Budapesti Hírlap, 1885. november (5. évfolyam, 300-329. szám)
1885-11-17 / 316. szám
1885. november 17) BUDAPESTI HÍRLAP KÖZGAZDASÁG. — Csillámok. Semmi sincs olyan hosszú, hogy vége ne lenne és a mikor legnagyobb a veszély, akkor van legközelebb az Isten. Emelkednek a termény árak lassan-lassan, de folyton-folyvást. Buza, rozs, tengeri, árpa, zab pendülnek 10—15 krajcárral napról-napra. Ez is jobb, mint semmi. Főleg annak, kinek telt magtárai vannak. Mert a sok ezer 10—15 krajcár már pozíció! Másfelé is kezd derengeni. A németek a kiállításon fölfedezték Magyarországot és Magyarországon az ezerféle jó bort. .Bismarck herceg újságában, a „Norddeutsche Allgemeine Zeitungéban élénk agitációt indítottak meg a kiállításunkon megfordult szakférfiak a végből, hogy a vám leszállíttassák a Németországba menő magyar borokra. Ilyeton-módon tömegesen lehetne szállítani Németországba a jó olcsó magyar borokat, melyekből évenkint 40 millió forint értékű forgalmat csinálhatnának bortermelőink. Ezzel némileg kárpótolva lennénk a német gabonavámokért. — Lisztkivitelünk növekedése. Fiumén át örvendetes lendületet vett ez évben lisztkivitelünk. Jan. 1-től okt. 31-ig 783.400 mm. lisztet vittek ki tőlünk a mondott irányban, szemben a múlt év megfelelő szakának 719.300 mm. kivitelével, így tehát van rá kilátás, hogy az idei kivitel Fiumén át föl rúg egy millió mmázsára. Hasonlítatlanul kevesebb lisztet vittünk ki Trieszt felé, t. i. okt. 31-ig 62.100 mmázsát. — A barsmegyei vasút ügyében értekezletet tartott e hó 8-án Nagy-Salló és vidékének érdekességei kimondták, hogy az esetben, ha a vasút Nagy-Sallót is érinti és ott állomás is lesz, ha érdekeltség a vasút építéséhez körülbelül 10,000 írtnak megfelelő értékkel járul. * — Temesmegye 1884-ben. II. Ormós Zsigmond, Temesmegye alispánja, vaskos kötetben adta ki a megye múlt évi állapotáról szóló jelenté-sét. A jelentésből többek közt megtudjuk, hogy a megyében összesen 58.798 tanköteles gyermek volt, ebből iskolába járt 51.551. A magyar nyelv tanításában, különösen a német nyelvű iskolákban, nagy haladás mutatkozott. Nagyot fejlődött a selyemtenyésztés i és az érdeklődés a méhtenyésztés iránt, úgy, hogy Temesmegyében összesen 98.000 méhkaptár s a méztermés 1850 métermázsa volt. A felvidéki magyar közmű egyesület felolvasó estélyéről, melyet Nyitrán tartott, megemlékeztünk annak idején. Tudvalevőleg az estélyen Kossuth egy értekezését olvasták fel. Most, mint értesülünk, az egyesület választmánya elhatározta, hogy a felolvasás emlékére ennek 200 forint tiszta jövedelme „Kossuth Lajos alapítványa“ címen fog kezeltetni az egyesület vagyona közt. ii. — A modori új polgármestert, Borutai Pált e hó 14-én igtatták új hivatalába nagy ünnepséggel. A beigtatásnál a szomszédos városokból is többen voltak jelen. Beigtatás után bankett volt, melyen az első és a bezáró tesztot Esterházy István gr. főispán mondta. * — A magyar nyelvi tanfolyamok egyre népszerűbbekké kezdenek lenni. Legújabban két helyről értesítenek magyar nyelvi tanfolyam megnyitásáról, így Atán Gyula, a holicsi államiskola igazgatója tanfolyamot nyitott, melyre nagy buzgalommal járnak el az ottani uradalom tisztjei s ezeken kívül 35 holicsi lakos. — A pozsonyi magyar közm. egyesület modorn fiókja is megnyitotta a magyar nyelvi tanfolyamot s arra eddig 54 felnőtt ember jelentkezett. — Vidéki rövid hírek. Baranya megye kir. ügyészének jelentése szerint e megyében 120 jogerejűleg elitélt egyén ez idő szerint az orsz. fegyintézetek és kerületi börtönök túltömöttsége miatt el nem szállítható. A Széchenyitársulat igazgatósága Szatmárit, e hó 19-én értekezletet tart a kisdedovók és gyermekmenhelyek ügyében. Az értekezletre Budapestről leutazik P. Szathmáry Károly is. — Az erdélyi részi kulturegyesület kézdivásárhelyi választmánya azzal kezdi meg nyilvános működését, hogy egy nagyobb szabású mulatságot rendez. Regény-Csarnok: Szivek csatája. Regény: Franciából. r Ha a grófné szemét egy ilyen találkozás alkalmával csak egyszer lebilincselte volna — pedig ez attól láthatólag nem idegenkedett — egyszeriben megkezdődhetett volna az ismeretség, mely jogosította volna Armandot, hogy a grófnőt üdvözölje, eleinte egyedül, azután orosz barátnője társaságában is megszólítsa. Előbb egy, azután két fontosabb szó, s meg van nyerve minden amit az ember elérhet, ha már odáig jutott, hogy udvarias szolgálatokat, esetleg látogatásokat is tehessen. Nem elég ez arra, hogy egy fiatal embert boldoggá tegyen ? Így kezdődnek, azt mondják, a legkomolyabb szerelmi viszonyok. De ez a mód Armandnak sehogy sem tetszett, véleménye szerint ez olyan lett volna, mint amikor valami vőföskereskedő minden portékáját a kirakatba rakja, csak hogy vevőkre tehessen szert. Inkább kerülte tehát Gorthiany grófnő nagy zöld szemeit, semhogy ily módon vonja magára Nowratzin hercegnő szép fekete szeme párjának a tekintetét. Hanem szép volt azért mégis nagyon az a szempár, melynek izzó csillagai magukból sugározták ki a fényt, ahelyett, hogy visszatükrözték volna. — Miért haragudott atyám, folytatta magában Armand, azért a nyilatkozatomért, a melyet Nowratzin hercegnőről mondtam? Kit sérthettem meg azzal, hacsak Gorthiany grófnőt nem? Mint barátnő, bizonyosan féltékeny is és akkor szavaim elevenére tapintottak. Annál jobb, ki nem állhatom a zöld szemet, így végezte Armand, én pedig azzal végzem, hogy monológja teljesen indokolt volt. Nyugodjanak meg tehát mindazok akik színpadon akarnak effélét alkalmazni. Megbocsátjuk nekik a monológot, föltéve, hogy rövidek s előbbre viszik a darabot. Mialatt a fiatalember apja rossz kedve és keserű szavai fölött gondolkozott, s igyekezett megfejteni az elveszett négy millió rejtélyét, lassan haladt előre lehajtott fővel, mint Hyppolite. De csakhamar elhatározta, hogy nem töri a fejét a megfejtésen, melyet néhány pillanat múlva úgyis meghalt a Madeleine boulevardi otthonban; fölemelte ismét a fejét, nagyot lélekzett, igyekezve meggyőzni saját magát, hogy nem sóhajtott, s hogy ez a sóhajtás nem utolsó delejes hatása volt a Nowratzin hercegnő emlékének. Egyszerre, mikor az egyetem utcából kifordult a Bourbon-térre, lépések zaja hangzott mögötte. Délszak felől pár nehéz felhő közelgett, a szél is kerekedett s a felöltője ujjait hátra vetette. Sehol egy lélek, az égen egyetlen csillag sem volt látható. E pillanatban Armandot három férfi fogta körül. Egyikük elállta az útját, a másik kettő közvetlenül melléje lépett. Rövid, de udvarias hangon kérdé az előbbi: — Ön de Bierges Armandur ? — Én vagyok, — felelt ő meglepetten s egy kissé megijedve, hogy ily késő éjjel ilyenféle emberekkel találkozik, kik őt még ismerik is. — Ez esetben — folytatá amat — a törvény nevében letartóztatom önt. Armand észrevette, hogy ketten megtagadják, — de azt nem hihette, hogy ez csakugyan a törvény nevében történhet így. — Nem gondolnám, hogy ön ellentállni akarjon, — szólt ismét az előbbi, kit Armand mozdulatlansága boszantani látszik. — Bizonyára nem akarok — mond az ifjú — de úgy hallottam, hogy bárkinek letartóztatása előtt, bizonyos formaságok elkerülhetlenül szükségesek még — köztársaságban is. — Uram, nem vagyunk ahoz szokva, hogy az utcán tárgyalásokat folytassunk — viszonzá a férfi. Önnek kétség kívül lehetnek okai, még pedig jó okai, melyeket felhozhat. Nekünk viszont parancsunk van, még pedig minden forma szerint kiállítva. Kövessen. — Hová vezetnek ? — kérdé az ifjú. — Tudni szeretném, hogy atyámat értesíthessem, kit igen aggasztani és nyugtalani fog, ha nem megyek haza. S Armand úgy érzi, hogy kevésbé őrizheti meg stioikus nyugalmát, mintsem gondolta, elképzelve a bánatot, melyet e páratlan jó barátja érezni fog. E párbeszéd közben, mely rövidebb volt a legkurtább mosolynál, a homályból egy kocsi hajtott elő, melyet Armand eddig nem is gyanított. A fogdmegek egyike fölnyitá az ajtót, társa gyengéden betuszkolta a foglyot, a másik ajtón pedig kipróbált, tapasztalt vezetőjük szállt be. Csak az egyik poroszló szegődött meg kisérőül, a másik az utcán maradt állva. A kocsi tovarobogott. Minthogy ez események egy, legfölebb két perc alatt mentek végbe, a megszeppent fogoly azt se vette észre, hogy mely irányban indultak meg. Egy mozdulatot tett, hogy e felől tájékozza magát. — Legyen oly szíves, uram, és maradjon nyugodtan — szokta meg a jobbja felől ülő rendőrügynök. — De végre is hová visznek és miért fogtak el? Hisz én nem vagyok gonosztevő, — kiáltott fel az ifjú. — Ne csapjon ekkora zajt! — szakítá őt félbe szomszédja. — Atyám vár reám. — Atyját majd értesítjük, ha ön letartartóztatva marad. De az is könnyen meglehet, hogy azonnal szabadon bocsátják , sőt ez valószínű. — De az is valószínű, hogy legalább ez éjjel fogva maradok — mondá Armand. — Kérem, hallgasson ! — felelt lakonikus rövidséggel a rendőr. Armand hallgatott. Titokban kísérőinek arcát és állását igyekezett kipuhatolni. Soha kémlelődést sűrűbb sötétség nem akadályozott. Az ablakok fel voltak húzva, s a vastagon rájuk rakodó pára átlátszatlanokká tette őket. Armand megadta magát sorsának. Világosnál nézve a köztársaság még sem velencei köztársaság. A rendőrbiztos nem inkvizitor vagy a a tizek tanácsának tagja s a főkapitányság kijárata mégsem a Canal Orfanora nyílik. Mintegy húsz percig robogott a kocsi, azután hirtelen megállóit s Armand a zökkenés következtében oda ütődött jobboldali szomszédjához. Ekkor az előbbi eljárást ismételték. Egyszerre kinyitották a kocsi mindkét ajtaját. A foglyot őrei kiszállították a kocsiból s végig vezettük egy folyosón, melynek az ajtaja megnyílt, a nélkül, hogy Armand észrevette volna. Iparkodott magát kissé tájékozni, de nem látott egyebet, mint hogy egy sötét előcsarnokba léptek, a melynek sima kőpadlója dongott a léptek súlya alatt. Karon fogva vezették, azután egy karfára tették a kezét és udvariasan fölsegítették valami lépcsőn. — Hol az ördögbe lehetek ? — mormogta magában Armand. — Csend! — mondta szigorú hangon a vezető. Végre egy fordulóhoz értek. Az ifjú többé nem követ hanem deszkát érzett lába alatt. Langyos légkör váltotta föl a folyosó éles s a kis lépcső még mindig friss levegőjét. Vezetője egy szűk folyosóba tolta Armandot, s egy halvány világra mutatott, mely a folyosó végén csillámlott. — Menjen csak mindig egyenest, mondá olyan halk hangon, hogy Armand, ki el volt már mindenre készülve, egészen elcsudálkozott. Menjen csak a világosságig, amelyet ott lát. — És ön, kérdé Armand, ön nem jön velem ? — Nem, válaszolta az ember még halkabban, rám nincs ott szükség. Én itt maradok, hogy ne halljam, amit az a személyiség mond, akinek megbízása van önnel beszélni. Ez a felelet megnyugtatta a foglyot. Valószínűleg a rendőrfőnökkel vagy valami fogház igazgatójával lesz dolga akihez képest a rendőrbiztos csak amolyan atom. Armand nem is habozott tovább, hanem lépteit egyenesen a világosság felé irányozta. A folyosó padlója még egyszer változott. A deszkára puha szőnyeg következett. Armand a fény által vezetve ment előre. Egy ajtót hallott maga mögött becsukódni, ami azonban az iménti felvilágosítás után egy cseppet sem nyugtalanította. Végre elért a világossághoz, miután keresztül haladt két szobán, melyeket ez a fénysugár két sötét félre választott. Ez a fény azonban egy tükör tábláról jött, mely azt csak visszasugározta. Tulajdonképeni forrását még tovább kellett keresni, s Armand meg is pillantotta a baloldali szobában. Enyhe, halavány fény volt az, melyet egy üveggolyó mérsékelt. A lámpagolyóra még egy áttört kék papirosból készült ellenző volt vetve. (Folyt, köv.)