Budapesti Hírlap, 1885. október (5. évfolyam, 269-299. szám)

1885-10-09 / 277. szám

V. évfolyam. 277. sz.__________________Budapest, 1885. Péntek, október 9. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség ée kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16, sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Bán és ellenzék. Még nem volt elég a botrány Tiszának, hogy összefont karokkal nézi, mint folytatják Zágrábban napról-napra az undok és veszedelmes hajszát? Gyöngeségnek vegyük, taktikának vagy gondatlanságnak, hogy a kormány tétlen tekinti a horvát országgyűlés kicsapongásait, valamint a szerb kongresszus túlkapásait is némán tűrte. Nagyon csodálkozunk ezeken most, mikor épen az egész délszláv világ forradalomban van, s élénk képzelődéssel lesik a Száván innen szerbek és horvátok a híreket túlról, s álmaik versenyre kelnek a bolgárok törekvéseivel, hogy ők is majd csinálnak államcsínyt, háborút és alakítanak országot újat a maguk kénye-kedve szerint: ilyenkor a magyar kormány tűri, hogy olajat öntsenek a tűzre, horvát országgyűlés és szerb kongresszus hamis vádakat és szitkokat szórván a magyar kormányra és képviselőire. Nem tudja a miniszterelnök, hogy a nép hisz az izgatóknak és rágalmaknak és hogy a szüntelen lármával és botránynyal a tanácstermekben ártani okvetlen lehet, sőt le lehet járni Angyelics pátriárkát és Khuen-Héderváry bánt, a magyar államiság oszlopait, kikre nagy szükségünk van oda lenni ebben a nehéz időkben. A minisztérium elnézése valóban érthetetlen előttünk, hacsak fel nem tételezzük, hogy az udvarnál a szlavofil politika, s a muszka szövetség befolyása oly erősek, hogy, az áramlatnak engedve, a Tisza kormány nem mer a magyar délszlávok között nagyobb erélyt tanúsítani, s hagyja a dolgokat folyni, amint akarnak, csakhogy a válságos kérdést elkerülje vagy elhalaszsza. E gyöngeséget több ízben tapasztaltuk már kényes ügyekben, s horvát kérdésekben rendesen. Emlékezzünk csak vissza a magyar címeren ejtett gyalázatra, akkor is abból állott az elégtétel, hogy katonaság őrizete alatt a letépett címereket visszahelyeztük , hogy három nap múlva éjjel, lopva felcseréljük másokkal, a horvátoknak tetszetősbekkel. Most is az okmányokkal mit szándékozik tenni a kormány ? Erre nézve a félhivatalos „Pester Lloyd“ cikke ad útmutatást. E szerint az okmányok Magyarország kétségtelen tulajdonát képezik . Windischgrätz kiadta Jellasichnak kérelmére, mint hadi zsákmányt, ez nem jogcím; az osztrák kormány, a nemzeti párti Mazsuranics bán, Pejacsevich és Khuen sorba elismerték, hogy azok a budai országos levéltár tulajdonai; az ellenzék lármát csapott s a jelentéktelen dologból nagyot csinált, csak azért, hogy a bánt a horvátok előtt denunciálhassa. A bán, épen ezért, hogy megmutassa, hogy nem fél s neki az ellenzék nem parancsol, az öreg aktákat összepakolta és elküldte s nem riadt meg, midőn e miatt még nagyobb lett a veszekedés, sőt attól sem félemlett meg, hogy személyesen megtámadták és tettleges bántalmakkal fenyegetik: elment az ülésbe ma is, és dacolt az oppozícióval, sőt beszélt. Védelmezte férfiasan jogi felfogását és eljárását, mely azt tanítja tettel, hogy idegen tulajdont vissza kell adni. Megtámadóit pedig, részint kizáratta az országgyűlésből, részint büntető biró elé állíttatta. A fiatal bán nem tágít s őt elrettenteni nem lehet —■ ha a magyar kormány az ő háta mögött nem enged. Ez pedig enged vagy engedni látszik. A „Pester Lloyd“ helyteleníti a bán magatartását és — megígéri a horvátoknak, hogy a kamaráig okmányokat visszakapják! Vagy azok nagy részét, a mi autonóm ügyeikre vonatkozik, mintha bizony az 1868: XXX. t.-c. a]16-ik és 17-ik századra visszaható erővel bírna! Semmi közjogi, semmi politikai, semmi vagyoni értékük azoknak az okmányoknak nincs, azok tisztán históriai beesnek s Budán vagy Zágrábban a történetbe, ha keresi, megtalálja. Ha nem lett volna a kérdés felvetve és felfújva, mi nem sokat bánnék hol hevernek ama régi papírok, de a horvát ellenzék vetette fel a kérdést, az csinált belőle magának politikai tőkét és nekünk botrányt, engedni a horvát ellenzék jog- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. *—■ --------------- - - - L | ____ _______ A cseh nemzeti színház. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Nyári utam átvitt Prágán is. Huszonkét éve annak, hogy e várost utoljára láttam. Milyen változás! Akkor német voltama cseh, legalább ezt a benyomást teszi az idegenre, amit főleg annak köszönhet, hogy az alsó néposztály cseh, pedig az utcai élet jellegét főleg ennek az osztálynak a nyelve adja meg. Egy másik jelenség is mutatja a nagy változást, melyen a város keresztül ment. Mikor a hatvanas évek elején az aranyos Prágát meglátogattam , a cseh főváros a német színházat uralta s a cseh színészet oly hamupipőkés szerepet játszott, mint a mi magyar szinészetünk a nemzeti színház megnyílta előtt a huszas és harmincas években. Vendégképen tengődött a német Múzsa kegyelméből — hetenkint két előadást tarthatván a német színházban — hanem csakis délután. S ma pompás palotával büszkélkedik a Moldva partján, szép homlokzata az átellenes Hradsinnal kacérkodik — egymásra mosolyognak — a múlt és a jelen. A színház előtt megállva, a szinlapon ezt olvasom: „Bagdadská princezna“. Noha Lahista nyelvéből egy szót sem értek, rögtön megértettem, milyen darabot játszanak s azt hiszem senkinek se fejtek meg talányt, ha elárulom, hogy az a titokzatos mondás „bagdadi hercegnőit jelent. Színház s előadás egyaránt kielégítettek! Az épület, mely mint tudjuk, még megnyílta előtt egyszer leégett, összesen 3 millió és 200,000 forintba került s maga ez összeg fogalmat nyújthat róla, mily monumentális művel állunk szemben. A terem (öt emeletével) majdnem túlságos nagynak mondható drámára — de mivel dráma és opera egy födél alatt laknak s közös háztartást folytatnak — mint nemrégen még nálunk is — nem lehetett tisztán csak arra lenni tekintettel, hogy a drámai művészetnek mily helyiség legalkalmasb. Különben is, midőn egy nemzet úgyszólván fillérenként oly óriási összeget öszszehoz, ragyogó, nagy épületet kellett neki felmutatni, melyre nemzeti büszkeséggel tekinthet. Ennek az operák, látványosságok, tragédiák, nagyobb hasznát fogják venni, mint a finomabb szövetű és költői, gyöngéd termékek. Az operettet és vaskos bohózatot kizárták ugyan az új házból, a finomabb, de csöndes művek pedig e színházban nem gyakorolván vonzó erőt, attól tartunk, hogy a játékrend némi akadályokkal fog küzdeni. Ezek a mostani túlságosan nagy színházak a magasb és diszkrétebb művészetnek, kivált a vígjátéknak nem válnak előnyére s kényszerítik az igazgatóságot vaskosabb művekhez nyúlni, sőt még lassanként a színészt is átidomitják s erősebb fogásokhoz szoktatják. Körülnézünk — a ház szinüktig megtelt. A cseh ember nagy lelkesedéssel csügg az uj intézeten. Az első évben 80 színházi kéj vonat hozta a látogatók ezreit Prágába s tudjuk, hogy még Amerikából is csapatosan jöttek a nagy mű bámulására. E lelkesedésnek a német színház — mely a csehnek a régi, tulajdonképi Prágában egyetlen vetélytársa, mivel e területen a kettőn kívül más színház nem állítható fel — máris megérzi a konkurenciát — karzati közönsége erősen megfogyatkozott. Kezdődik a darab. A színpad éji oly ízléssel, mint fénynyel van elrendezve s az egész előadás előkelő, nemes benyomást tett. Látszik, hogy a rendező (Kolár Ferenc) keze erélyes és ügyes. Gördülékenyen, minden fennakadás nélkül folyik a társalgás, mintha 10—12 próbát tartottak volna — pedig csak négy próbára játszottak s rendszerint uj darabok szintre hozatalánál nincs is szükségük többre 4—6 próbánál. A titok megfejtése igen egyszerű — senki se jön a próbára készületlenül — a szerepeket otthoni és nem a próbákon tanulják. Egyszerre taps hangzott fel a nézőtéren, üdvözlő taps, melyet egy gyönyörű, junói termetű hölgyet fogadnak. A bagdadi hercegnő áll előttünk, Lamberg Julia asszonytól személyesítve. — E művésznő egy ideig áttért a német színpadhoz, nagy sikerrel beutazta Amerikát s most visszatér az időközben oly fényes otthonra szert tett cseh múzsához, kinek szolgálatában férje, mint színész s bohózatba fáradozik. Lambergnét „zseniálisnak“ nevezte mögöttem egy kritikus a a játék után ezt a minősítést helyben kellett hagynom. Rokonszenves, finom, szellemes, konvenciójának bája még arra is hat, ki a nyelvet nem érti, szenvedélyének nyelvét pedig lehetetlen nem érteni. Sajnálom, hogy a cseh színház másik csillagát Sklenar Malá asszonyt nem láthattam, eredeti alakító képességnek mondják. Ha Lambergnét csakugyan szerződtették, mint azt a színház rokonszenves igazgatója — kivel megismerkedtem — kilátásba helyezte, e két primadonna fog a drámai játékrendben dominálni. Schubert, az igazgató még fiatal ember és máris nagy érdemei vannak a színház körül. Elejente hirlapírással foglalkozott, s a „Pokrok“^ m ai számunk 12 oldalt tartalmaz.