszédét Lónyay Menyhért gróf fölött. Az emlékbeszéd igy szól : Habár egy nemzet természete politikai átalakulások által rögtön nem változik, az 1848-iki eseményekkel mégis új korszak kezdődik Magyarország történetében. Rajtuk túl fekszik a középkori feudális ország, a nemesség s papság kizárólagos uralmával,mert a polgárság mint rend, csak jogilag és névleg létezett, de befolyása nem volt) a megyei nemesség s a földes ur uralma alatt álló parasztsággal, annak adótfizető kötelezettségével, — magok a kiváltságos osztályok adó- s katonamentesek lévén, — zavaros birtokviszonyokkal, telekkönyvek, tehát hitel nélkül, kizárólag termesztő gazdasággal, ipari kereskedelem nélkül, mert közlekedési eszközeink nincsenek, gyarló igazságszolgáltatással és szerfölött hiányos adminisztrációval, cenzúrával, bécsi német abszolút kormánynyal, népoktatás nélkül s még folyvást az elavult jezsuita tanrendszer alatt smnlődő közép- és felsőoktatással, de annak dacára szabadságszeretet, buzgalom a haladás iránt, nemes aspirációk s eszményi felfogásokkal, bár annál kevesebb gyakorlatias érzékkel. íme a negyvennyolc előtti Magyarország. Eme eseményeken ingen, a modern állam annak minden attribútumával, természetesen hiányaival s hibáival, de előnyeivel is. Az ország saját sorsának ura, bírván a fejlődés minden föltételét — csak hogy azokat részben a társországok s külön népfajok iránt követett ideológ politika devalválta, részben a sok helyt mutatkozó politikai frivolitás, mely a történelem szülte viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, folyvást devalválja. Azok száma, kik a régi állapotokat ismerték, azok közt szerepeltek és az átalakulási proceszszusban is részt vettek, napról-napra fogy és soraik ritkulnak, mert az életkor s az azzal járó munkaképesség tartama nálunk rövidebb, mint Európa más nyugati országaiban. Azok közül, kiket az egyre ritkuló sorokból közelebbről elvesztettünk, a legkiválóbbak egyike : akadémiánk korán elhunyt elnöke, Lónyay Menyhért gróf, aki életkorát s ritka képességeit tekintve, az országnak s akadémiánknak még sok és nagy szolgálatot tehetett volna, ha váltakozó szerencse után, időelőtt nem záródik le pályája. De ez igy is aránylag korán befejezve, cselekvésben, elért nagy eredményekben és érdekes s tanulságos mozzanatokban oly gazdag, hogy annak minden oldalról kellő méltatására, egy emlékbeszédben rendelkezésre álló idő alig lehet elégséges. Lónyay Menyhért előkelő nemes család ivadéka. Nagy-Lónyán született 1822. január 6-án. Élte utolsó évében, megrongált egészsége helyreállítása végett az adriai tenger partján időzvén, élete rajzának rendszeres leírásához fogott, de abban csak az egyetemi évekig haladt. A későbbi időből azonban, éveken át vezetett és sokszor terjedelmes naplójegyzetei vannak, melyeket életrajza írásához kétségkívül fel akart használni, s melyek — talán csak egy későbbi nemzedék számára — igen érdekes olvasmányul és az idejebeli históriára nézve nagybecsű adatokul fognak szolgálni. Lónyay falun az atyai háznál, nemes kedélyű, műveit, okos és szerető anyja oldalán növekedett, míg atyja János, Bereg megye kitűnő alispánja, 1833-ban a helytartótanácshoz tanácsossá neveztetvén, a család Budára költözködött, s Lónyai Menyhért itt a piaristáknál folytatta gimnáziumi tanulmányait, melyekben minden törekvése kizárólag a latin nyelv elsajátítására volt koncentrálva. Habár helylyel-közzel igen humánus s mivelt tanárok is találkoztak, kik a kevés tananyaggal életrevaló ifjakat tudtak nevelni, sok iskolában durvaság uralkodott, a testi büntetés formaszerinti taneszköz volt s az eredmény is nagyon csekély, ami akkor tűnt ki legjobban, mikor a tanulók az úgynevezett akadémiákba léptek át, oly tantárgyakra, melyek most a gimnáziumokban taníttatnak. Az egyetemi tanulmányokat Lónyay Pesten végezte s már tizennyolc éves korában elnyerte a bölcsészeti tudori fokot. Minden intézetben s minden rendszer alatt — bármily rossz legyen is az — lehet tanulni s magát mivelni. A pesti egyetemen mindig voltak egyes kitűnő tanárok s egyes növendékek kitűnő férfiakká váltak, amint ezt Lónyay példája is mutatja, de hogy mi volt akkor a pesti egyetem, mutatja főleg e két tény, hogy a könyvtár évi dotációja 1000 váltó forint volt s hogy az egész orvosi fakultás a hatvani- és ujvilág-utcai épületben volt elhelyezve, hol azontúl még két tanárnak lakása volt s az adminisztráció is helyet talált. A régi kormányok legfőbb mulasztása, hogy a közoktatással, melyre nézve pedig korlátlanul rendelkeztek, mit sem gondoltak. Az egyetemen töltött éveiről Lónyay Menyhért irataiban így emlékezik meg: „Társaimmal egy nemesebb irányt tűztünk ki magunknak. Szorgalommal, igyekezettel tanultunk, nem az iskolai diszciplína következtében, de saját elhatározásunkból. Buzdításomra előzetesen tanulmányoztuk minden lecke előtt az előadandó tárgyakat. Mondottuk egymásnak, hogy hasznos polgáraivá akarunk lenni a hazának s erre kell, hogy tanuljunk, ismereteket gyűjtsünk. Általában ama korszakot a nemes törekvés jellemzi.“ Lónyay jogi tanulmányait befejezvén, ismét falura ment, gazdaságban s a megy fő életben találván foglalatosságot s készülvén a közpályára, melyre igen korán lépnie sikerült, mert az 1843-as országgyűlésre, alig 21 éves korában, már követnek választatott. — Ez időben Lónyay boldogult Eötvös báróval s velem igen sokat társalkodott s közös törekvéseink, eszmecserék s önképzés által kölcsönösen igyekeztünk hatni egymásra. Az említett országgyűlés sok nevezetes kérdéssel foglalkozott, tárgyalásai nyilvánosságuk által mintegy a szabadsajtó hiányát pótolták, de tényleges eredményekre nem vezettek. Az eredménytelenséget több okra kell visszavezetni. Hiányzott a kellő vezetés ; a mérvadó elemek egyátalán a reformot komolyan nem akarták; végre a haladó vagy szabadelvű párt nagy része mindig túlzó, inpraktikus kivánatokkal lépett fel, s a legjobbat vagy legtöbbet követelvén, az elérhetőt pedig visszautasítván, célhoz nem juthatott. Az országgyűlés után 1845-ben Lónyay boldog házasságralépett, mely reá s családjára gondviselésszerű jelleget nyert. Házassága első éveiben hol falun, hol Pesten időzött, s főleg közgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Ez időben irta ama értekezéseket, melyek 1847-ben összegyűjtve „Hazánk anyagi érdekeiről“ cím alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési eszközökről, különösen kőutak- vizi utak-, s vasutakról szólanak ; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszközök hasznáról még kapacitálni kellett. Az 1847-iki országgyűlésre Lónyay ismét követté választatott. Az országgyűlést is a legkülönbözőbb tárgyak foglalkoztatták. Nevezetes új jelenség volt, hogy az alsó táblánál gróf Széchenyi István is mint követ ült, ki akkor az adminisztrációban a közlekedési ügyek élén állott, mérsékelt reformer, mig vele szemben Kossuth Lajos állott — kit Széchenyivel összehasonlítva — radikál reformernek lehetett mondani. Lett volna-e eredménye eme országgyűlésnek, ha a francia februári forradalom nem jön közbe ? erre nehéz határozott választ adni, s a kérdés talán odózus is, mert a végzet megadta a választ. A minisztérium megalakulván, s Lónyay képviselőnek választatván — ugyanazon utón járt, mint a nagy többség: lement Debrecenbe s végig tagja maradt a forradalomi országgyűlésnek, mig a magyar ügy teljesen el nem bukott s a szereplőknek külföldre kellett menekülniük — s helyesen cselekedtek valamennyien, kik menekültek , mert a viharral dacolni akarni, egyszerű donquichotteria lett volna. Párisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collége de Francéba és nálánál szorgalmatosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, akitől azért, mert megtámadta Louis Blanc teóriáit, 1848. április havában megvonták a tanári állást, de az év végén a Constituante határozatával ismét visszahelyezték. A száműzetésből visszatérve, Lónyay ismét mezei gazdasággal, de amellett közgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Ez időbe esnek a m. földhitelintézet felállítására vezető mozgalmak, a melyekben neki Dessewffy Emil gróf mellett legfőbb része volt. Végre az olasz hadjárat után 1860-ban létrejött az októberi diploma, s a reá következő 1861-ben összehivatott az országgyűlés, melynek sikere nem lehetett, mert nem a megyékkel s az országbírói konferenciával, de az országgyűléssel kellett volna kezdeni az alkotmány helyreállítását, mert a bécsi oktrojált februáriusi alkotmány lehetetlenné tette a kiegyezést. Az országgyűlés feloszlattatott, beállott ismét az abszolutizmus, habár magyar köntösben — de az sem volt tartható. Lónyay eközben több érte.