Budapesti Hírlap, 1886. október (6. évfolyam, 272-302. szám)

1886-10-09 / 280. szám

Budapest 1888. V­. évfolyam 280. sz. Szombat, október 9. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. megjelenik mindennap­ hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap­ utca 16. Csukásai József: Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. sz. Szerb császárság. (*) A Balkán-félsziget ez idő szerint igazánban a legfurcsább földdarabja Euró­pának. Fenekestül föl van ott fordulva minden. A geográfiai határok csak oly in­gadozásoknak vették alá, mint a józan gondolkodás határvonalai. A lehető és a lehetetlen szétválasztó sorompója szünte­len füled-hozzád fordul, hol szűkítve, hol tágítva a tért a cselekvő akarat előtt. Bajos dolog a törekvések ama sok­féleségében, az egymást felfaló eszmék­ben, az egymást kompromittáló irányok­ban egységes politikai fejlődést alkotni, a lehetőségek és eshetőségek mérlegével számolni. A­hány oka van az elégületlen­­ségnek, annyiféle ott a párt. A létezőt senki se akarja fentartani, de jobbat ál­­lítni helyébe mindenki másképen akar. Nincs egy idea, egy kormányforma, egy dinasztia, egy rendszer, mely szilárdabb támaszszal bírna elbukott elődeinél. For­rongásban és szerteoszlásban vannak a tömegek, é­s az atomok természetes és tartós vonzást egymásra gyakorolni nem képesek. Tegnapi szövetséges társak ma egy­mást halálra keresik, hogy holnap unióba egyesüljenek. A fajpolitika romjain felül­kerekedik az egyenlő osztozás elmélete, majd az autonóm rendszer, hogy helyet adjon a föderalizmusnak, s ezt szétrob­bantsa valamely dinasztia túlsúlya, me­lyet ismét a szociáldemokrácia ostromol. A pánszláv eszme erejével küzdték le a török igát orosz segélylyel, s arra ébredtek, hogy az orosz protektorátus ne­kik csak igacsere lesz. Elcsapták maguk­tól az oroszt, s Európát hívták segélyül. Független, önálló államalakulás jelszava alatt fordítottak hátat a pánszlávizmus­nak, — de ez egymás iránt való félté­kenységüket növelte­ nagyra. Az önállósá­got nemzeti dinasztia biztosítja Szerbiá­ban, az autonómiának legfőbb biztosítéka a fejedelem legitim joga volt Bolgáror­szágban. Egy összeesküvés elpusztítá e biztosítékot itt, egy másik elpusztílni ké­szül ott. S a­hogy sikerült a bizonytalan­ságot állandósítni Bolgárországban, oly bizonytalanságnak néz Szerbia elébe, ha a szófiai merénylet ismétlődni találna Milán király ellen. Hova fordulnak, mivé lesz­nek e népek, melyek közvéleménye józan érdekeinél fogva orosz szellemű pánszláv nem akar lenni, változékony, forrongó természeténél fogva pedig a saját bőré­ben nem tud megférni ? Ma elterjedt Budapesten a hír, hogy a magyarországi szerbek konspirációt ko­holtak : Milán királyt lemondásra akar­ják kényszeríteni. Ugyanekkor a táviró jelenti Belgrádból, hogy az ottani szerb radikálisok a kormány tudtával tárgyalá­sokat kezdtek a bolgárokkal, melyek célja bolgár fejedelemmé Milán királyt válasz­tatni meg. Mily két szélsőség vetődik föl egy napon, egy nép törekvéseinek jellem­zésére. A bánság rácsai saját külön keleti politikát csinálva a bolgár ruszszofileket majmolják, é­s ugyanekkor egy nagy párt Belgrádban a szerb dinasztia ha­talmi körének a Morava és Timok partjai­tól egész a Balkán déli hegyláncáig kiter­jesztésének tervében főzi meg a saját fejét. Mi igaz e hírek közt, nem vagyunk ké­pesek megítélni. A Balkánfélsziget minden képtelenséghez hozzászoktatott, annyira, hogy lehetetlennek se az egyiket, se a másikat ne tartsuk. Sőt, ha keresni akar­nék, találnánk e két kontroverz törekvés közt erős rokonvonást. Az a szerb párt, mely eddig radikálisnak nevezte magát és dinasztiaellenes volt, bizonynyal ugyan­abból az okból kívánja Milán királyt a bolgár fejedelmi széken látni, mely miatt azelőtt tajcsári forradalmakat és titkos összeesküvéseket rendezett ellene. E párt Nagy Szerbiát akar, — a mai kis királyság, mely Ausztria-Magyarországhoz szól és Boszniáról lemond, Macedónia felé terjeszkedni nem tud, — nekik nem kell. Dinasztiaellenesek ők, míg az Obrenovi­­csok a nagy szerb politikától távol s az osztrák-magyar monarchiához közel álla­nak. De megszűnnek Milán király ellen­ségei lenni, ha ő a nagy szerb politiká­nak útjában nem áll, sőt odaadja nekik magát arra, hogy Szerbiát Bolgárországgal, Keletruméliával, utóbb tán Macedóniával és Boszniával is egyesítse. Ez a Dusán szerb császárságának restaurációja volna. A Zasztava pártja Délmagyarorszá­­gon minduntalan ezt a politikát hirdette s ezért foglalt állást az Obrenovicsok el­len. S ha most e fanatikus csoport össze­esküvésre adja a fejét, ezt csak abban a feltevésben teheti, hogy Milán király a bizonytalan szerb császárság koronáját elfogadni se az ő kezükből, se a radiká­lisok kezéből nem lesz hajlandó. Tán erős­ nyomatékkal szükségtelen kifejeznünk azt, hogy a forrongó Balkán A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Őszi tárlat. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Itt van G­e­r­o­m­e, itt van Abry. Ge­­rom­e, a világhírű „grand artist, a meztelen női test keleti színpompájának kikiáltott mestere. És Abry, az egyszerű, a puritán, a nemes Abry León, a­ki Antwerpenben lakik, de katona ké­peivel Párisban dominál. Kétségkívül ők a tár­lat legjelentékenyebb alakjai s én — ha vá­laszthatnék — mégsem az ő műveikből vá­lasztanám ki az őszi szalon legszebb képét. A felülvilágított nagy teremben, igénytelen, de jó helyen van a tárlat legszebb képe. Az egyszerű kis kép simplex rámáján ez a név áll: Verstrad­e Theodor. * Ennek a művésznek nincsen világraszóló hu­rneve, de a mi festőink jól ismerik. Antwer­penben él, még fiatal ember, azt mondják az ősszel első hozzánk. Jövetelét a világ legszebb látogató jegyével, „Május havában“ című képé­vel jelentette be. Tavasz lehe, vadvirágok illata, május min­den bubája csap ki reám e képből. Ez az igazi „plein air“ ez az igazi kép, olyan mint egy Burns-féle dal, forma és tartalom egy benne. A tárgy, a koncepció, a kivitel, egybeolvad, mert egyképen kitűnő e képen. A tárgya? Semmi és minden. A festő­nek nincs rossz tárgy s ha van jó, a Ver­­straete-é az. Gyümölcsös kertben, májusban. Virágzó alma- és körtefák színes árnyában egy vak fiú harmonikáz. Alatta, körülte iratos pázsit, fölötte tavaszi ég. Nem láthatja, csak illatáról érzi az élet ama pompáját, mely körülveszi. Nem kö­rülte, de benne vannak azok a színek, melyek halvány arcát, a boldogság mosolyával aranyoz­zák be. És míg szelíden szorongatja kezében az otromba hangszert, nekem úgy tetszik, mintha hallanám annak lágy pianoját . . . A hibakereső, az analizáló, boncoló ész, meg áll e kép előtt s nekem is sokáig kell előtte állanom, a­mig meglelem nagy hatásának titkát: a plein air frisseségében a teljes össz­hang, a színek tökéletes együtthatása, ez az. Úgy, hogy a romlatlanabb kedélyű néző előtt megszűnik e kép műtárgy lenni, élő jelenetté változik át. Ez a felséges csalás: a felséges művészet! * Referáltam a kiállítás rosz, gyenge, köze­pes, érdekes, szép és legszebb műveiről. Megfor­dítva kezdtem: a­mi a tárlaton legelsőbb lepett meg, az annak egy specialitása. A Strobl Alajos színezett szobrai álla­nak a csarnok exotikusan, de szépen díszített folyosóján. A palota sötét lépcsőházának végére állva a színezett plasztika erőszakos módra csapja meg szememet. Nem elég nyugodt háttérből egy életnagy­­ságú alak emelkedik. Fiatal spanyol hölgy tánc­­mozdulatban, kezében a castagnette-tel. Ez a mozdulat — ha van tökély — tökéletes s elra­gadó, a­mint hogy az, ha táncol e szobormű modellje: Hegyi Aranka. És még­sem hat eléggé e plasztikai spe­cialitás. Nem hathat, mert ez a folyosó nem az a nyugodt világítású hely, a­mely nélkül a szí­nezett szobor csak különlegesség. S nem hathat azért sem, mert a színezésnek ma még — a­mikor a befestés technikája tökéletlen — csak a kis plasztikában van jogosultsága. Festették-e a régiek szobraikat és hogyan: nem ez a kér­dés az ilyen fajta szobrok jogosultságának prob­lémája, hanem az a hatás, melyet e műtárgyak modern szemre tesznek. Az a bécsi szobrász, a­ki mint művész je­lentéktelenebb mint Strobl Alajos, nagyobb ha­tást ér el színezett kis szobraival mint a mi művészünk életnagyságú „Fandangó“­­jával. A hatás ez egyenlőtlensége azon is múlik, hogy a bécsi szobrász valami különös módra festi be művét, míg a „Fandangó“ kiszínezője Vágó Pál, a kiváló festő, az ő művészetének törvényei, az ő festői érzéke szerint végezte dolgát. A „Fandangó“ mindazáltal nagyon érde­kes, épúgy mint a Hegyi Aranka szintén színes mai számunk 12 oldalra terjed.

Next