Budapesti Hírlap, 1887. szeptember (7. évfolyam, 240-269. szám)
1887-09-11 / 250. szám
Budapest, 1887. VII. évfolyam 250. sz. Vasárnap, szeptember II. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és Ünnep után való napon is. felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyijein 4 .r., vidéken 5 kr. Az intendáns levele. Budapest, szept. 10. (bp.) Koszorús költőnk uj színművének, a „Keresd a szived“-nek sorsa tegnap még kizárólag művészeti kérdés volt. Országos érdeklődést s izgalmat azért keltett, mert az ország legnagyobb íróját érte a visszautasítás méltatlansága, egy erre éppen nem illetékes fórum, a nemzeti színház és operaház mai intendánsa részéről. Föltétlenül jogosult volt a közönség fölháborodása a kirívóan fonák látvány fölött, hogy egy Keglevich István, ki a magyar művészet világában jelenlegi állását mindössze egy ir kabinetpapirosnak köszöni s egy másik ily árkus papirostól függ, hogy elveszítse, — a drámairodalom templomában ajtót merészkedik mutatni Jókai Mórnak, ki ott költői rangfokát, koszorúját Isten kegyelméből beírja, és se ezt, se negyven évet meghaladó pályáján a halhatatlanságra rászolgált dicsőségét el nem veszítheti soha. Öröm volt látni, hogy a magyar közönség ez ügyben saját helyes ösztönéből szolidaritást vállalt, koszorújának sérelmét a saját sérelmének tekinté, mint egy erkölcsi önérzetében nagy nemzethez méltó, mely büszke az ő nemzeti géniuszára s féltékeny őre azok tekintélyének, kiket a géniusz a maga fölkentjévé, képviselőjévé avatott. A gondolat szabadsága s az alkotás joga az ilyenek szuverén joga: akármely formában nyilatkozik meg szellemük, az előtt tért kell nyitni már csak kegyeletből is. Jókai a modern magyar irodalomban páratlanul áll, a reprezentált és e téren őt ma ép úgy megilleti, ahogy a franciák Hugo Viktorban tisztelték saját irodalmuk képviselőjét. Minden párisi színház szerencséjének tartotta, ha Hugo valamelyik művet abban fölevenítni engedte, s az olyan francia intendást vagy színházdirektort, aki a nemzet költőjét ki akarja zárni a színpadról bármi érv alatt, nyilván a bolondok házának kínálták volna. Tegnap óta a kérdés jelentékenyen megváltozott. Ma Jókai darabjának ügye nem csupán az irodalmi érdekek, egy nagy költő szuverén jogának sérelme : a köztudomásra hozott megokolás, mely az intendánsnak Jókaihoz intézett levelében foglaltatik, egyenesen a nemzeti lelkiismeretet hívja ki s Magyarországot történetében, kegyeletes hagyományaiban, legszentebb érzéseiben sérti meg bátorul. Keglevich levele, szerint az intendánsnak nem a darab szerkezete, alakjai, nyelve, vagy általán művészi alkotó elemei, hanem történeti tárgya ellen van kifogása. Hogy reprodukáljuk ma közölt szövegét, nem tartja időszerűnek a szabadságharc eseményeinek a nemzet színpadán tárgyalását, míg „az uralkodik, akinek parancsára azon dolgok történtek.“ E famozus kijelentésben kettőt állít Keglevich István gróf. Egyik, állítása egyértelmű a szabadságharc megtagadásával. Másik állítása nyilvánvaló gyanúsítása a koronának s meghamisítása a történelemnek. A szabadságharc a történelemé, a mai politikának ahoz semmi köze. A kiegyezést koronázás szentesíti, a dinasztiával kötött békének ugyanazok ma a pecsétérei, kik egykor a függetlenségi harcnak voltak részesei, szereplői. A múltakra fátyolt vetett mindkét fél, a sebek beforrtak, a romokat új alkotások fedik el; a király példával járt elöl, midőn a koronázási ajándékot a sza-badságharc rokkantainak segélyezésére rendelte fordittatni. S ha ma, az alkot-mányosság huszadik évében, előáll Keglevich István s köztisztviselői állását annak demonstrálására használja föl, hogy a mire mindenki fátyolt vetett s történeti emlék gyanánt tisztel, a mit a király engesztelve érint s a nemzet kegyelve őriz meg szivében, — azt egyedül az intendánsi széken nem akarja feledni, megbocsátni, elismerni, kegyeletben tartani,— azzal saját elszi- geteltségét, politikai meggyőződéseinek , éretlen voltát s kijelentéseinek tapintatlanságát bizonyítja. Más kérdés, szabad-e tűrni, megengedni, hogy akkor a tapintatlanság első műintézeteink élén viselt állásban követtessék el, mely megbotránykoztatja az egész nemzetet, felingerli a közvéleményt A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Az emléktábla. (A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.) Pácz Mihályban mindig meg volt a magasra törekvés. Már gyerekkorában a legmagasabb osztagokra mászott föl s mikor mi még csak a Gellért-hegyre merészkedtünk, ő már a Tátrát is megjárta, apja felügyelete alatt. Ha mi diákok beszélgettünk egymás közt, hogy mik leszünk, ő mindig azt mondta, hogy légtrajós vagy hegymászó. Ennél magasabb foglalkozást nem tudott találni. Én annál jobban rösteltem magamat mellette, mert én inkább lefelé kívánkoztam. Szerettem volna pl. : búvárharangban a tenger fenekére szállni. Kedvenc olvasmányom volt „Utazás a föld középpontja felé“, Jules Verne regénye, míg ő az „Utazás a holdba“ című, szintén Verne-féle regényt hordta örökké a zsebében, citált belőle s szentül hitte az egészet. Mikor én ásót ragadva, a földet túrtam, hogy régi fegyvereket és fiatal ürgéket szedjek elő a napvilágra, ő égre emelt szemekkel madarakat lövöldözött vagy sárkányt eresztett. — Ebből a fiúból gyalogos lesz — monda rám az apám. — Már szent, hogy csillagász lesz a fiamból — monda Miskának az apja. (Az ám, — most mind a ketten vagyunk járásbírósági írnokok, Miska a negyedik emeleten, én a földszinten; Miska a holdhoz közelebb, én meg a föld középpontjához.) Az akasztás volt az egyetlen dolog, melyben összpontosult mindkettőnek az ideálja: ott először fölhúzzák az embert (a Miska kedvéért), azután leeresztik a sírba (az én kedvemért.) Mikor az érettségi vizsgálatot letettük, apáink egy-egy kívánságunk teljesítését ígérték. Miska azt kívánta az apjától, hogy vigye föl őt a Gross-Glockner csúcsára, én pedig azt óhajtottam, hogy vigyen le az aggteleki barlangba. Ilyen ellentétes hajlandósággal mi a lehető legjobb barátok voltunk. Én Zenithnek hívtam őt, ő Nadírnak csúfolt engem. Csúfolhatott is, mert az én törekvéseim csak ideálisak voltak, míg ő egészen komolyan szőtte fellengző terveit. Mindig leste a lapokban az idegenek névsorát, hogy nem érkezik-e ide valami gazdag angol, vagy amerikai. Ő ahhoz beáll inasnak, s majd azzal körülutazza a világot. Csak egyszer Indiába eljuthasson ! Oda már közel van a Himalaya. Vagy egyelőre talán a Kaukázus is elég lesz. Leste egyre, hogy nem tör-e ki valami cserkeszforradalom, nem támadja föl Shamyl, hogy majd ő akkor a Kaukázusba megy az oroszok ellen harcolni s közben megmászsza a hegyeket. Addig is szorgalmasan följárt a Gellérthegyre, télen-nyáron, esőben-hóban fölszaladt s megint leszaladt róla. Vagy elgyalogolt Gödöllőre, meg visszagyalogolt onnan Budapestre, így edzette testét a jövendő nagy utakra. Csak a léghajózáshoz nem tudta hogyan készítse elő magát. Annyit megtehetett, hogy mindig negyedik emeleten lakott s mindig kinézett az ablakon, hogy a magasságokhoz hozzá szoktassa magát s ne szédüljön később, ha majd még nagyobb magasságokról dugja ki a fejét. Minden vasárnap fölment a budai Mátyás-templom tornyába , ez már igen tisztességes magasság s szoktatónak nagyon jó. Egy napon belép hozzám. Épen a második alapvizsgára készültem. Ráüt a könyvre és suttogva szól : — No, Péter, holnap utazunk. — Én nem. — De te is jösz, ha szépen kérlek. — Tán Amerikába? — Nem Göbecsre. (Ez volt közös szülőfalunk, honnan oly régen elszakadtunk.) — Mit keresünk mi Göbecsen? — Megkeressük a szülőházamat. — Mit akarsz vele? Nem elég, hogy megszülettél benne, még többet is kívánsz tőle? — Majd meglátod estére. Holnap reggel tehát indulunk. Légy készen. Estére két hordár majdnem megszakadt egy faláda terhe alatt, melyet szobámba cipeltek. Miska is segített nekik s roppant ügyelt a ládára. — Mi van benne te? — kérdem kíváncsian. — Az emléktábla. Nagyot néztem. D ajkára tett kézzel hallgatást intett s megvárta, mig a hordárok eltávoztak. Akkor levette a láda tetejét, a szalmát félretakaritotta s ott egy fehér köbe vésve ezt olvastam: Mai számunk 16 oldalra térj ed