Budapesti Hírlap, 1886. október (6. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-09 / 280. szám
Budapest 1888. V. évfolyam 280. sz. Szombat, október 9. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. megjelenik mindennap hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap utca 16. Csukásai József: Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. sz. Szerb császárság. (*) A Balkán-félsziget ez idő szerint igazánban a legfurcsább földdarabja Európának. Fenekestül föl van ott fordulva minden. A geográfiai határok csak oly ingadozásoknak vették alá, mint a józan gondolkodás határvonalai. A lehető és a lehetetlen szétválasztó sorompója szüntelen füled-hozzád fordul, hol szűkítve, hol tágítva a tért a cselekvő akarat előtt. Bajos dolog a törekvések ama sokféleségében, az egymást felfaló eszmékben, az egymást kompromittáló irányokban egységes politikai fejlődést alkotni, a lehetőségek és eshetőségek mérlegével számolni. Ahány oka van az elégületlenségnek, annyiféle ott a párt. A létezőt senki se akarja fentartani, de jobbat állítni helyébe mindenki másképen akar. Nincs egy idea, egy kormányforma, egy dinasztia, egy rendszer, mely szilárdabb támaszszal bírna elbukott elődeinél. Forrongásban és szerteoszlásban vannak a tömegek, és az atomok természetes és tartós vonzást egymásra gyakorolni nem képesek. Tegnapi szövetséges társak ma egymást halálra keresik, hogy holnap unióba egyesüljenek. A fajpolitika romjain felülkerekedik az egyenlő osztozás elmélete, majd az autonóm rendszer, hogy helyet adjon a föderalizmusnak, s ezt szétrobbantsa valamely dinasztia túlsúlya, melyet ismét a szociáldemokrácia ostromol. A pánszláv eszme erejével küzdték le a török igát orosz segélylyel, s arra ébredtek, hogy az orosz protektorátus nekik csak igacsere lesz. Elcsapták maguktól az oroszt, s Európát hívták segélyül. Független, önálló államalakulás jelszava alatt fordítottak hátat a pánszlávizmusnak, — de ez egymás iránt való féltékenységüket növelte nagyra. Az önállóságot nemzeti dinasztia biztosítja Szerbiában, az autonómiának legfőbb biztosítéka a fejedelem legitim joga volt Bolgárországban. Egy összeesküvés elpusztítá e biztosítékot itt, egy másik elpusztílni készül ott. S ahogy sikerült a bizonytalanságot állandósítni Bolgárországban, oly bizonytalanságnak néz Szerbia elébe, ha a szófiai merénylet ismétlődni találna Milán király ellen. Hova fordulnak, mivé lesznek e népek, melyek közvéleménye józan érdekeinél fogva orosz szellemű pánszláv nem akar lenni, változékony, forrongó természeténél fogva pedig a saját bőrében nem tud megférni ? Ma elterjedt Budapesten a hír, hogy a magyarországi szerbek konspirációt koholtak : Milán királyt lemondásra akarják kényszeríteni. Ugyanekkor a táviró jelenti Belgrádból, hogy az ottani szerb radikálisok a kormány tudtával tárgyalásokat kezdtek a bolgárokkal, melyek célja bolgár fejedelemmé Milán királyt választatni meg. Mily két szélsőség vetődik föl egy napon, egy nép törekvéseinek jellemzésére. A bánság rácsai saját külön keleti politikát csinálva a bolgár ruszszofileket majmolják, és ugyanekkor egy nagy párt Belgrádban a szerb dinasztia hatalmi körének a Morava és Timok partjaitól egész a Balkán déli hegyláncáig kiterjesztésének tervében főzi meg a saját fejét. Mi igaz e hírek közt, nem vagyunk képesek megítélni. A Balkánfélsziget minden képtelenséghez hozzászoktatott, annyira, hogy lehetetlennek se az egyiket, se a másikat ne tartsuk. Sőt, ha keresni akarnék, találnánk e két kontroverz törekvés közt erős rokonvonást. Az a szerb párt, mely eddig radikálisnak nevezte magát és dinasztiaellenes volt, bizonynyal ugyanabból az okból kívánja Milán királyt a bolgár fejedelmi széken látni, mely miatt azelőtt tajcsári forradalmakat és titkos összeesküvéseket rendezett ellene. E párt Nagy Szerbiát akar, — a mai kis királyság, mely Ausztria-Magyarországhoz szól és Boszniáról lemond, Macedónia felé terjeszkedni nem tud, — nekik nem kell. Dinasztiaellenesek ők, míg az Obrenovicsok a nagy szerb politikától távol s az osztrák-magyar monarchiához közel állanak. De megszűnnek Milán király ellenségei lenni, ha ő a nagy szerb politikának útjában nem áll, sőt odaadja nekik magát arra, hogy Szerbiát Bolgárországgal, Keletruméliával, utóbb tán Macedóniával és Boszniával is egyesítse. Ez a Dusán szerb császárságának restaurációja volna. A Zasztava pártja Délmagyarországon minduntalan ezt a politikát hirdette s ezért foglalt állást az Obrenovicsok ellen. S ha most e fanatikus csoport összeesküvésre adja a fejét, ezt csak abban a feltevésben teheti, hogy Milán király a bizonytalan szerb császárság koronáját elfogadni se az ő kezükből, se a radikálisok kezéből nem lesz hajlandó. Tán erős nyomatékkal szükségtelen kifejeznünk azt, hogy a forrongó Balkán A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Őszi tárlat. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Itt van Gerome, itt van Abry. Gerome, a világhírű „grand artist, a meztelen női test keleti színpompájának kikiáltott mestere. És Abry, az egyszerű, a puritán, a nemes Abry León, aki Antwerpenben lakik, de katona képeivel Párisban dominál. Kétségkívül ők a tárlat legjelentékenyebb alakjai s én — ha választhatnék — mégsem az ő műveikből választanám ki az őszi szalon legszebb képét. A felülvilágított nagy teremben, igénytelen, de jó helyen van a tárlat legszebb képe. Az egyszerű kis kép simplex rámáján ez a név áll: Verstrade Theodor. * Ennek a művésznek nincsen világraszóló hurneve, de a mi festőink jól ismerik. Antwerpenben él, még fiatal ember, azt mondják az ősszel első hozzánk. Jövetelét a világ legszebb látogató jegyével, „Május havában“ című képével jelentette be. Tavasz lehe, vadvirágok illata, május minden bubája csap ki reám e képből. Ez az igazi „plein air“ ez az igazi kép, olyan mint egy Burns-féle dal, forma és tartalom egy benne. A tárgy, a koncepció, a kivitel, egybeolvad, mert egyképen kitűnő e képen. A tárgya? Semmi és minden. A festőnek nincs rossz tárgy s ha van jó, a Verstraete-é az. Gyümölcsös kertben, májusban. Virágzó alma- és körtefák színes árnyában egy vak fiú harmonikáz. Alatta, körülte iratos pázsit, fölötte tavaszi ég. Nem láthatja, csak illatáról érzi az élet ama pompáját, mely körülveszi. Nem körülte, de benne vannak azok a színek, melyek halvány arcát, a boldogság mosolyával aranyozzák be. És míg szelíden szorongatja kezében az otromba hangszert, nekem úgy tetszik, mintha hallanám annak lágy pianoját . . . A hibakereső, az analizáló, boncoló ész, meg áll e kép előtt s nekem is sokáig kell előtte állanom, amig meglelem nagy hatásának titkát: a plein air frisseségében a teljes összhang, a színek tökéletes együtthatása, ez az. Úgy, hogy a romlatlanabb kedélyű néző előtt megszűnik e kép műtárgy lenni, élő jelenetté változik át. Ez a felséges csalás: a felséges művészet! * Referáltam a kiállítás rosz, gyenge, közepes, érdekes, szép és legszebb műveiről. Megfordítva kezdtem: ami a tárlaton legelsőbb lepett meg, az annak egy specialitása. A Strobl Alajos színezett szobrai állanak a csarnok exotikusan, de szépen díszített folyosóján. A palota sötét lépcsőházának végére állva a színezett plasztika erőszakos módra csapja meg szememet. Nem elég nyugodt háttérből egy életnagyságú alak emelkedik. Fiatal spanyol hölgy táncmozdulatban, kezében a castagnette-tel. Ez a mozdulat — ha van tökély — tökéletes s elragadó, amint hogy az, ha táncol e szobormű modellje: Hegyi Aranka. És mégsem hat eléggé e plasztikai specialitás. Nem hathat, mert ez a folyosó nem az a nyugodt világítású hely, amely nélkül a színezett szobor csak különlegesség. S nem hathat azért sem, mert a színezésnek ma még — amikor a befestés technikája tökéletlen — csak a kis plasztikában van jogosultsága. Festették-e a régiek szobraikat és hogyan: nem ez a kérdés az ilyen fajta szobrok jogosultságának problémája, hanem az a hatás, melyet e műtárgyak modern szemre tesznek. Az a bécsi szobrász, aki mint művész jelentéktelenebb mint Strobl Alajos, nagyobb hatást ér el színezett kis szobraival mint a mi művészünk életnagyságú „Fandangó“jával. A hatás ez egyenlőtlensége azon is múlik, hogy a bécsi szobrász valami különös módra festi be művét, míg a „Fandangó“ kiszínezője Vágó Pál, a kiváló festő, az ő művészetének törvényei, az ő festői érzéke szerint végezte dolgát. A „Fandangó“ mindazáltal nagyon érdekes, épúgy mint a Hegyi Aranka szintén színes mai számunk 12 oldalra terjed.