Budapesti Hírlap, 1885. november (5. évfolyam, 300-329. szám)

1885-11-17 / 316. szám

1885. november 17) BUDAPESTI HÍRLAP KÖZGAZDASÁG. — Csillámok. Semmi sincs olyan hosszú, hogy vége ne lenne és a mikor legnagyobb a veszély, ak­­kor van legközelebb az Isten. Emelkednek a ter­­mény árak lassan-lassan, de folyton-folyvást. Buza, rozs, tengeri, árpa, zab pendülnek 10—15 krajcárral napról-napra. Ez is jobb, mint semmi. Főleg annak, kinek telt magtárai vannak. Mert a sok ezer 10—15 krajcár már pozíció! Másfelé is kezd derengeni. A németek a kiállításon fölfedezték Magyarországot és Magyarországon az ezerféle jó bort. .Bismarck herceg újságában, a „Norddeutsche Allgemeine Zeitungéban élénk agitációt indítottak meg a kiállításunkon meg­fordult szakférfiak a végből, hogy a vám leszállít­­tassák a Németországba menő magyar borokra. Ily­eton-módon tömegesen lehetne szállítani Németor­szágba a jó olcsó magyar borokat, melyekből éven­­kint 40 millió forint értékű forgalmat csinálhatnának bortermelőink. Ezzel némileg kárpótolva lennénk a német gabona­vámokért. — Lisztkivitelünk növekedése. Fiumén át örvendetes lendületet vett ez évben lisztkivitelünk. Jan. 1-től okt. 31-ig 783.400 mm. lisztet vittek ki tőlünk a mondott irányban, szemben a múlt év meg­felelő szakának 719.300 mm. kivitelével, így tehát van rá kilátás, hogy az idei kivitel Fiumén át föl rúg egy millió mmázsára. Hasonlít­atlanul kevesebb lisztet vittünk ki Trieszt felé, t. i. okt. 31-ig 62.100 mmázsát. — A barsmegyei vasút ügyében értekezle­tet tartott e hó 8-án Nagy-Salló és vidékének érde­kessége­i kimondták, hogy az esetben, ha a vasút Nagy-Sallót is érinti és ott állomás is lesz, ha érdekeltség a vasút építéséhez körülbelül 10,000 írtnak megfelelő értékkel járul. * — Temesmegye 1884-ben. II. Ormós Zsigmond, Temesmegye alispánja, vaskos kötetben adta ki a megye múlt évi állapotáról szóló jelenté-­sét. A jelentésből többek közt megtudjuk, hogy a megyében összesen 58.798 tanköteles gyermek volt, ebből iskolába járt 51.551. A magyar nyelv tanítá­sában, különösen a német nyelvű iskolákban, nagy haladás mutatkozott. Nagyot fejlődött a selyem­­tenyésztés i és az érdeklődés a m­é­h­t­e­­nyésztés iránt, úgy, hogy Temesmegyében ös­­­szesen 98.000 méhkaptár s a méztermés 1850 méter­mázsa volt.­­ A felvidéki magyar közmű egyesület felolvasó estélyéről, melyet Nyitrán tartott, megem­lékeztünk annak idején. Tudvalevőleg az estélyen Kossuth egy értekezését olvasták fel. Most, mint értesülünk, az egyesület választmánya elhatározta, hogy a felolvasás emlékére ennek 200 forint tiszta jövedelme „Kossuth Lajos alapítványa“ címen fog kezeltetni az egyesület vagyona közt. ii. — A modori új polgármestert, Boruta­i Pált e hó 14-én igtatták új hivatalába nagy ünnep­séggel. A beigtatásnál a szomszédos városokból is többen voltak jelen. Beigtatás után bankett volt, melyen az első és a bezáró tesztot Ester­házy István gr. főispán mondta. * — A magyar nyelvi tanfolyamok egyre népszerűbbekké kezdenek lenni. Legújabban két helyről értesítenek magyar nyelvi tanfolyam meg­nyitásáról, így A­­t­á­­­n Gyula, a holicsi állam­iskola igazgatója tanfolyamot nyitott, melyre nagy buzgalommal járnak el az ottani uradalom tisztjei s ezeken kívül 35 holicsi lakos. — A pozsonyi magyar közm. egyesület m­o­d­o­r­n fiókja is megnyitotta a magyar nyelvi tanfolyamot s arra eddig 54 felnőtt ember jelentkezett. — Vidéki rövid hírek. Baranya me­­g­y­e kir. ügyészének jelentése szerint e megyében 120 jogerejű­leg elitélt egyén ez idő szerint az orsz. fegyintézetek és kerületi börtönök túltömöttsége miatt el nem szállítható.­­ A Széchenyi­­társulat igazgatósága Szatmárit, e hó 19-én ér­tekezletet tart a kisdedovók és gyermekmenhelyek ügyében. Az értekezletre Budapestről leutazik P. Sz­athmáry Károly is. — Az erdélyi részi kulturegyesület kézdivásárhelyi választmánya azzal kezdi meg nyilvános működését, hogy egy nagyobb szabású mulatságot rendez. Regény-Csarnok: Szivek csatája.­ Regény: Franciából. r Ha a grófné szemét egy ilyen találkozás alkalmával csak egyszer lebilincselte volna — pedig ez attól láthatólag nem idegenkedett — egyszeriben megkezdődhetett volna az ismeretség, mely jogosította volna Armandot, hogy a gróf­nőt üdvözölje, eleinte egyedül, azután orosz ba­rátnője társaságában is megszólítsa. Előbb egy, azután két fontosabb szó, s meg van nyerve min­den a­mit az ember elérhet, ha már odáig jutott, hogy udvarias szolgálatokat, esetleg látogatásokat is tehessen. Nem elég ez arra, hogy egy fiatal embert boldoggá tegyen ? Így kezdődnek, azt mondják, a legkomolyabb szerelmi viszonyok. De ez a mód Armandnak sehogy sem tet­szett, véleménye szerint ez olyan lett volna, mint a­mikor valami vőföskereskedő minden por­tékáját a kirakatba rakja, csak hogy vevőkre te­hessen szert. Inkább kerülte tehát Gorthiany grófnő nagy zöld szemeit, semhogy ily módon vonja magára Nowratzin hercegnő szép fekete szeme párjának a tekintetét. Hanem szép volt azért mégis nagyon az a szempár, melynek izzó csillagai magukból sugározták ki a fényt, a­he­lyett, hogy visszatükrözték volna. — Miért haragudott atyám, folytatta ma­gában Armand, azért a nyilatkozatomért, a me­lyet Nowratzin hercegnőről mondtam? Kit sért­hettem meg azzal, hacsak Gorthiany grófnőt nem? Mint barátnő, bizonyosan féltékeny is és akkor szavaim elevenére tapintottak. Annál jobb, ki nem állhatom a zöld szemet, így végezte Armand, én pedig azzal vég­zem, hogy monológja teljesen indokolt volt. Nyu­godjanak meg tehát mindazok a­kik színpadon akarnak effélét alkalmazni. Megbocsátjuk nekik a monológot, föltéve, hogy rövidek s előbbre viszik a darabot. Mialatt a fiatal­ember apja rossz kedve és keserű szavai fölött gondolkozott, s igyekezett megfejteni az elveszett négy millió rejtélyét, lassan haladt előre lehajtott fővel, mint Hyppoli­­te. De csakhamar elhatározta, hogy nem töri a fejét a megfejtésen, melyet néhány pillanat múlva úgyis meghalt a Madeleine boulevardi otthon­ban; fölemelte ismét a fejét, nagyot lélekzett, igyekezve meggyőzni saját magát, hogy nem só­hajtott, s hogy ez a sóhajtás nem utolsó delejes hatása volt a Nowratzin hercegnő emlékének. Egyszerre, mikor az egyetem­ utcából kifor­dult a Bourbon-térre, lépések zaja hangzott mögötte. Délszak felől pár nehéz felhő közelgett, a szél is kerekedett s a felöltője ujjait hátra ve­tette. Sehol egy lélek, az égen egyetlen csillag sem volt látható. E pillanatban Armandot három férfi fogta körül. Egyikük elállta az útját, a másik kettő közvetlenül melléje lépett. Rövid, de udvarias hangon kérdé az előbbi: — Ön de Bierges Armand­ur ? — Én vagyok, — felelt ő meglepetten s egy kissé megijedve, hogy ily késő éjjel ilyen­féle emberekkel találkozik, kik őt még isme­rik is. — Ez esetben — folytatá amat — a tör­vény nevében letartóztatom önt. Armand észrevette, hogy ketten megtagad­ják, — de azt nem hihette, hogy ez csakugyan a törvény nevében történhet így. — Nem gondolnám, hogy ön ellentállni akarjon, — szólt ismét az előbbi, kit Armand mozdulatlansága boszantani látszik. — Bizonyára nem akarok — mond az ifjú — de úgy hallottam, hogy bárkinek letartózta­tása előtt, bizonyos formaságok elkerülhetlenül szükségesek még — köztársaságban is. — Uram, nem vagyunk ahoz szokva, hogy az utcán tárgyalásokat folytassunk — viszonzá a férfi. Önnek kétség kívül lehetnek okai, még pe­dig jó okai, melyeket felhozhat. Nekünk viszont parancsunk van, még pedig minden forma szerint kiállítva. Kövessen. — Hová vezetnek ? — kérdé az ifjú. — Tudni szeretném, hogy atyámat értesíthessem, kit igen aggasztani és nyugtalani fog, ha nem megyek haza. S Armand úgy érzi, hogy kevésbé őrizheti meg stioikus nyugalmát, mintsem gondolta, elkép­zelve a bánatot, melyet e páratlan jó barátja érezni fog. E párbeszéd közben, mely rövidebb volt a legkurtább mosolynál, a homályból egy kocsi hajtott elő, melyet Armand eddig nem is gyaní­tott. A fogdmegek egyike fölnyitá­ az ajtót, társa gyengéden betuszkolta a foglyot, a másik ajtón pedig kipróbált, tapasztalt vezetőjük szállt be. Csak az egyik poroszló szegődött meg ki­­sérőül, a másik az utcán maradt állva. A kocsi tovarobogott. Minthogy ez események egy, legfölebb két perc alatt mentek végbe, a megszeppent fogoly azt se vette észre, hogy mely irányban indultak meg. Egy mozdulatot tett, hogy e felől tájékozza magát. — Legyen oly szíves, uram, és maradjon nyugodtan — szok­ta meg a jobbja felől ülő rendőrügynök. — De végre is hová visznek és miért fog­tak el? Hisz én nem vagyok gonosztevő, — ki­áltott fel az ifjú. — Ne csapjon ekkora zajt! — szakítá őt félbe szomszédja. — Atyám vár reám. — Atyját majd értesítjük, ha ön letartar­­tóztatva marad. De az is könnyen meglehet, hogy azonnal szabadon bocsátják , sőt ez valószínű. — De az is valószínű, hogy legalább ez éjjel fogva maradok — mondá Armand. — Kérem, hallgasson ! — felelt lakonikus rövidséggel a rendőr. Armand hallgatott. Titokban kísérőinek arcát és állását igyekezett kipuhatolni. Soha kémlelődést sűrűbb sötétség nem akadá­lyozott. Az ablakok fel voltak húzva, s a vasta­gon rájuk rakodó pára átlátszatlanokká tette őket. Armand megadta magát sorsának. Vilá­gosnál nézve a köztársaság még sem velencei köz­társaság. A rendőrbiztos nem inkvizitor vagy a a tizek tanácsának tagja s a főkapitányság ki­járata­ még­sem a Canal Orfanora nyílik. Mintegy húsz percig robogott a kocsi, azu­tán hirtelen megállóit s Armand a zökkenés következtében oda ütődött jobboldali szomszéd­jához. Ekkor az előbbi eljárást ismételték. Egy­szerre kinyitották a kocsi mindkét ajtaját. A foglyot őrei kiszállították a kocsiból s végig ve­zettük egy folyosón, melynek az ajtaja megnyílt, a nélkül, hogy Armand észrevette volna. Ipar­kodott magát kissé tájékozni, de nem látott egyebet, mint hogy egy sötét előcsarnokba lép­tek, a melynek sima kőpadlója dongott a léptek súlya alatt. Karon fogva vezették, azután egy karfára tették a kezét és udvariasan fölsegítet­­ték valami lépcsőn. — Hol az ördögbe lehetek ? — mormogta magában Armand. — Csend! — mondta szigorú hangon a vezető. Végre egy fordulóhoz értek. Az ifjú többé nem követ hanem deszkát érzett lába alatt. Langyos légkör váltotta föl a folyosó éles s a kis lépcső még mindig friss levegőjét. Vezetője egy szűk folyosóba tolta Armandot, s egy hal­vány világra mutatott, mely a folyosó végén csil­­lámlott. — Menjen csak mindig egyenest, mondá olyan halk hangon, hogy Armand, ki el volt már mindenre készülve, egészen elcsudálkozott. Menjen csak a világosságig, a­melyet ott lát. — És ön, kérdé Armand, ön nem jön velem ? — Nem, válaszolta az ember még halkab­ban, rám nincs ott szükség. Én itt maradok, hogy ne halljam, a­mit az a személyiség mond, a­kinek megbízása van önnel beszélni. Ez a felelet megnyugtatta a foglyot. Való­színűleg a rendőrfőnökkel vagy valami fogház igazgatójával lesz dolga a­kihez képest a rendőr­­biztos csak amolyan atom. Armand nem is habozott tovább, hanem lépteit egyenesen a világosság felé irányozta. A folyosó padlója még egyszer változott. A deszkára puha szőnyeg következett. Armand a fény által vezetve ment előre. Egy ajtót hallott maga mögött becsukódni, a­mi azonban az iménti felvilágosítás után egy cseppet sem nyugtala­nította. Végre elért a világossághoz, miután keresz­tül haladt két szobán, melyeket ez a fénysugár két sötét félre választott. Ez a fény azonban egy tükör tábláról jött, mely azt csak visszasugározta. Tulajdonképeni forrását még tovább kellett keresni, s Armand meg is pillantotta a baloldali szobában. Enyhe, halavány fény volt az, melyet egy üveggolyó mérsékelt. A lámpagolyóra még egy áttört kék papirosból készült ellenző volt vetve. (Folyt, köv.)

Next