Budapesti Hírlap, 1886. február (6. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-14 / 45. szám
Budapest, 1886. VI. évfolyam. 45. sz. Vasárnap, február 14 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tied, enyém. A keresztény szocializmus ekként ragoz : „enyém, tied"; a pogány szocializmus ekként: „tied, enyém“. A biblia tanitja : „adni üdvösebb, mint venni“ ; a szociáldemokrácia így szól : „vegyétek el, ha nem adnak.“ A hetedik parancsolat mondja : „ne lopj“ ; a kommunizmus hirdeti: „a tulajdon lopás“. Az evangélium ígéri : „kérjetek és megadatik néktek“ ; az anarkisták kiáltják : „le a tőkével, raboljatok“. Három új apostol Hyndman, Burns és Champion addig hirdették a „forradalmi kollektivizmus“ evangéliumát Londonban, míg az éhezők serege megindult, hogy tönkre tegye azokat, kik jóllaknak. S a nagy város, mely tízszer akkora mint Budapest és százszor gazdagabb, védelem nélkül remegett éjjel-nappal az 50,000 embertől, kinek nincs kenyere. Soknak azért nincs, mert inkább iszik, mintsem dolgozik, soknak azért, mert nincs munka. Nem lévén egyéb dolguk ezeknek, beverték az ablakokat, föltörték az aranyművesek boltjait, kirabolták a pékeket és elvették a járókelők pénzét s az úri nők ékszereit. Nap nap után ismétlődött a zendülés, a lázongó tömeg megtámadta a lordmayot, London polgármestere kocsiját, látogatást akart tenni a velszi hercegnél, midőn ez estélyt adott s az egész arisztokrácia ott egybegyült, az utcákon és tereken népszónokok beszéltek a társadalmi forradalomról, melynek ideje elérkezett s a hatalmas angol állam mindezt tűrte, a lázitókat el sem fogta, a tulajdont meg nem védte, mert nincs annyi ereje, hogy London csőcselékjét féken tartsa. Mert kitűnt, hogy a négy millió lakosú város helyőrsége 2500 katona és 10,000 rendőr, így bízik Anglia az angolokban. És nem csalódik bennök. A szabadság gondoskodjék önvédelméről. A szocialista tömeg is, mely lázongva és garázdálkodva vonult végig London legelőkelőbb utcáin, mely forradalmat ordított és aranyra inkább ékezett mint kenyérre, mely rabolt, hogy raboljon és hogy rémítsen — gyilkosságra nem vetemedett. Ellenben a francia szocialisták, kik Decazevilleben lázadtak föl, mindjást gyilkoltak. S az angol szocialisták, bár sokan voltak, nem bírták Londont megmozgatni s hatalmukba keríteni, mint Párist a kommün, pedig Londonban nincs katonaság. De van erős polgársága, mely a meglepetés perceiben tűri a garázdálkodást és tűri a kormány tehetetlenségét, de, ha a zavargás tovább tart és a hatalom után nyúl, a fölsőbb osztályok Angliában nem hagynák magukat bántani, rögtön készen volna az ellentábor, a szervezett támadás ellen a szervezett védelem, polgárőrség az állam, a társadalom és a tulajdon megoltalmazására. Az angol szocialisták Londonban beértek hát a merénylettel s elcsöndesedtek, mihelyt észrevették az ellenhatást, hogy büntetlenül tovább nem garázdálkodhatnak. Hanem oly jól vannak szervezve s oly nagy az angol munkások közt az ínség, hogy a főváros példájára a gyárvárosokban rendezték a lázadás folytatását. Itt túlsúlyban lévén a munkás osztály, a gyárak fölgyujtása és a gépek rombolása vette kezdetét, nem új tünetek a szocialista mozgalmak történetében. Esztelen dühöngés, mert hol találjon a munkás keresetet, ha a gépeket összetöri? Maga alatt vágja a fát oktalan dühöngésben. Nem kell azonban hinni, hogy a londoni és leicesteri munkás-zavargások rendezői oly oktalanok, mint a mozgalom maga. Ezen urak célja kettős: a Gladstone kormányt radikális reformokra kényszeríteni és Izlandot Angliától elszakítani. A zavargók főleg írek voltak s a politikájuk sem uj: Angliát s főleg Londont terrorizálni. Előbb dinamitrobbantásokkal, most néplázadással fenyegetik, hogy Londont tönkre teszik, ha Izlandnak szabadságát vissza nem adják. Az üzlet pang, a gyárak félig dolgoznak, a szegénység szenved, ilyenkor lehet legkönnyebben a népet fölizgatni. Mindenesetre komoly közgazdasági és társadalmi jelenség az angol szociáldemokraták ezen forradalmi föllépése. Hogy mi következik belőle, megválik nemsokára. A Gladstone-kormány az írek és radikálisok segélyével jutott ismét uralomra s a mérsékelt szabadelvűek tőle elszakadtak: mit fog tenni Gladstone az angol szocialistákkal ? Mit szól a parlamenti többség e zavargásokhoz ? Szocialisztikus, radikális irányban keres megoldást, vagy átengedi a tért a konzervatívoknek ? Alig vette át a hatalmat Gladstone, Angliában kitört a vulkanizmus. Ez ma- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. —- - - * ,.Mozart halála.*' — Munkácsy új képe. — A ,,F i ga ro“ ma érkezett számában Woff Albert, a legelső párisi tárcaíró és műkritikus, hosszabb cikket szentel Munkácsy legújabb festményének. A cikket, mint a világsajtó legelső hangját a nevezetes alkotásról, egész terjedelmében lefordítjuk. * Ma este a meghívottak kis csapatja látni fogja Munkácsy úr új művét, mely pár hét múlva Sedelmayernél lesz kiállítva, hogy aztán útra keljen Európán keresztül. Hónapok hosszú sora óta ismerem ezt a képet, mely ép oly drámai, mint megindító ; láttam keletkezni a múlt tavaszon. A nyár befejezetlenül hagyta hátra azt s a kitűnő festő, mikor visszatért faluról, még nagyobb hévvel fogott munkához. Munkácsy a tárgyat Mozart életrajzaiból választotta, melyek a képzelhető legmegrázóbb elbeszélést nyújtják. Született zsenivel lelkében, élt szakadatlan munkában, szerényen, gyakran szükséget látva, azután meghalt harminchat éves korában : Íme, ez dicsőséges és szomorú története e lángésznek. Utolsó évei voltak a legfájdalmasabbak, mert e végelgyengülés kínozta és ágyához láncolta. E már legyőzött testben a gondolat mindig élt, s végső idejének művei közül leginkább Requiemje foglalkoztatta. Nohl és Wilder megírták a nagy zeneszerző utolsó pillanatait. Lehetetlen halála elbeszélését olvasni, elfogódott, szorongó szív nélkül. Azt mondhatnék e Requiemről hogy azt Mozart a saját temetésére komponálta, hogy utolsó följajdulása volt e művészléleknek; amint egy darab készen volt, ágya köré szólita barátait, s azok decifzirozták a még nedves hangjegyeket. 1791. dec. 5-kén volt a hangverseny, melyet a művész kívánságára halálos ágya körül rögtönöztek. A Lacrymosa első hangjaira kitörtek a mester könyei is, a papiros kisiklott erőtlen kezei közül; utolsó kiáltása egy hörgésben sűlt el, mely összetört szíve mélyéből fakadt. Ennek a jelenetnek a Munkácsy megteremtette kompozíciójában benne van az a fölindulás, mely őt annak olvasásakor elfogta. Természetesen nem a Requiem teljes előadásáról van szó, hanem csupán töredékek kisebb szabású megrendítéséről. A festő, eltérően a történeti igazságtól (minthogy Mozart már hosszú idő óta nem hagyhatta el ágyát), a zeneszerzőtegykaros székbe helyezte s világos sárgába játszó házi ruhába öltöztette ; a néző profilban látja ; jobb keze int az énekeseknek ; baljában egy papírlapot tart, mely kisiklik ujjai közül. Mindjárt mögötte felesége, kinek arcán csodálat és fájdalom tükröződik : csodálat a nagy művész iránt s a feleség fájdalma. Fia, aki sokkal fiatalabb, semhogy megérthesse a zseni óriási nagyságát, megilletődve apja betegsége által, de föl nem fogva a helyzet komolyságát, mondom, ha a vászon legszélsőjobb oldalát foglalja el. A második csoportot, a kép bal oldalán, az énekesek alkotják; összesen négyen vannak: a kisérő a zongoránál ül, a többi három énekel egy töredéket, anélkül, hogy Mozarttal törődnék. És itt leginkább dicsérem Munkácsyban, hogy nem esett bele a banális szentimentalizmusba, s az énekesek orcáit nem öntözi a meghatottság könyeivel. Mind csak az előadott műre fordítják figyelmüket; az ő szemükben Mozart nem haldokló, hanem a fölséges hangjegylapok halhatatlan szerzője; az igy bemutatott jelenet rögtön megindít egyszerűségénél s azon ellentétnél fogva, mely Mozartnak lesoványodott, a halál merevsége és halaványsága által már bevont arca s a jól öltözött, erőteljes lábaikon szilárdan álló énekesek közt létezik. Mozart arca ellenállhatatlanul az ideál felé ragadja a szemlélőt, s ezt a szárnyalást még elősegíti az énekesek realisztikus csoportja. Ezek közül az első, fekete ruhában, fehér harisnyában, hatalmas nyakával, a basszistának látszik, aki az elégültség minden jelével arcán énekel. Ez a csoport az előadásnak s a megfigyelésnek valóságos remekműve. A Requiem megteremtőjének s családjának, továbbá az énekeseknek két csoportját egy harmadik csoport kapcsolja össze, ez a megindult, Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.