Budapesti Hírlap, 1886. május (6. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-23 / 142. szám
y Budapest, 1886. VI. évfolyam. 142. sz. Vasárnap, május 23. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A hadsereg. Háború nélkül is lassan-lassan meg kell győződnünk arról, hogy a hadsereg kérdése nálunk nincsen megoldva, azaz nincsen tényleges állami helyzetünkkel, nemzeti mivoltunkkal organikus kapcsolatban. Az egy külön történeti alakulás. Osztrák volt, közös a neve ma, s a szelleme ?.... A szelleme egy kérdőjel. Az intézmény a levegőben függ. Minden közembernek van hazája, a seregnek nincsen. Az egy fogalmat szolgál, melyet egyszerű észszel gondolni is nehéz. Se nem magyar, se nem osztrák, se nem nemzeti, se nem állami, se nem császári, se nem királyi , hanem császári „és“ királyi osztrák-magyar közös hadsereg. Miért lelkesülnek, miért harcolnak, miért áldozzák fel magukat ? A lojális hazafi azt mondja, hogy a hazáért, s a királyért, a nem lojális azt mondja a semmiért, a tiszt azt mondja a császárért, a legénység azt mondja a fegyelemért, a muszájért. A priort is be kell látni, hogy egy ily közös erkölcs, ily közös erkölcsi tartalom nélkül való szervezet nem lehet egészséges. A tapasztalás ez ítéletet megerősíti. A kormány tagjai és hírlapjai évről-évre sűrűen jutnak abba a helyzetbe, hogy a hadsereget a polgári elem bizalmatlansága ellen védniök, a polgárt a katona ellen oltalmazniuk kelljen. Alig lehet a hadseregről beszélni, hogy a váddal ne találkozzék az ember, hogy szítja az ellentétet a civil ország és a katonai státus közt. Ez nagyon gyengének, betegesnek és lazának mutatja a kapcsot a kettő közt, s e betegség, azt hiszem, legfőbb táplálékát a hadseregnek a nemzeti kereten kívül való állásából szedi, vagyis hagyományos szervezetéből, amely a politikai és közjogi átalakulásokkal nem alakult át, az új formákhoz nem simult, a formái uj tartalmának nem hódolt. Minderről minket meggyőznek a béke tapasztalásai; attól félünk, az illetékes fórumok egy háború meggyőző érveire várnak. Mert e hadsereg hagyományai közé tartozik, hogy mindennel megkésik. Ez észrevételekre egy érdekes és megdöbbentő értesülés visz minket. Bécsi tudósítónktól kapjuk a hírt, hogy Papp Leonidás dr. és Mendel br. ő felsége főhadsegédei a kegyvesztés napjait élik és elbocsájtásuk, illetőleg áthelyezésük küszöbén állanak. Bár e hírt a félhivatalos lapok cáfolják, az mégis igaz. És e fordulat egyszerű magyarázata a következő: Midőn az utolsó időkben, amikor a Balkán kisebb államai fölfegyverkezve, sőt tűzbe menve a Keletet felrobbantással fenyegették, Európához, de kivált mi hozzánk közel lépett egy háború eshetőségének a kérdése. A legfőbb, hadúr e komoly pillanatban közvetlen betekintést kívánt tenni hadserege állapotába. E betekintés eredménye az, hogy a két főhadsegéd helyett, aki közvetítője a katonai dolgoknak a király és serege közt, bizalmi embere a felségnek, úgyszólván, e nagy fontosságú állásra más két férfiú fog meghivatni. Hadseregünk állapota, amint e tényből látjuk, nem tett a királyra kecsegtető benyomást, s ha tudósítónk jól van értesülve, ez vola e télen egyik biztosítéka a békének, melyet máig élvezünk. Minő hibák és hiányok találtattak, szervezetiek, adminisztratív természetűek-e, se nem tudjuk, se nem kutatjuk. Rettentő elgondolni, hogy oly földig nyomó és földig alázó áldozatok árán, minőket a hadseregnek hoztunk közel húsz évi alkotmányos áldozatkészséggel, azon megdöbbentő eredményre virradunk, hogy nincs harckész hadseregünk. Éhez járulnak, amaz epizódok, melyekkel a katonaság időnként kedveskedik s melyek közt a legújabb a tüntetés Hentzi és társai sírjánál a budai temetőben. Az illető rovatban e történet részleteit megtalálja az olvasó. Itt ezt kell kiemelnünk: minden katona külön, megválaszthatja magának kegyelete tárgyait, hősi vágyainak képviselőjét, katonai mintaképét. De hogy Magyarország hadseregének tisztjei testületileg, állítólag napiparancscsal kirendelve koszorúkkal jelenjenek meg Hentzi sírjánál: ez egy politikai tény, ez tüntetés, sőt több: ez a magyar közérzület arculcsapása és a legsajnálatosabb események egyike. Tisza Kálmán fél-A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A pacsirta. *) Pósa Lajostól. —- A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — „Gyér ide, szállj ide, Te dalos pacsirta! Nézd csak, nézd, milyen szép Aranyos kalitka! Jobb lesz, itt, ha mondom, Mint kicsi fészkedben, Úgy élsz majd, éldegélsz, Kis király se szebben. Minden, amit kívánsz, Teljesül egyszerre, Szép ezüst vályúból Ihatol kedvedre. Nem csinálsz egyebet, Te dalos madárka, Csak dalolsz énnekem, Ennyi lesz az ára!“ „Köszönöm, jó fiú, Nem kérek belőle! Jobb nekem szegényen A szabad mezőbe’! Nem fényes a fészkem, *) Mutatványul a költő „Gyermekversek“ címűi kötetéből, mely a jövő hóban fog megjelenni. Mint az a kalitka, Boldogabb a rögben Mégis a pacsirta. Felszállok a porból Lebegő szárnyamon, Hirdetem a tavaszt Szivemből, szabadon. Dalom nem eladó, Imádság az nékem! Szabadságdalommal Az istent dicsérem!“ A regény. (A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.) Regényt bírálni ritkán van az embernek alkalma és mégse kapunk nagyon rajta. Talán azért, mert ez a laza, proteuszi műforma több ítéletet kivon a kritikustól mint más dolgok, melyek jobban be vannak szorítva paragrafusok közé. Legegyszerűbb s legjobb bírálata volna egy bizonyos irodalmi qualifikáció azaz megfelelő stílus megkövetelésén kívül amaz egy kérdés kiderítése, hogy érdekes-e valamely regény vagy nem. Mily szempontból érdekes, és szolgál-e annak a célnak, amelyért van. Azaz foglalkoztatja-e mint emberek történetének művészi elbeszélése kellemesen, hasznosan, tanulságosan az olvasót? E könnyű bírálatot azonban kicsúfolja az ízlés, mely ugyanazon művekről eltérő ítéletet mond, s kényszerít bennünket arra, hogy biztosabb, közvetlenebb alapokat keressünk ítéletünk számára. Nem kerülhetjük ki, le kell számolnunk azzal, hogy mit értünk a regény alatt ? Hosszabb művészi elbeszélését valamely emberi történetnek. De ez nem minden, sőt ez még semmi. A bosszúság csak külső következmény, s nem teszi ki a regényt. A művészi elbeszélés sem, mert lehet valami bosszú is, művészi is, — emberi történet is, elbeszélés is és még sem regény. Azonban mind e kellékek nélkül nincsen regény. Mi az, ami ezeken kívül az elbeszélést regénynyé teszi ? Azt hiszem három dolog: az eszme, a tárgy és a bonyodalom. A három vagy együtt, vagy belőle kettő, vagy egy a három közül. Egy nagyobb terjedelmű elbeszélés, melynek főszemélyei egy fontos nemzeti, vagy emberiségi eszme szolgálatában élnek és halnak. Saját sorsukat annak alája rendelik vagy ellene szegik. Vele diadalmaskodnak vagy buknak, avagy ellene. Bizonyos egyetemesség van a dologban. Az egyetemes szellem , nemzeti, politikai, irodalmi, társadalmi, egyházi, családi szellem mint eszme uralkodik a regényben föltáruló világon és játsza szerepét emberek által az emberek sorsa intézésében. Ez egy. A tárgy a másik. Az egyéni nagyság küzdelme céljaiért. Az emberi tulajdonságok nagysága az élet forgalmában mint intézője a maga és mások sorsának a magánélet keretében. Szenvedélyek hatalma, indulatok viharos járása, az egyén követelései környezetén és a társaságon. Az emberi erő impozánsul megnyilatkozva, tehát szintén mint egyetemes az egyénben. A harmadik a bonyodalom. A viszonyok. Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.