Budapesti Hírlap, 1886. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-14 / 45. szám

Budapest, 1886. VI. évfolyam. 45. sz. Vasárnap, február 14 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.­ Felelős szerkesztő: Lukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr­. Tied, enyém. A keresztény szocializmus ekként ra­goz : „enyém, tied"; a pogány szocializ­mus ekként: „tied, enyém“. A biblia ta­­nitja : „adni üdvösebb, mint venni“ ; a szociál­demokrácia így szól : „vegyétek el, ha nem adnak.“ A hetedik parancso­lat mondja : „ne lopj“ ; a kommunizmus hirdeti: „a tulajdon lopás“. Az evangélium ígéri : „kérjetek és megadatik néktek“ ; az anarkisták kiáltják : „le a tőkével, ra­boljatok“. Három új apostol Hyndman, Burns és Champion addig hirdették a „forra­dalmi kollektivizmus“ evangéliumát Lon­donban, míg az éhezők serege megindult, hogy tönkre tegye azokat, kik jóllak­nak. S a nagy város, mely tízszer akkora mint Budapest és százszor gazdagabb, vé­delem nélkül remegett éjjel-nappal az 50,000 embertől, kinek nincs kenyere. Soknak azért nincs, mert inkább iszik, mintsem dolgozik, soknak azért, mert nincs munka. Nem lévén egyéb dolguk ezeknek, beverték az ablakokat, föltörték az arany­művesek boltjait, kirabolták a pékeket és elvették a járókelők pénzét s az úri nők ékszereit. Nap nap után ismétlődött a zendülés, a lázongó tömeg megtámadta a lordmayot, London polgármestere kocsi­ját, látogatást akart tenni a velszi her­cegnél, midőn ez estélyt adott s az egész arisztokrácia ott egybegyült, az utcákon és tereken népszónokok beszéltek a társa­dalmi forradalomról, melynek ideje elér­kezett s a hatalmas angol állam mindezt tűrte, a lázitókat el sem fogta, a tulaj­dont meg nem védte, mert nincs annyi ereje, hogy London csőcselékjét féken tartsa. Mert kitűnt, hogy a négy millió lakosú város helyőrsége 2500 katona és 10,000 rendőr, így bízik Anglia az angolokban. És nem csalódik bennök. A szabadság gon­doskodjék önvédelméről. A szocialista tö­meg is, mely lázongva és garázdálkodva vonult végig London legelőkelőbb utcáin, mely forradalmat ordított és aranyra in­kább ékezett mint kenyérre, mely rabolt, hogy raboljon és hogy rémítsen — gyilkos­ságra nem vetemedett. Ellenben a francia szocialisták, kik Decazevilleben lázadtak föl, mindjást gyil­koltak. S az angol szocialisták, bár sokan voltak, nem bírták Londont megmozgatni s hatalmukba keríteni, mint Párist a kommün, pedig Londonban nincs katona­ság. De van erős polgársága, mely a meg­lepetés perceiben tűri a garázdálkodást és tűri a kormány tehetetlenségét, de, ha a zavargás tovább tart és a hatalom után nyúl, a fölsőbb osztályok Angliában nem hagynák magukat bántani, rögtön készen volna az ellentábor, a szervezett támadás ellen a szervezett védelem, pol­gárőrség az állam, a társadalom és a tu­lajdon megoltalmazására. Az angol szocialisták Londonban be­értek hát a merénylettel s elcsöndesedtek, mihelyt észrevették az ellenhatást, hogy büntetlenül tovább nem garázdálkodhat­nak. Hanem oly jól vannak szervezve s oly nagy az angol munkások közt az ín­ség, hogy a főváros példájára a gyárvá­­rosokban rendezték a lázadás folytatását. Itt túlsúlyban lévén a munkás osztály, a gyárak fölgyujtása és a gépek rombolása vette kezdetét, nem új tünetek a szocia­lista mozgalmak történetében. Esztelen dühöngés, mert hol találjon a munkás keresetet, ha a gépeket összetöri? Maga alatt vágja a fát oktalan dühöngésben. Nem kell azonban hinni, hogy a lon­doni és leicesteri munkás-zavargások ren­dezői oly oktalanok, mint a mozgalom maga. Ezen urak célja kettős: a Gladstone kormányt radikális reformokra kénysze­ríteni és Izlandot Angliától elszakítani. A zavargók főleg írek voltak s a politiká­juk sem uj: Angliát s főleg Londont ter­rorizálni. Előbb dinamitrobbantásokkal, most néplázadással fenyegetik, hogy Lon­dont tönkre teszik, ha Izlandnak szabad­ságát vissza nem adják. Az üzlet pang, a gyárak félig dol­goznak, a szegénység szenved, ilyenkor lehet legkönnyebben a népet fölizgatni. Minden­esetre komoly közgazdasági és társadalmi jelenség az angol szociálde­mokraták ezen forradalmi föllépése. Hogy mi következik belőle, megválik nem­so­kára. A Gladstone-kormány az írek és radikálisok segélyével jutott ismét ura­lomra s a mérsékelt szabadelvűek tőle elszakadtak: mit fog tenni Gladstone az angol szocialistákkal ? Mit szól a parla­menti többség e zavargásokhoz ? Szocia­­lisztikus, radikális irányban keres megol­dást, vagy átengedi a tért a konzervatí­­voknek ? Alig vette át a hatalmat Gladstone, Angliában kitört a vulkanizmus. Ez ma- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. —- - - * ,.Mozart halála.*' — Munkácsy új képe. — A ,,F i g­a r­o“ ma érkezett számában W­o­­­f­f Albert, a legelső párisi tárcaíró és mű­kritikus, hosszabb cikket szentel Munká­csy legújabb festményének. A cikket, mint a világsajtó legelső hangját a nevezetes alkotás­ról, egész terjedelmében lefordítjuk. * Ma este a meghívottak kis csapatja látni fogja Munkácsy úr új művét, mely pár hét múlva Sedelmayernél lesz kiállítva, hogy aztán ú­tra keljen Európán keresztül. Hónapok hosszú sora óta ismerem ezt a képet, mely ép oly drá­mai, mint megindító ; láttam keletkezni a múlt tavaszon. A nyár befejezetlenül hagyta hátra azt s a kitűnő festő, mikor visszatért faluról, még nagyobb hévvel fogott munkához. Mun­kácsy a tárgyat Mozart életrajzaiból választotta, melyek a képzelhető legmegrázóbb elbeszélést nyújtják. Született zsenivel lelkében, élt szaka­datlan munkában, szerényen, gyakran szükséget látva, azután meghalt harminchat éves korá­ban : Íme, ez dicsőséges és szomorú története e lángésznek. Utolsó évei voltak a legfájdalmasabbak, mert e végelgyengülés kínozta és ágyához lán­colta. E már legyőzött testben a gondolat min­dig élt, s végső idejének művei közül leginkább Requiemje foglalkoztatta. Nohl és Wilder meg­írták a nagy zeneszerző utolsó pillanatait. Lehetetlen halála elbeszélését olvasni, el­­fogódott, szorongó szív nélkül. Azt mondhatnék e Requiemről hogy azt Mozart a saját temeté­­sére komponálta, hogy utolsó följajdulása volt e művészléleknek; amint egy darab készen volt, ágya köré szólita barátait, s azok dec­ifzirozták a még nedves hangjegyeket. 1791. dec. 5-kén volt a hangverseny, melyet a művész kívánsá­gára halálos ágya körül rögtönöztek. A Lacry­­mosa első hangjaira kitörtek a mester könyei is, a papiros kisiklott erőtlen kezei közül; utolsó kiáltása egy hörgésben sűlt el, mely össze­tört szíve mélyéből fakadt. Ennek a jelenetnek a Munkácsy megte­remtette kompozíciójában benne van az a fölin­dulás, mely őt annak olvasásakor elfogta. Ter­mészetesen nem a Requiem teljes előadásáról van szó, hanem csupán töredékek kisebb szabású megrendítéséről. A festő, eltérően a történeti igazságtól (minthogy Mozart már hosszú idő óta nem hagyhatta el ágyát), a zeneszerzőt­­egy­ka­ros székbe helyezte s világos sárgába játszó házi ruhába öltöztette ; a néző profilban látja ; jobb keze int az énekeseknek ; baljában egy papírla­pot tart, mely kisiklik ujjai közül. Mindjárt mögötte felesége, kinek arcán csodálat és fájda­lom tükröződik : csodálat a nagy művész iránt s a feleség fájdalma. Fia, a­ki sokkal fiatalabb, semhogy megérthesse a zseni óriási nagyságát, megilletődve apja betegsége által, de föl nem fogva a helyzet komolyságát, mondom, ha a vá­szon legszélső­jobb oldalát foglalja el. A második csoportot, a kép bal oldalán, az énekesek alkotják; összesen négyen vannak: a kisérő a zongoránál ül, a többi három énekel egy töredéket, a­nélkül, hogy Mozarttal törőd­nék. És itt leginkább dicsérem Munkácsyban, hogy nem esett bele a banális szentimentaliz­­m­usba, s az énekesek orcáit nem öntözi a meg­hatottság könyeivel. Mind csak az előadott mű­re fordítják figyelmüket; az ő szemükben Mozart nem haldokló, hanem a fölséges hang­jegylapok halhatatlan szerzője; az igy bemuta­tott jelenet rögtön megindít egyszerűségénél s azon ellentétnél fogva, mely Mozartnak lesová­nyodott, a halál merevsége és h­alaványsága által már bevont arca s a jól öltözött, erőteljes lá­baikon szilárdan álló énekesek közt létezik. Mo­zart arca ellenállhatatlanul az ideál felé ragadja a szemlélőt, s ezt a szárnyalást még elősegíti az énekesek realisztikus csoportja. Ezek közül az első, fekete ruhában, fehér harisnyában, hatal­mas nyakával, a basszistának látszik, a­ki az elé­­gültség minden jelével arcán énekel. Ez a cso­port az előadásnak s a megfigyelésnek valósá­gos remekműve. A Requiem megteremtőjének s családjának, továbbá az énekeseknek két csoportját egy har­madik csoport kapcsolja össze, ez a megindult, Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.

Next