Budapesti Hírlap, 1886. január (6. évfolyam, 1-31. szám)

1886-01-13 / 13. szám

Budapest, 1896. VI. évfolyam, 13. sz. Szerda, január 13. ÍRLAP Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukássi Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A bukovinai „istensegits“-beliek magyar egyházának és iskolájának ja­vára ma következő adakozások érkeztek hozzánk: Hazafi Veras János gyűj­tése ............................. 2 frt ,kr. Kremnitzky F. J. gyűjtése, Verespatakon és pedig: Kremnitzky F. J. Verespatakon 2 frt, Kremnitzky Amand bánya­­nagy Vízaknán 2 frt, Kremnitzky Ottó dr. akad. tanársegéd Sel­­mecen 2 frt, Kremnitzky Aladár m. kir. erdőgyakornok Kolozs­várit 1 frt, Kremnitzky Emil erdőgyakornok Besztercebányán 1 frt, Kremnitzky József akad. hallgató Selmecen 1 frt, Krem­nitzky Mari, Bertalan Miklósné Felsőbányán 1 frt, összesen . . 10 frt —kr. B. V. ....... 2 frt — kr. Összesen . . 14 frt—kr. Éhez adva az előbbi ki­mutatást .................... 1758 frt 49 kr. Főösszeg . : 1772 frt 49 kr. A pénzügyminiszter elő­terjesztése. Parlamenti szokás és kötelesség az ország iránt, hogy midőn a pénzügymi­niszter a képviselőháznak benyújtja a költségvetés előirányzatát, egyidejűleg elő­terjesztést tesz az ország pénzügyi álla­potáról és kifejti jövőben követendő pénz­ügyi politikáját. A mi pénzügyminiszte­rünk a budgettel egy időben ezúttal nem tett előterjesztést csak most, midőn már a költségvetési előirányzat tárgyalása állt a napirenden, midőn tehát már a képvi­selőknek, az országnak, a sajtónak is­merni kellett volna az ország pénzügyi helyzetét és a miniszter pénzügyi terveit, hogy hozzászólhassanak. E mulasztásnak okát is adta a miniszter. Ez okok : az aranyázsió időközben bekövetkezett oly mérvű emelkedése, hogy a miatt tör­léseket kellett az egyes tárcák kere­tében eszközölni. Tudni kellett az 1884-iki zárszámadásokból az egyes tárcák tul­­k­i­adásait is, hogy ha már a túlkiadáso­­kat fedezni kell, annak minél nagyobb részét megtakarítások útján lehessen fe­dezni és csak minél kevesebb hitelre le­gyen szükség , mert a papírra szóló é­r­­ték­papír­ok árfolyama a keleti bo­­nyodalmak folytán nagyon leszállott. Fo­gadjuk el a magyarázatot azon remény­ben, hogy jövőben nem lesz többé ok a magyarázatokra. Nézzük a pénzügyi elő­terjesztést. Az előterjesztésnek uralkodó hangja és irányzata az, hogy a miniszter az 1886-oi költségvetési előirányzatot minél kedvezőbb­­színben tüntesse föl. Ez nagyon természetes a kormány szempontjából. E végből a miniszter lehetőleg kerüli az előirányzatnak a zárszámadások eredmé­nyével való összehasonlítását, mert a zár­számadások arról tanúskodnak gyakran, hogy az előirányzott bevételekből nagy összegek elmaradnak, holott a kiadások az előirányzaton túllépnek oly mértékben, hogy csak két címen is az 1884. és 1885. év terhére eső túlkiadások 9 mil­lió forintra rúgnak. A múlt évi költség­vetéshez méri tehát a miniszter a jelen évi előirányzatot, hogy konstatálhassa, misze­rint a jelen költségvetés eredménye egy millióval jobb mint a múlt évi. Ez azonban keserű vigasztalás. Mert a múlt évi költségvetési előirányzat is olyan rossz volt, hogy a pénzügyi bizott­ság megállapítása szerint 11.870.028 forintra rúgott, holott a jelen előirányzat szerint a deficit 13.896,424 forint! Sőt, ha mind­azon összegeket hiánynak veszszük, melye­ket saját jövedelmeinkből nem fizethe­tünk rendesen, akkor az 1886-iki előirány­zat szerint 31.900,000 forint a hiány,mely, ha a zárszámadások eredményét meghozza az idő, akkor majd kerek 40 millióra fog fölszaporodni, az eddigi tapasztalatok szerint. Pedig most már a beruházásokkal is mérsékeltebben haladunk, mondja maga a miniszter úr. Mert míg 1881-től 1885-ig 5 éven át beruházásokra 116 millió forin­tot költöttünk, a jelen előirányzatban már csak 20 millió van beruházásokra szánva. A miniszter azzal is biztat, hogy az adók dúsan fognak befolyni, mert az utolsó évek folyamán az állam jövedelmi forrásai egyre gazdagabban csörgedeztek. A miniszter úr nem tart azon mostoha idők súlyos következményeitől, melyek mostanában a közgazdaságra, az adóforrá­sokra nehezednek. Pedig a válságos évek romboló hatá­sát még csak ezután fogjuk érezni. Ok­szerűen, nem hogy az adók emelkedésére lehetne számítani, hanem inkább, mivel a 12 forintos búzaárak 8 forintra sülyedtek, konstatálni kell, hogy az adózó képes­ség az egész vonalon leszállt egy negyed­del, ha nem többel. A szép perspektíva egyébiránt nem is gyönyörködtet sokáig napsugáros tájakkal, mert egy fordulóval leszáll a miniszter úr is optimizmusának felhőiből és új adósságcsinálások sötét mélységei felé ereszkedik. Hitelműveletek­kel fogja fedezni a túlkiadásokat, adósság kell az államadósságok törlesztésére, köl­csönpénz kell a beruházásokra, kölcsönnel vagyunk kénytelenek fedezni a deficitet is. Ezen hitelműveletekre nézve nem so­kára már előterjesztést is ígér a képvise­lőháznak a miniszter. Igen boldognak fogja magát érezni az ország. Az adósság, mint a tenger da­gálya, nőttön nő a nemzet fejére. A nem­zet ide­s­tova már nem is ura birtoká­nak és keresményének, az adók elnyelnek minden jövedelmet. Szinte mulatságosnak látszik, hogy ezek után a pénzügyminisz­ter kiáll a parlamentbe és megható ok­tatást tart könnyelmű minisztertársainak a takarékosság és önmegtartóz­tatás erényeiről. Sőt, hogy rájuk ijesz­­szen, kijelenti, hogy a felelősséget el nem vállalja az államháztartás rendjéért, ha a miniszterkollégák meg nem térnek és nem takarékoskodnak. Uram isten, ha már Szapáry sem vállal felelősséget, ugyan ki könyörül a­­ pénzügyminiszteri tárcán. Hanem ilyet nem a nyolc évi pénzügy­miniszterkedés után illik mondani. Ha valaki oly sokáig pénzügyminisztere egy pártnak és országnak, mint Szapáry, az az állapotokért felelős, emberségével meg a vérével is. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz. A nemzetnek semmit. Hajdan erős Pest vármegye, egykor nagy magyar alispánja, Földváry Mihály úr vezetése alatt, elhatározta, hogy a köz­­művelődésre nem ad semmit. Magyar nemzeti kultúrára neki nincs pénze, se kevés, se sok. A gazdag Szatmár, a haza­fias Máramaros áldozzanak, ha tetszik, a megyék vessenek ki nemzeti célokra pót­adót, ki egy, ki félszázalékot . Pestvár­megye e híres jelszót tűzi ki : „nem adó­zunk !“ s marad utolsónak. Őt a nem-fize­tésben ne előzze meg senki, ő példát nyújt az országnak, hogy a legnagyobb, legva­gyonosabb vármegye nem vesz részt a nagy nemzeti mozgalomban. Az „ország szíve“ kijelenté, hogy a magyarság ügyéért nem dobog. Már most hogyan követeljük Liptó­­tól, Pozsonytól, Hunyadtól, Brassótól, hogy magyarabbak, hazafiasabbak és áldozat­készebbek legyenek, mint Pestvármegye ? Mikor ez elutasítá Szatmármegye körira­tát ! A Kossuth és Petőfi vármegyéje ! Rettenetes, hogy kiveszett belőle min­den lélek. Rá nem ismerhetni. Alispánja három párti, közgyűlése semminő. De talán tévedünk s Pestvármegyé­nek nem kell magyarosítani ? Talán csak másoknak nem akar áldozni, önös szűk­­keblűségből, s nem akar adót kivetni a felvidéki megyék javára, ezeket a küzdés­ben pártolni és segíteni, magának pedig nincs kit magyarosítani ? Saját közműve­lődése alkalmasint páratlan s nincs teendő a nemzeti kultúra terén? Lássuk csak : Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében lakik 583,000 ember, ebből sváb 73,000, tót 34,000, szerb 7000. Összesen idegen nem­zetiségű 114,000 lélek. Ezeket a hazának úgy megnyerni, hogy a magyar nemzetbe teljesen bele­olvadjanak, könnyű és díszes föladat, szent kötelesség. Századok mulasztását pótolná

Next