Budapesti Hírlap, 1890. február (10. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-14 / 44. szám
r telme sincs. A nagyságos gazember prédává teszi a közvagyont, bizalmi állásának oltalma, nevének s tekintélyének palástja alatt, hogy kielégítse finomabb kedvteléseit, s az erkölcsi világrend tudatában teszi ezt, a gyalázat érzésével szivében s tudva azt is, hogy mi vár reá a világi törvény előtt. Azt a tudomását arra használja föl, hogy a világot elámitsa viselkedésével s miután sikkasztott, naponkint csaljon és hazudjék. Ezt a tudomását meg arra igyekszik felhasználni, hogy a törvényt kijátsza. Csak négy-öt, a legsúlyosabb esetben tiz évi fegyház! A műveit gazember, ki egyszer belegázolt a bűnbe, ettől nem riad vissza. Leült a humanisztikus fogságrendszer kényelmeiben s aztán . . . élvezi nyugodtan valahol külföldön, álnév alatt, ismeretlenül a vagyont, melyet a közpénzekből elcsent és bevallani a bíró előtt óvakodott. Négy-tíz évi szabadságvesztés az ára az e fajta vagyonszerzésnek: a büntető kódex nagyobb szigorúságot nem ismer, erősebben sújtani nem tud s a bűnös számára fenntartja azt a changot, hogy bűnének gyümölcséből egykor szerencsét csinálhasson s esetleg többre vigye azoknál, kik mindig becsületesek és szegények maradtak. A hivatali sikkasztás járványos nyavalya Magyarországon. A közszolgálatban a köztekintélyt támadta meg. Rendkívüli a kár, mit a vagyonban, még nagyobb, mit erkölcsben szenvedünk, ha ez így tart tovább. Az állam morálpolitikát az, ideje, hogy itt cselekedjék. Ha a büntetőtörvénynek van preventív hatása, annál inkább, de nélküle is a közélet legféltettebb kincse: a köztekintély és erkölcs nevében drákói törvényt kérünk a nagyságos gonosztevőkre adatok mindemire mintha magányosan volna a többi között; a közbeeső ideák lánca, amelyről munka közben azt véltük, hogy kapcsolatban van a vezérideákkal, szakadozott; más ideák teljesen színtelenek; némelyeket meg nem ismerünk többé a magunkénak és meglepetten olvassuk, mintha másé volnának; az ízlés, a szükségesség, a mérték rovására elkövetett hibák százait fedezzük föl; látjuk a pontosság ellen való vétségeket, amelyeket Jroethe talált Schiller utolsó műveiben, mikor Schiller, hogy erőre tegyen szert, ivott; — észre veszszük, hogy tegnap rendkívüli erővel forogtak gondolkozásunk masinájának nagy kerekei, de azok az elrejtett, titkos apró kerekecskék, amelyek a legfinomabb munkát végzik, azok állottak. Semmi kétség. A prózaíró a bor hatása alatt könnyű és hangzatos stílusban onthatja ki gondolatait, de bizony nem tud megcsinálni egyetlen oly hatalmas, geniálisan szerkesztett, művészi finomságokkal teli mondatot, a melyben minden szónak megvan a maga nagy ereje , a mely aranyfonalakból bogozott csomó és minden fonál egy gondolat , a melynek olvastán fölkiált az ember : „íme, ez mester !” A költőnek mámor közepett lírája legfényesebb gondolatai és dalai teremhetnek; de a versbeszedés fáradságos munkája bizonynyal nem fog neki sikerülni; bízvást állíthatjuk, hogy nem a borból születtek azok a páratlan szépségű, kétségbeejtő tökéletességű szonettek és stanzák, amelyek századok óta fárasztják az emberi csodálkozást. A képzelőtehetség e mesterséges felhevülése különben is csak igen rövid ideig hasznos, mert csakhamar aggódó bágyadság következik rá, amelyben az ész még mindig erős munkában van ugyan, de már nem dolgozik többé. A mámorban való munka könnyűsége és bősége nem ér föl azzal a megelégedettséggel, amelyet a teljesen józan elme érez, mikor dolgozik, bírálja és védi saját művét, száz oldalról ostromolja meg a nehézségeket, erősbödik erőiben és önmagát tanulmányozza fáradsága közepett. Meg aztán szinte az emberi méltóság érzése kivántatja velünk azt, hogy a kor hatása alatt ne lehessen nagy dolgokat írni. Kétségtelenül kevésbbé csodálnék a nagy költőket, ha tudnák, hogy gyakran részegségből merítették az inspirációt; ha műveiket olvasván, némelyiken megismernék, (mint egy spanyol fiziológus állítja Esproncedáról) hogy melyik gondolat termett úgy velejükben akkor, amikor a poharat üresen csapták az asztalra, úgy tetszenek nekünk, mintha e gondolatokat nem magukból vették volna, hanem kívülről, méltatlan fortélylyal; mintha, hogy úgy mondjam, uzsoráskodtak volna e gondolatokkal. Vagy legalább az jutna eszünkbe, hogy irántuk való csodálatunkból egy rész megilleti azt a vincellért is, akinek korát inspirációszerzés végett itták. Egy olasz költő leírja az antik poétákat, akik fellelkesedve szabad ég alatt énekeltek, sugárzó arccal, megbontott ruhával és a poézis csak úgy omlott megindult lelkükből; aztán ellentétül odahelyezi a modern versírót, aki dolgozószobájába zárkózva, fejét vakarja, a higienisták szabályai szerint hegyet-egyet hörpint a feketekávéból, ha késik a gondolat, megiszik egy csöpp madarait, de, nem akad rím; nedves kendőt rak a homlokára, nehogy a fantázia heve elgőzölögjön; cigarettára gyújt, felösztökélni magát az utolsó strófa megcsinálására, szóval így szurkálva, csipkedve űzi előbbre az elméjét, mint egy csökönyös teherhordó állatot. Az ész tehetségei közül természetesen a képzelődés érzi meg legutóbb a borral való visszaélés kártékonyságát, mert működése analóg és szinte összekeveredik a bor hatásaival; ezért van az, hogy a költők és művészek közül annyian járnak a megrögzött bűnös szokás útján, sokáig észre sem véve képességeiknek csökkenését. Első ideájuk mindig nagy volt, alkotásaik első vonalai mindig remekek voltak, mert tehetségüknek pillanatnyi, csaknem akaratlan működéséből keletkeztek. Ellenben az emlékezés, a figyelni tudás, a megfontolás, a gondolat kifáradásának ellentálló erő megfogyatkozik bennök. E gyengeség mindjobban megnehezíti terveik megtestesítését, amin, tudtukon kívül, úgy akarnak segíteni, hogy hosszabb időt szentelnek a munkának és folytonos erőlködéssel alkotják meg azt, amit máskor egy csapásra el tudtak végezni. Eközben azzal áltatják magukat, hogy gondolataik mélyebbek lettek, hogy most már nem elégszenek meg műveikkel oly könnyen , holott ez a lassúság voltaképpen értelmi erejük részeséből ered. Ez az erővesztés apródonkint odáig viszi az iszákos költőket és művészeket, hogy életük már nem egyéb, mind örökös tervezgetés s e tervezgetés annál nagyobbra törő, mennél kevesebb a megvalósításhoz szükséges erő. Az ily írók és művészek meghalnak, a nélkül, hogy egyebet hagytak volna örökül, mint egy rakás töredéket — vázlatokba rekedt nagy képeket, egyes jelenetekbe szakgatott regényeket , hosszúlélekzetű munkák tervrajzait és nagyhangú címeit; és e munkákból, amelyekről éveken át beszéltek, soha egy sort nem írtak meg. Példája ennek egy megrögzött iszákos hollandul költő, aki negyven esztendős korában hozzáfogott egy, az Lídiák meghódítását éneklő nagy hősköltemény megírásához ; de ötvenedik évében meghalván, nem hagyott hátra egyebet, mint egy ugyane tárgyról szóló betűrejtvényt, a mely meg is jelent egy leideni képes újságban. BUDAPESTI HÍRLAP. (44 sz., 1890. február 14 Budapest, február 13. A külügyminiszter Budapesten. Kálnoky gróf külügyminisztert, ki ma reggel Mérey miniszteri fogalmazó kíséretében több napra ide érkezett, délelőtt ő felsége hosszabb kihallgatáson fogadta. Délután Kálnoky huzamosabb ideig tanácsozott Tisza miniszterelnökkel. Minisztertanács: A szerdai minisztertanácsban, a Nemzet értesülése szerint, többfő is Páni állás betöltése iránt állapodtak meg, valamint megállapították azokat az elvi határozatokat is, amelyek alapján a honossági törvény revíziójára vonatkozó javaslat a képviselőház elé kerül. Eötvös Lóránt báró, az akadémia elnöke, — mint a N. Fr. Pr. jelenti — a főrendiházban a kultuszbudget tárgyalása alkalmával nagy beszédet fog mondani a közoktatás kérdéseiről. Ez a beszéd azonban — jegyzi meg a N. Fr. Pr. — nem lesz programmbeszéd. Kisdedóvás. A kultuszminisztériumban tegnap folytatták a kisdedóvási törvényjavaslat ügyében a szaktanácskozást. A 4. szakasznál Fodor József aggodalmait fejezte ki egészségügyi szempontból, hogy ha a kisdedóvás terén a tanítás lép előtérbe, ez szellemi túlterhelést fog előidézni. A szakasz csekély változtatással elfogadtatott. Az 5. szakasz egészségügyi intézkedésekkel bővíttetett ki. A 6. szakaszban kimondta az értekezlet, hogy egy intézetben 80 gyermeknél több nem lehet. A 8. szakasznál kimondták, hogy a nyári menedékházakba 3 éven aluli, de nem csecsemő korú gyermekek is felvehetők. Nagy vitát keltett e szakasznál Béthy tanfelügyelő indítványa, mely szerint a magyar nyelv tanításának akkora térenfedtessék a kisdedévekben, hogy némiképp előmozítaná a magyar nyelv oktatását az iskolákban. György Aladár azt indítványozta, hogy ,a magyar nyelvet úgy tanítsák, mint az anyanyelvet. Teutsch püspök megjegyezte, hogy ez a nem magyar ajkú népek között elégületlenséget és elkedvetlenedést szülhet. A Bröbel-féle pedagógiával ellenmondásban van a kétnyelvű óvók felállítása. Dicséri a törvényjavaslat bölcseségét, mely erről egészen hallgat. Verédy Károly tanfelügyelő utal arra, hogy Elzász-Lotharingiában a francia gyermekkertekbe hivatalból bevitték a német nyelvet s azt a legjobb eredménynyel tanítják. Teutsch szuperintendens aggodalmait pedagógiai szempontból nem tartja megokoltnak. Erre az ankét elvetette György indítványát és kimondta Réthy indítványa értelmében, hogy az óvákban a foglalkozás közben az anyanyelv használandó, de az öt éves gyermekeknél a magyar nyelv tanulása, mely az elemi iskola első osztályában veszi kezdetét, előkészítendő. — Az ankét tanácskozásait pénteken fejezi be.. Román köztársaság. Bukarestből ma egy francianyelvű röpiratot kaptunk, mely Károly király és kormánya ellen intézett heves támadások után proklamálja a román köztársaságot. Kifejti, hogy Károly király lassan kint tönkretette az alkotmányos és parlamentáris kormányformát s egyenesen egyeduralomra törekszik. Ő és kamarillája korlátlanul uralkodnak, holott a nemzet nagy többsége gyűlöli őket mindnyájukat és az idegen dinasztiát. Egyenesen a királyi palota ellen való harcra hívja fel a román ellenzéket. El kell űzni az idegent s távozása után megalapítani a román köztársaságot, mely ellen — szerinte — egyetlen európai államnak se volna kifogása. E köztársaságnak a szerző a keleti Piemont szerepét szánta, mely köré a Balkán-államok konföderációja csoportosulna. Az orleansi herceg. Az orleansi herceg vértanú-komédiájából keletkezett tüntetések jelentősége nagyot csökken, ha hitelt adunk annak, amit a demonstrációkról a párisi lapok egy része ír. A Masin szerint a törvényház előtt kiabáló regruták mind bérleti legények voltak, és pedig a magastetejű kalapot viselők 10 frankot kaptak, a kerekkalaposak 5 frankot, a zubbonyos munkások 2 frankot. E napszámos lelkesedőkön kivül fiatal mágnások csinálták az utcai lármát és ezek akartak IV. Henrik szobrára koszorút tenni. Az elfogottak között volt vagy húsz ifjú főúr többnyire ismeretes kötődő és botrányhajhászó kópek Este valamennyit elbocsátották. Az orleansi herceg nem felebbezett az ítélet ellen. A tárgyalás után egy udvari szobában helyezték őt el, mert előbbi cellájának ablakát minduntalan kinyitotta és az utcára nézett. Egy lap híre szerint egy fiatal mágnásnak sikerült a Conciergeriebe hatolnia, mert az őrök nem ügyeltek eléggé. Iülonarchista lapok szerint az orleansi herceg nem törődik sorsával és nem várja a kegyelmet. Ez újságok viszont biztosra veszik, hogy Camot elnök el fogja engedni a büntetést. A Journal des Lébats és a Liecle felszólítják az elnököt, hogy ne ingattassa meg magát semmi által és tegye azt, ami méltányos. A reakcionárius sajtó valóságos jajgatást visz véghez. „Wilsont felmentették“, mondja, „a herceget pedig elítélik.“ Csak a Figaro meri állítani, hogy az ítélet enyhe volt, mert felmentésre nem gondolhatott senki. Cazenove de Pradines közbelépését a Herceg