Budapesti Hírlap, 1890. január (10. évfolyam, 1-30. szám)

1890-01-14 / 13. szám

Kedd, január 14. Budapest, 1890. X. évfolyam 13. sz. Előfizetési árat: Egész évre 14 frt, félévre 5 frt, negyedévre 3 frt 50 kr­, egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Luk­ássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. az. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A középső oktatás. Budapest, jan. 13.­ A képviselőház közoktatási bizott­ságának szombat esti tanácskozásáról tegnap adtunk ki tudósítást. E tudósí­tásból kitűnik, hogy fontos kérdésekben most is csak a kezdet kezdetén van közoktatásunk vezetősége. A görög nyelv dolgában szaktanácskozást akar­nak összehívni, mit Svarcz Gyula úr örömmel üdvözöl, annál is inkább, mert szerinte illetékesen a görög nyelv ta­nárai vannak hivatva ez ügy megvi­tatására. Nos, nekünk ez ellen nem volna kifogásunk, mert akkor a görög nyelv tanítása megmarad. Hiszen a gö­rög professzorok legalább is szerelme­sek érdekes tárgyukba s a­ki nem az, bizony nem is igen kecsegtető a tanár­sága. Tőlük egészben vitával és vita nélkül józanul annyira csak egy véle­mény várható, hogy ez az ankét leg­alább is fölösleges időrablás, minthogy eredményét előre lehet látni. A kérdést nem a görög professzorokkal kell meg­­vitattatni, hanem pedagógus tekinté­lyekkel. De ezek ismét kicsodák ? Az országos közoktatási tanács tagjai, a­kik pedig szintén ismételve nyilatkoz­tak e kérdésben, a­mi azt is fölösle­gessé teszi, hogy ezek hivassanak meg szaktanácskozásba. Ehhez járul, hogy európaszerte egész irodalma van már a kérdésnek. Alig képzelhető az a tudós testület, a­mely ebben új eszmét vagy okot produkál. Minek tehát az uj­án­két ? Itt egyre van szükség : egy vilá­­gosfejű, éles eszű miniszterre, a­ki vala­­hára intézkedik. A szakemberek min­dennemű véleménye a görög mellett és a görög ellen jóformán már kodifikálva van, a józan ész kell most már csak, a­mely az iskolai tanítás praktikus kér­dését mérlegelve döntsön a hosszú per­ben. S mi alább egy ily felszólalásnak adunk helyet s­ajátjuk a talpraesett so­rokat az illetők figyelmébe. Csak még egy más megjegyzést előbb. Kovács Albert úr, a közoktatási bi­zottság tagja, a tandíj felemelését sür­gette s egyéb okok mellett, melyek ezt támogatnák, kiemelte azt, hogy ezzel „a szegény legények” kiszorulnának a középiskolákból. Helyes lenne-e, helytelen-e felemelni a tanpénzt,­­statisztikai adatok nélkül nem tudjuk. De tudjuk azt, hogy min­den tisztességes iskolában a „szegény legények“ javára van tanpénzelengedés vagy kedvezés. Azt a tendenciát tehát, hogy a szegénység a tanulás és felvilá­gosodás jótéteményeiből kizárassék, ta­nításunk szelleme eddig elé nem ismerte. A föltalálás érdeme benne Kovács Al­bert úré, de a képviselő úr jobban le­kötelezte volna a világot, a­mennyiben már a feltalálásra adta a fejét, ha arra talált volna fel módot, miként lehet a középső iskolából a szamarakat kiszo­rítani, még az esetre is, ha „gazdag le­gények.“ A talentumra és tudományos kiképzésére szüksége van a hazának, még ha szegény ember koponyájába szorult is. E megjegyzések után átadjuk a szót emberünknek, a­kinek cikkéből adjuk a következőket: n. „Tisza Kálmán megy!“ — „A görög nyelv megy!“ Az minden politikai, ez minden tanügyi esemény epilógusának szereotíp vég­szava. Attól a politikai élet minden kérdése várj­a megoldását, ettől függ némelyek szerint tanügyünk felvirágzása. Régóta profectálják az elsőt, még régebben az utolsót s talán a bekövetkezés sokszor volt már mindkettőnél u. n. idő kérdése, hanem az a bizo­nyos paraszthajszál a válságos percben min­dig annyira megvastagodott, hogy most is csak ott vagyunk, a­hol 15 évvel előbb. S ez a hasonlatosság a két kérdésben nem keltheti-e azt a gyanút, hogy valami szorosabb kapocs van a kettő közt? Az ifjúság legalább együt­tesen szeretné megoldani — az aud­orok tű­zbe dobásával. Sajnos, hogy éppen ezen nagyon népszerűtlen auctorok érdekében volna sza­vam, melyeket nem szívesen engednék kikü­szöbölni, a­míg kormányképes .... akarom mondani egyenlő pedagógiai értékű kárpótlást nem biztosítnának helyette. Nem is a görög nyelv, hanem más valami az, a­mit a gimná­zium számára megmenteni kívánnék — még ilyen drága áron is. S mivel ez a kérdés min­dig nyílt kérdés s éppen olyan széles körben tárgyaltatik a­ legalsóbb rétegekben is, mint ama másik, politikai kérdés, végre, mivel már most, hetekkel a közoktatásügyi tárca vitája előtt, megindult egyes lapokban az agitáció a görög nyelv ellen — választások előtti kortes­kedés — legyen szabad egy stratégiai szem­pontból lényegesnek tartott pontról röviden megemlékezni. A­kik a görög nyelvet kiküszöbölni óhaj­tanák, azoknak fő érvük ez: a görög nyelv sem maga nem nyújtja azokat az ismereteket, melyek az ifjúságra váró komoly életharcban szükségesek, sem közvetve nem segít azokra oly mértékben, mint a reáltudományok bár­melyike, tehát időt rabol, a­mit hasznosabban lehetne értékesítni. Százszor hallottuk ezt az érvet, százszor a cáfolatot rá, s ha még mindig döntés előtt állunk, annak a hibának tulajdoníthatjuk, hogy sem a bizonyításban, sem a cáfolatban nem próbálták meg a dolgokat konkrété vizsgálni. Mihelyt elhagyjuk az absztrakt didaktikai állás­pontot, észreveszszük, hogy a görög-ellenesek fennebbi tétele igaz, tehát súlyos érv le­hetne, de az is kitűnik, hogy nem oda üt, a­hová céloz, a görög nyelvre, s így helyesen értelmezve, magától devalválódik. Mihelyt a praxisban használható ismeretekről van szó, háromfelől ronthatjuk meg a tétel hatását: 1. Középtanodának nem is lehet, nem is lesz soha az a célja, hogy az ifjakat pályájok szakismereteivel lássa el. Mert ha ezt tűzné ki célul, vagy százféle középtanodát kellene fel­­állítni a kettő helyett a százféle pálya számára — a­mi abszurdum; vagy kellene, hogy a lé­tező pályák helyett a jövő társadalomnak olyan pályákat szabjunk ki, a­mire könnyűszer­­vel középtanodában is előkészíthetjük, a­mely törekvés, ha nem közveszélyes mánia, bizony nem is józan ész szüleménye. Erről az oldalról már sokkal többen és jobban tették semmivé az utópikus reáltörekvéseket, mintsem ismételni szükséges volna. 2. Ha pedig a létező pályákat tartjuk szem előtt, a­melyekre a létezhető középtano­dák teszik le az alapot, vájjon a középtano­­dai tantárgyakból elsajátítandó ismeretek­nek kiteszi-e öt százalékát az, a­minek pá­lyánkon közvetetlenül ,hasznát vesz­­szük? Itt már a kritikus pont. Én kereken ta­gadom, hogy a középtanodából nyert ismere­teknek 95 százalékát használnék. De ez nem a középiskola hibája. Ez senkinek sem hibája, hanem a viszonyok természetes kifolyása. A dolog természetében fekszik, hogy a szakisme­reteket csak egyoldalúan képző szakiskolák­ban, de aránytalanul nagyobb részét csak ön­álló kutatások után, a praktikus legnagyobb részt pedig csakis gyakorlatban szerezhetjük meg. Hivatkozom az ügyvédre, mérnökre, papra, ta­nárra, orvosra, hivatalnokra, diplomatára, ka­tonára, hogy nemcsak a közép-, hanem fel­sőbb tanintézeti tanulmányaiknak is nagy, el­méleti része kárba megy s igazi tanulmányuk csak akkor kezdődik, mikor a diplomájuk sze­rint már be is végezték, t. i. a pálya gyakor­latán. De maradjunk csak a középtanodai tan­anyagnál. A felsorolt nyolc pályán kivétel nél­kül közvetetlenül hasznát veszszük első­sorban az anyanyelv grammatikájának, sőt az irály­tannak is. De már a költészettant, szónoklat­tant és irodalomtörténetet éppen úgy fölös­legesnek érzi mindenik, mint akár a kínai nyel­vet. Egy óra nem sok, de ha annyit ráfordí­tott tanuló korában, azt is tökéletesen elkerül­hette volna. Most azokból egy fél §-t sem alkalmaz az „élet komoly harcában“. A német nyelvnek (nem a gramma­tikának) — ha már nem múlhatatlanul szüksé­ges az előmenetelre — mindenki olyan mér­tékben veszi közvetlen hasznát, a­milyen mér­tékben elsajátította. De a német irodalomtörté­net nélkül kényelmesen elélhet 100 évig is. Különben ez elég népszerűtlen tárgy a görög­ellenesek előtt is, a­kik a franciára kezez­nének több súlyt s fölösleges külön rontani a hitelét. Az összeadás, kivonás, szorzás, határo­zottan szükségesek és alkalmaztatnak. De már az osztásra, kamatszámításra, arányosításra min­denki a saját módszerét használja a fejben. A­mi ezen is felül van, az algebra és mér­tan tételeit csak a mérnök és katona alkal­mazzák. Történelmi ismeretek az ügyvéd, orvos, természettudós, hivatalnok, mérnök praxisában nem fordulnak elő. A földrajzi ismereteket éppen csak a katona nem nélkülözheti. A postahivatalnoknak már külön földrajza van. A fizika tételei és vegytan sem a per­­rendtartás körül, sem közigazgatásban, sem színpadon, sem jogi, sem tipológiai tanfolya­mon nem citáltatnak. A teljes rendszerre csak a katonának, mérnöknek van szüksége. Igen kevésre szorul az orvos. Papnak csak éppen annyi kell, hogy babonás ne legyen. Természetrajzot talán senki sem alkalmaz pályagyakorlatán. A­mit ebből az orvosnak tudnia kell, az középiskolában úgy sem tár­gyalható. Bátran helyettesitni lehetne „Áruis­mével.“ A latin nyelv­ felesleges a mérnöknek és hivatalnoknak, sőt gyakorlatban az ügyvéd és pap is nélkülözheti, úgy szintén a görögöt is. Mai számunk 14 oldal. AI,­ K!R KÖZPONTI­­ STATISZTIKAI H!VA?ifc jjKÖISI V VTABA ■na4aMu

Next