Budapesti Hírlap, 1886. január (6. évfolyam, 1-31. szám)
1886-01-14 / 14. szám
Budapest, 1886. VI. évfolyam. 14. sz. Csütörtök, január 14. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy tóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőségi és kiadóhivatal, IV., Kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Támár Alajos. Széthullt cserepe az ismert korsónak, a mely addig-addig járt a kútra : ez ma Támár Alajos, a ki vallott. Egy ocsmány, de nem ritka dráma utolsó jelenetei indultak tegnap fejlődésnek a Fortuna vallató szobájában. Ott állt a szürke bűnös, sötét szemeiben, éles vonásain megrögzött daccal a vizsgáló biró előtt és merészen ragadott a terhelő tanuk szemébe. Pokoli tűzzel esküdött ártatlanságára, hazugoknak bélyegezte a szemeket, melyek őt gyanús körülmények közt látták, a nyelvet, mely ezt a biróságnál deponálta. Egyszerre a biró váratlan fordulatot ad a jelenetnek. Minek e konok tagadás, öreg bűnös, hiszen rád vallottak, a kik társaid a bűnben. — Kik ? kiált föl a vallatott s szemei szikráznak, arcvonásai félelmes vonalakban húzódnak széjjel. És a biró nyugodtan fölkel székéről, kinyitja a szomszéd szoba ajtaját, kinyújtja kezét, mondván : Ez ! Egy megviselt női arc meredt e szobából Támárra, a ki megkövülve állt szemtül-szembe az asszonynyal a kit szeretett, a kinek férjét megölte, a ki megtörve lelkiismerete által rá vallott gyilkos kedvesére. A jelenet elvette a konok jellem erejét, a bűnös megadta magát. Erejének végső föllobbanása volt, hogy a bűn terhét egymagára kívánta venni : vele gyanúsított társát büntelennek mondotta a gyilkosságban, azután semmivé lett, nem vallani, beszélni se volt képes, széthullt, mint a tört korsó cserepe .... Visszavitték cellájába, ott van tegnap este óta, magába szállva, gondolatai, visszaemlékezése és lelkiismerete társaságában. Idézd magad elé, nyájas olvasóm, e hatvan éves, szürke hajú, hajlott orrú, éles ajkú, sötét tűzben égő szemű gyilkost, aki a harcmezőn, a névtelen hősök sorában, a legideálisabb korban kezdte pályafutását, egy nemzetért ontotta vérét, babérjával járt ékesen, önérzettel hordozta fejét s ma ott ül lehorgasztott fővel, tépett öntudattal, tönkre tett névvel, meggyalázott becsülettel, a bitófa árnyékában és tedd föl a kérdést: mely itt vitte ez embert, a ki a becsület zászlaja alatt lépett a világba, oda, ahol becstelenséggel lép e világból ki. Útját jelöli a makacs tűrhetetlenség, rakoncátlan természet, az élvezetek hajhászata, egy gyanús körülmények közt eltemetett első feleség, cinkosokkal megosztott árvák pénze — mint árvaszéki ülnök követte el — s mindennek a koronája, tiltott viszony barátja feleségével, végül a gyilkosság elkövetve barátján, Gazdag Imrén, a kit baráti álarc alatt sikerült tőrbe csalnia. Érzed-e mozogni az emberekbe vetett hitedet, oh nemes szivü olvasóm, elgondolván, hogy ez ember hatvan évig járt köztünk feddhetetlenül, s jaj volt annak, aki becsületében kételkedni mert volna? Nenn fog-e el az undor, amikor látod, hogy az érzékiség egy éhtes embert és egy a fiatalságból kilépett asszonyt gyilkosságra visz? A „férjet eltenni láb alól“ régi tárgya a balladáknak. De elemi erejű szerelem, vészes szenvedély, pusztutl gerjedelmek ragadják bűnre a fiatal vért. Itt a meghalt vérű kor bitorolja az elvakult fiatalság bűneit; ocsmány látvány a szürke szerelmes, förtelem, ha a nevetségesből a borzalmasba csap át cselekedeteivel. Ami más körülmények közt piszkosabbá tenné az esetet: a biztosítás, a pénz, az anyagi nyereség kérdése, itt szinte enyhítő körülmény. Majdnem jól esik az embernek azt mondhatni, nem a természetellenes szenvedély, hanem a korukat megillető számítás csábította bűnre a boldogtalan párt. A jobb mód, a könnyebb élet vágya. S valóban ebben a mi időnknek egy jellemvonása ismerhető föl s évtizedeink karakterisztikus bűnöseivé avatja Támárt és szeretőjét, áldozata özvegyét. Meg van szédülve társadalmunk, a melyben az olcsó luxus lépten-nyomon, útszélen kínálkozik boldognak, boldogtalannak; de ez a luxus csak aránylag olcsó. — Megizlelve uzsorása lesz vágyainknak s erkölcseinknek s kiszívja véröket kérlelhetetlenül. Nem-e a pompás Andrássy-utra irányozta Támár és kedvese a lépteit, mihelyest a tett végrehajtva volt ? Ott rendezett be lakást és kényelmet magának a bünpénzből, de olyat, a mely rövid idő alatt előreláthatólag fölemésztette volna „véres“ szerzeményeket. És várjon mit voltak azután ketten teendők ? Mit lett volna szabad tőlük várnunk ? Hogy jobb útra térnek ? Vissza a szegénységbe ? Az egyik a honvédek menedékházába, a másik a becsületes munkához ? Nem inkább azt leshették-e az Andrássy-úti lakás ablakaiból. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Sarasaié hangversenye. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A gonosz hófúvás, amely tegnap a forró vérű spanyol hegedűst Esztergom városába bellebbezte, ma este is elküldte hideg leheletét a vigadó nagy termébe. Még mindig gémberedett az ujjam, e sorokat írván, mert a redoute bérlője csak füsttel szokott fűteni, tűz nélkül; a kongó nagy teremben barátságos meleg helyett orrtekerő széngőz fogadta a már másodszor oda fáradó szegény publikumot. Reszketett a szép asszonyok válla a hattyú-prémes belépő alatt; dideregve tipegett minden láb a jégpályához hasonló padlaton; a frakkba bújt urak serege pedig összehúzódva ült egy sorban, mint busuló varjak a vályú szélén. Csakugyan nagy művésznek kell lennie ennek a Sarasaiénak, hogy mégis föl tudta melegíteni e jégveremben fagyoskodó és gyászos hangulatú közönséget. Pedig Pablo Sarasaié ma már nem az az emésztő tüzű, égő szenvedelmű hegedűs, akinek a csodásan szóló hangszerét egykor szinte féltettük, hogy meggyulad és porrá hamvad annak a diabolikus szikrázású vonónak az érintése alatt. A kusza fekete fürtű kis spanyol ember, aki ma is olyan, mint valami vidéki cirkusztársulatnak az első műlovasa, nagyot nőtt, mióta legutóbb hallottuk. Pedig akkor azt hittük, hogy nincs többé fokozása ennek a démoni művészetnek. A hangtűzjáték vakító sziporkázása volt, amit véghez vitt ez a lángoló , önmagát emésztő művész. Ilyen lehetett Paganini, akiről babonás félelemmel suttogták az emberek, hogy ördöge van, a forró déli nap ragyogott és égetett Sarasaié hangjaiban és mi, a mérsékelt égalj fiai, olyan elkábulva hallgattuk őt, mint ahogy megittasít a délszak felhőtlen, izzó ege, mikor először jutunk alája. A mostani Sarasaié különbözik ettől a szilaj, forró vérű hegedűstől. És ez az ő nagy hatása. A lobogó szenvedelemből tudatos erő lett; a mámoros elragadtatásból mélyen érzett gondolat; a láng — nem lehet le nem írni a paradoxont — megkristályosodott és ami eddig emésztett, az most csak ragyog nyugalmas, tiszta fényben, mint az örök csillagok. A főváros közönsége nagy számmal jött el ünnepelni a most élő hegedűsök ez egyik legelsejét; vonzotta őket az elmúlt évek Sarasatéja és elragadta az új, akit eddig nem ismertünk. A régi Sarasaié csak a spanyol dalokban tűnt elénk, mint önmagának élő emléke; most is a csodálatos délszaki hév melegíti át, és a hazai hangokat énekelve bűvös hangszerén, mozdulatában ott volt a toreador délceg büszkesége, mikor húszezer ember extázisa tapsol a diadalának ; a hangversenyterem diszkrét pompája és a hidege eltűnt, az aréna lármával, napvilággal teli képe tárult föl helyette és Sarasaié nem haragudhatik meg ránk, azért a porond hősére emlékeztünk benne. Van-e sok különbség a virtuózság közt, amelyet Frascuelo visz véghez az espadával és amelyet Sarasate a vonójával? Mind a kettőnek egy az eredménye: a publikum extázisa, csak az eszközök a különbözők. És Sarasate meg tudja tenni, hogy déli hévségig melegíti a távol ország idegen közönségét; olyan riadalmat tud kelteni a zártszékek soraiban, mintha csak az amfiteátrum lépcsőinek a hullámzó vérű publikuma előtt játszana. De az ő igazi diadala most már mégsem ez ; nem midőn a szenvedelmekre hat, de mikor a lelket igézi meg, ekkor ő a legnagyobb. A forró arragóniai daloknál nemesebben, szívhezszólóbban tudja nekünk elénekelni Schubert, Chopin és Raff hangjait. A káprázatos teknika elvész a poéta megszólalása mellett; nincs többé szükség vakításra, mikor a szív érezni kezd. Annak a Sarasaiénak tapsoltunk ma leghálásabban, aki nagy művészetével a lélekhez szólt. Az ő utolérhetetlen mélységű hangjai, az ő édes kantilénája több minden csudás Ügyességű mesterfogásnál. És soha sem hallottuk a Chopin holdfényes noktílmnesét költőibb igazságban, mint ahogy azt ő ma nekünk elhallotta. Pedig ez csak ráadás volt a riadó tapsok után, mikor Saint-Saens mesés bravura hangversenyét eljátszotta. Azt halljuk, hogy Sarasate ma meg akarta lepni Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.