Budapesti Hírlap, 1887. október(7. évfolyam, 270-300. szám)
1887-10-09 / 278. szám
Budapest, 1887. VII. évfolyam 278. sz. Vasárnap, október 9 Budapesti Hírlap Előfizetési árat: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Kultúránk apostolai. Budapest, okt. 8. Ma este ismerkednek, holnap délben gyüléseznek, holnapután széjjelmennek, t. i. a magyar állameszme, a magyar kultúra, a magyar nemzet apostolai, a különféle magyar kultúregyesületek küldöttei, akik Budapestre kongresszustartani jöttek fontos és kevésbbé fontos kérdések megvitatására. Ami valamennyi kérdés közül legjobban izgatja az elméket, az az egyesülés kérdése egy országos egyesületté, ami más szóval azt jelenti, hogy összeolvadása az erdélyinek a magyarországiakkal. Egy új uniót, a kultúrás törekvések, a szellemi és erkölcsi hadsereg unióját látnák ebben sokan, főleg a Kályhágón inneni részek korifeusai. A kicsik egyesülése nagyobbá, a részeké egészszé, a tagoké koncentrált egységgé közönségesen nagyobb erkölcsi és anyagi erőt ad. Itt is úgy vélik, ez az eset forog fenn s pártolják az eszmét. Az erdélyiek azonban, a nélkül, hogy egy erkölcsi vagy ideális egységnek ellene volnának, minden erővel ellenzik az egyesületek anyagi összeolvadását. Érdekes, hogy a két cikk közül, melyet szerencsések valánk lapunk mai számában e tárgyról közölni, a dunántúli, mely ép oly gyakorlati, mint emelkedett szempontból nézte a kérdést, a tervezett egyesülésről teljesen hallgatott; ellenben az erdélyi cikk kizárólag csak arról beszélt. Nézetünk szerint az egyesülés kérdése épen nem bír nagy fontossággal és ha az egyik rész annyira perkorreskálja mint itt az erdélyi, akkor valóban nem éri meg a kerestséget sem, melyet egy e tárgyon folytatott vita okvetetlenül előidézne. Annyi egység, amenynyi egy évenkint tartható kongresszusban kifejeződik, épenséggel elégnek látszik egyelőre. A valóság az, hogy ma még egyik egyesületnek sincsen annyi anyagi ereje, amennyi a szüksége. Tehát egyiknek sincsen feleslege, melyet a másik hasznára fordíthatna. Mindenik még arra van leginkább utalva, hogy a maga körében a maga kasszáját gyarapítsa. Való, hogy apró erőket egyesítve, egy nagy erőt nyer az ember. De apró gyengeségeket ha egyesítünk, nem fenyeget-e bennünket az a veszedelem, hogy az eredmény egy nagy gyöngeség leszen ? Aránylag is, abszolúte is az erdélyi egyesület a legerősebb. Feladatai is annak a legégetőbbek. Ha már most annak az erejét kiterjesztjük a nagyobb területre anélkül, hogy megfelelő erővel gyarapítani tudnak, meggyengítettük anélkül, hogy magunk erősebbek lettünk volna. És az ilyen egyesülés valóban csak akkor üdvös, ha minden tényező kapacitáció nélkül is kívánatosnak tartja. A compelle intrave elve itt még az erkölcsi tőkét és erőt is megcsökkenti. Nézetem tehát, hogy egyelőre nem kell egy nagyobb szervezet tagjává tenni az erdélyieket, akik példátlan buzgósággal, kimeríthetetlen lelkesedéssel és igen sok gyakorlati ügyességgel látnak dolgaikhoz. És a főargumentum, hogy kulturális munkánk végső céljának és legfőbb feladatának kulcsa ott van, Erdélyben. Az erdélyi oláhok fanatikus fajbelieik egy független királyságára támaszkodnak, mintegy folytatását teszik. A mi oláhjainkat azoktól érzületileg elszakasztani és utóbb, ha lehet, nyelvileg elszakasztani, ez a legfontosabb. Az árnak a gátszakadáson kell útját állani. Ha ott sikerül a munka, akkor a többi vizet már a nap is felszárítja. Onnan kell befelé dolgozni, Magyarország irányában. A máramarosi oláh irredenta, ha van, ott veszti első csatáját, az erdélyi határon. E célhoz az erdélyieknek minden anyagi erejükre és erkölcsi hatalmukra szükségük van, sőt méltók ebbeli munkájukban az egész haza lelkes és áldozatkész támogatására is. Vétek volna akár anyagi erejüket, akár kedvüket az egyesülés feszegetésével rontani. Mert kedv és lélek egyik főtényezője a szép, nemes és hazafias vállalatoknak, melyek holnap a fővárosban tanácskoznak. Dicső föladatuk, hogy a magyart, ahol szorongatva van, támo- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A szerződés. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.• Először a kalapját hajította le. Kihajolt a karján és nézte, milyen merész ívben zuhan az a kis fekete pont a hídoszlop mellett végigsurlódó jégtörmelékre. Zizegett, harsogott a holdfényben fehérlő zajlás. A kalap egy pillanatig ott sötét lett egy rohanó tábla szélén, de mindjárt a mélységbe gázolta egy nagy, nehéz jégtömeg. Helyes, így fog történni azzal is, aki most beleugrik a Dunába. A zajlás nem tesz fontosabb különbséget az öngyilkosság e többé már nem egészen rendkívüli módjában. Gondolta és fölvetette magát a karfára. Lába lelógott a semmiségbe. Szemét behunyta. Egy lóditás. . . — Megállj ! — kiáltott mellette egy erős hang és két hatalmas kéz markolt a combjába. — Az ördögbe is, mit akar ön? — Amint láthatja, rendőri hírt akarok elkövetni. Kérem, ne avatkozzék az én házi dolgaimba. Jó éjszakát ! Azzal megint egyet lóbált magán. De az a két kemény kéz nem eresztette. — Nem úgy verik a cigányt, tisztelt úr! Én egyszerűen nem tűröm, hogy ön a Dunába ugorjék, míg meg nem mondja, hogy miért. — Mi köze önnek ahhoz? — Lehet, hogy nagyon is sok közöm van hozzá. Ha ön közli velem az okait, esetleg igen figyelemreméltó ajánlatot tehetek önnek és akkor egyszeriben változik a helyzet. — Ajánlat? Miféle ajánlatot tehet ön nekem ? —Ragyogót, tisztelt úr, ragyogót. Csak az a kérdés: vájjon olyanok-e az okai, hogy öngyilkossága halaszthatatlan. Nos, miért akarja magát megölni ? — Miért? Először is nem ettem öt napja .. . — Az nem sürgős ok. — Másodszor lakás nélkül tengődöm ebben a veszett januáriusban két hét óta ... — Az sem sürgős ok. — Meleg ruha nélkül . . . — Az mind semmi. Halljuk a többi okot. — Megutáltam a világot, az embereket, meguntam az életet. — Ez már ok, de abszolúte nem kényszeríti önt arra, hogy most mindjárt megölje magát. Aztán? — Megcsalt, elhagyott a feleségem. — Ez is öreg baj. De mégsem szükséges miatta gyorsvonaton utazni a másvilágra. Más oka nincs ? Esetleg holmi véleménykülönbség a büntetőtörvény elveivel . . . — Soha nem szegtem meg semmi paragrafust.. — És becses egészségi állapota? — Az éhséget leszámítva, kitűnő. — Akkor tisztelt úr, szíveskedjék leszállani a karfáról, (mert átkozottul nehéz önt ott egyensúlyban tartani) és értekezzünk. Ha önnek módjában van öngyilkosságát mához egy évre halasztani, rögtön tízezer forintot kap tőlem. Nézze itt a zsebemben a pénz. De erre már csakugyan leszállt az öngyilkosjelölt a híd gyalogútjára, a pompás bundába burkolózott úr mellé. , — Tízezer forintot ? Ez már beszéd, uram. És micsoda szolgálatot kér tőlem értte? — Épenséggel semmit, tisztelt barátom Csak azt, hogy öngyilkosságát függeszsze fel egy esztendeig. Ha ez a terminus lejárt, ön megöli magát, — ennyi az egész. De nini, átkozott jeges szél fuj s önnek kalapja sincs. Meg talál hülni és drága egészsége. .. Nézze, itt ez a jó vastag selyem sál, burkolja bele a fejét s a nyakát. Nagy szerencsétlenség volna, ha valami tüdő- vagy gégebajt kapna. . . Fehér Pál csodálkozva meredt erre a rejtelmes idegenre, aki neki rengeteg pénzt kínál, aki félti a meghűléstől. — Uram, — szólt zavartan, — én nem értem az ön jóságát. Hyesmi még novellákban sem fordul elő. Most már talán nekem is szabad kérdeznem: micsoda okai vannak önnek arra, hogy így érdeklődik irántam. — A dolog sokkal, egyszerűbb, semmint ön gondolná, édes úr. Én Fekete Péter, pénztáros vagyok egy nagy intézetnél és három év óta azt veszem észre, hogy nincs rendben a kasszám. Több mint százezer forint a hiány. Mindmostanig sikerült lepleznem a dolgot és még jó darabig nem is kell tartanom a megrohanástól, mert bíznak bennem. De elvégre is nem lehet az örökkévalóságig húzni a históriát s ha egy szép nap kiderül a hiány, két Mai számunk 18 oldalra terjed.