Budapesti Hírlap, 1890. április (10. évfolyam, 90-118. szám)

1890-04-08 / 96. szám

Budapest, 1890. Kedd, április 8. X. évfolyam 96. sz. Előfizetési árak: Egész éve 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Bukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. P­haeton. Budapest, ápr. 7. Vilmos német császár az idők ra­gyogó szekerén ülve, merészen neki­hajt az egeknek. Káprázik a szem, ha föl hozzá tekint. Bátor idealizmusa, ra­jongó elszántsága, illenek ifjúságához és állásához. A trónon hősnek érzi magát s népének és a világnak reformátora akar lenni. Ha ily férfiak nem volnának, az emberi haladás megszűnnék s civilizá­ciónk megkövesülne, mint a kínaiaké. A jövő titka, hogy hol fogja II. Vilmos végezni: ott, hol H. József, vagy ott, hol nagy Frigyes ? Azon ne csodálkoz­zunk, hogy Bismarckot elbocsátá, Mátyás király is igy jön Szilágyival. Égő vágytól hajtatva, mohó szom­júsággal osztja a német császár rende­leteit nap nap után, hogy mindenütt javítson, igazítson. Jó forradalmár ve­szett el benne. S törekvéseiben egészen modern, a­mennyiben fősúlyt a társa­dalmi momentumokra fektet, nem pedig a politikára, mint idáig tevők a hatal­masok s azért is divatos, mert eszkö­zeiben nem finnyás. Ez onnét is ered­het, mert azt hiszi, neki minden lehet­séges és szabad. A siker reményében rokonszenve­­ket ébreszt igyekezete. Ma a munkás­kérdés megoldását kezdeményezte, az­után nagy német gyarmatot akar ala­pítani a középafrikai holdhegységben a tengertől a Nílus tavakig, majd bele­kap a német hadsereget társadalmilag reformálni s a tisztikart polgárosítja s a párbajokat korlátozza, közben ráér a templomlátogatókat összeszid­ni, hogy ne bámészkodjanak rá, hanem imádkozza­nak. A német császár igen sokoldalú tehetségnek látszik. Az emberek sokáig fognak tudni hozzászokni. Németországban a hadsereg nebánts­­virág. Poroszország mint katonai állam keletkezett és ez által lett nagygyá, a Hohenzollerek hatalmasokká és császá­rokká . Poroszországban a hadsereg az első. Minden változtatás a hadseregben a legélénkebb hatást kelti. A német hadsereg a világon a leg­­arisztokratikusabb. A német nemzet pol­gári, de a hadsereg nem az. A német arisztokrácia számos és szegény, föld­birtoka kevés s a sok német báró és gróf mind katonatiszt, vagy hivatalnok akar lenni. Ezek a polgári elemet ki­szorítják az államszolgálatból, annyival inkább, mert a nagy és kis fejedelmek mind protezsálják az ínséges nemessé­get, mint hűségest és tőle függőt. Egy kis segítség hazulról, a családi alapítvá­nyokból, vagy rokonoktól csak kerül s ekként a német tisztikar túlnyomó rész­ben nemes és arisztokratikus. Még pe­dig „junker“, azaz sértőn gőgös. Hanem tanult és műveit s kitűnő katona. A pol­gárok azonban azt állítják, hogy ők is tudnának oly jó katonák lenni. Vilmos császár elhatározta, hogy megszünteti a tiszti karban a fényűzést és pazarlást s bebocsájtja a polgári elemet a hadsereg vezetésébe. Ez Né­metországra nézve igen fontos reform, mely nagy és általános tetszésre fog találni. A hadsereg demokratizálása nagy feladat s a konzervatívoknek nem fog tetszeni, mint a­hogy a munkás­reformok a liberálisoknak nem tetsze­nek. De n. Vilmos azt tartja, hogy ő a pártoknál erősebb. Mindenesetre a né­met nemzet hálásan fogadja a hadsereg tiszti karában a polgári egyenlőség és szerény tisztesség proklamálását. A párbaj-szabályok reformját is he­lyesli, ha a közlött rendelet hivatalosan kiadatik, a­mi még nem történt. Dicséret és elismerés illeti II. Vil­mos császárt azért, hogyha az elter­jedt párbaj-szokásokkal szemben korlá­tozó parancsot ad ki. Akárki e terve­zett reformot olvassa, okosnak ítélendi. Mert a közzétett szöveg szerint a ren­delet a párbajokról nem támadja meg a becsület sérthetetlenségét, sem pedig nem tiltja annak fegyveres védelmét, hanem meghatározza az eseteket, mi­dőn a párbaj jogos, tehát szabad, sőt becsületbeli kötelesség. Viszont megha­tározza, mikor oktalan és jogtalan s az ilyet tilalmazza. Minthogy pedig a had­sereg tisztikara becsület dolgában a leg­kényesebb, láváit Németországban, s a fegyverhez nyúlni leghajlandóbb, de vi­szont mivel ez a testület föltétlenül engedelmeskedni tartozik a császárnak, ha valamit rendel, tehát a párbajnak ilyetén szabályozása a német hadsereg­ben maga után vonj­a, hogy ugyana­zok a szabályok alkalmaztassanak a hadsereg és a polgárság között s majd az egész társadalomban, mivel alig lehetséges, hogy a hadseregben más párbajrend le­gyen és más a polgári osztályban. Hi­szen ez a békésebb osztály csak nem lehet párbajkedvelőbb s becsületkérdé­sekben szigorúbb amannál. Föltehető tehát, hogy a német hadsereg számára kötelező párbaj szabályok nemsokára ál­talános érvénynyel fognak bírni egész Németországban. A szabályok legbölcsebb rendelke­zése, hogy minden párbajt megelőzőleg becsületbíróság ítél. A becsület tehát védve van, sokkal illetékesebben és pár­tatlanabbal, mintha valaki önmaga egy­oldalúan bírája becsületének s egyéni felfogásból kockára veti másnak életét a magáéval. Ma tényleg úgy áll, hogy akárki akárkit, bármi okból párbajra kényszeríthet, ha magát sértettnek érzi, s akad két barátja, ki ellenfelét pár­viadalra szorítani vállalkozik. Ez szá­mos visszaélésre vezet, mert gyakran semmis okból az emberek megvereked­nek, nem is becsületükért, hanem hogy gyáváknak ne tessenek ; a dolog pedig, mely felett összevesztek, elbírálatlanul marad, s tehát tárgyi reparáció nem történik, hanem csak egyéni statiszfak­­ció adatik. Németországban jövőre ez nem történhetik meg, mert ha minden párbajt — melyben katona szerepel — becsületbiróságnak kell megelőzni, ez köteles lesz az esetet megvizsgálni, s a sértett becsületnek elégtételt szerezni ítéletében, melynek a felek alá­ vannak vetve, s igy igazságot kap mindenki. S ebben a becsületnek sokkal több ga­ranciája van, mint a párbajban. A császár azonban megengedi a párbajt s ha megengedi, ez annyit tesz, hogy megparancsolja, mivel ha a becsületbíróság megítéli a párbajt, az alól kitérés nincs. A bíróság pedig ítél nem szabad tetszése szerint, hanem a császári rendelet szakaszainak alkalma­zásával. Ezek szerint párbajnak csak két esetben van helye: ha egyik a másikat tettleg bántalmazta s magát bocsánat­kérésre megalázni vonakodik, ez jogot ad a sértett félnek fegyverhez nyúlni és a fegyveres ellenféltől komoly elég­tételt venni véres és életveszélyes küz­delemben. A másik eset szóbeli sértésért is megengedi a párbajt, ha védtelen nő­nek becsülete forog kérdésben és ez a nő nem idegen, avagy kétes állású hölgy, hanem annak, ki érte saját éle­tét kockára vetni kész, rokona, vagy menyasszonya. A lovagiasságnak eme korlátai között engedi meg a német császár a párbajt. De egyben, azt hi­szem, téved s túlmegy a kellő határon, midőn föltétlenül megtiltja a párviadalt a házas embernek, vagy családapának. Hátha az illető feleségének becsületét, vagy leányáét tartozik megvédelmezni? A császár nyilván abból a szempontból indul ki, hogy a családos ember ne ját­szók életével, mert egyéb kötelességei is vannak, nemcsak a becsület. Érje be tehát mindenesetre a becsületbíróság ítéletével, mely, tekintve, hogy ilyen esetben az ügyet párbajra bocsátania nem szabad, e tilalomnak hatása alatt még szigorúbb lesz vizsgálatában s az elégtétel megítélésében. Mégis azt hisz­­szük, hogy ha anyát, nővért, meny­asszonyt, unokatestvér becsületét vérrel lemosni szabad, a feleség és a leány részére megkövetelhető ugyanez a joga a családapának is. Ellenben teljesen igaza van a csá­szárnak s nagyon okosan cselekszik, ha egyszerűen eltiltja, hogy „egyesületi, fiai számunk ” oldal.

Next