Budapesti Hírlap, 1891. szeptember (11. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-16 / 254. szám
Budapest, 1891. XI. évfolyam 254. sz. Szerda, szeptember 16. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Áramlások. Budapest, szept. 15. (bp.) Tisza Kálmán, mint a dunántúli ref. egyházkerület főfelügyelője, a pápai közgyűlésen tegnap nagyobb szabású beszédet mondott, melyben többek közt ezek a feltűnő sorok foglaltatnak . ..Nem lehet tagadni, hogy az utóbbi időben a világnak majdnem minden országában egy bizonyos szellem és irányzat kezdett hatalmaskodni, mely ellenkezik az egy országban együtt élő hitfelekezetek békéjével, mely határozottan ellenkezik az egyház hitfelekezeti szempontjából szükséges felvilágosodottsággal s a mely szomorú elem századok felé látszik visszatörekedni.“ E körülírás a felekezeti versengésből kifejlődő torzsalkodásokra vonatkozik és a régi százévekben vívott názil vallásharcokra céloz. Nem követjük a szónokot az applikáció terére, melyen a világ ez áramlatából a magyar közélet egyik újabb betegségét, az elkeresztelési kérdést levezeti. Csábitó ugyan a jeles államférfi megnyilatkozásának ez alkalma, hogy a pápai protestáns beszédet az egri érseki allokációval együttesen tárgyalva, okoskodásukban a paralellákat, következtetésükben az azonosságokat, politikai célzatukban a közös vezéreszmét és a primási szék betöltésének várvavárt eseményében beszédeik közös apropóját megjelöljük. De mert beszédeikből, melyek csupán többé-kevésbbé szigorított óhajtómódban hangzanak, a kérdés miként eldöntésére semmi alapos következtetést vonni nem lehet, — ezúttal céltalannak tartjuk ezt a műveletet s inkább megállapodunk a pápai beszéd idézett kiinduló pontjánál. Érdekes jelenség, amit Tisza Kálmán a világ csaknem valamennyi országáról konstatál, hogy a felekezeti szellem és irány az utóbbi időben, tehát az évszáz alkonyán kezd hatalmasodni, holott a XIX. század legnagyobb részében az ellenkező áramlat dominált. Érdekességét növeli a különös ellentét, hogy a liberális szellem kiegyenlítő uralma egy harcias pápa, a felekezeti szellem mozgalmai egy békéltető pápa cselekvéseivel esnek időrendileg össze. IX. Pius a negyvenes évek forradalmai alatt lépett trónra. A népek akkor másodszor ostromolták meg a legitim trónokat, de a harctéren a reakció győzedelmeskedett mindenütt. S a szentszék, mely eleinte a népszerűség számára teendő engedményekre érezte magát kényszerítve, a hatalmakhoz csatlakozott, hogy az egyház hatalmát a pacifikáció művében azok fegyvereire támaszkodva érvényesítse a népeken. A világi hatalom abszolutizmusával konkordátumra lépett a római egyház, a főpapság kivette részét a kabinetpolitika intézéséből s a háborúk zivataraiba belevillogtak IX. Pius anathémáinak lángjai, végül a pápaság történeti hivatására rátette a koronát a vatikáni zsinat a csalatkozhatatlansági dogma kimondásával. S ez a politika, mely csak rendelkezni, parancsolni akart, — a tekintély elvének e hatalmas képviselete, mely minden engedménykérésre non possumus-szal felelt, megérte nemcsak a pápa világi hatalmának elenyésztét, hanem világszerte a felekezeti kapcsok meglazulását is az egyház s a hívek közt. A politikai nyomásra, mely Rómából támogatta az abszolút hatalmakat, a népességek reagáltak, a felekezetek kibékültek, mert egymásban somosokat, elnyomottakat láttak s föléje kerekedett a hagyománynak bennük a forradalmi szellem, mely a szabadság és egyenlőség dogmáit hirdette, az egyetemes testvériség érzetéből a felekezeti türelem elveit fejte ki, iktatta törvénykönyvbe és hozta életre az állami társadalom szervi intézményeiben, persze a hitbuzgóság rovására. Következett XIII. Leo trónralépte. Vele egy filozóf és diplomata lélek foglalta el helyét Péter apostol székében. a pápa nem folytatott más politikát, csak erkölcsit s ennek törvényeit nem dogmákból vezette le, hanem filozófiai rendszerből: nem akart senkit legyőzni, hanem meggyőzni, — nem erőt, csak igazságot keresett s ebben visszatért a skolasztikus iskolán át Aquinoi szt. Tamás nyomdokaira. A tekintély helyébe a bölcseséget, a parancsszó helyébe a jó tanácsot állította. A világ háborúságaiba békéltető gyanánt avatkozott, ki türelemmel és szeretettel kíván célhoz jutni. A pápai diplomácia kiegyezett az államokkal, melyekkel kultúrharcban volt bonyolódva : megengesztelte Németországot, megszelidte a francia köztársaságot, szerződési viszonyra lépett a szultánnal, kereste a kapcsolatot az orosz cárral s napirendre tűzte az ezer éves viszály kiegyenlítését a nyugati s a keleti egyházak közt, mialatt a péterfillérek özönét afrikai és keletázsiai miszsziókra költötte, hogy a pogányságban űzzön hatalmas propagandát a keresztény polgáriasultság javára. A pápai hivatás is az szellemben érvényesült XIII. Leo alatt társadalmi téren is s a malasztos encyklikák, melyek a házasság, család, pályaválasztás, a birtok s a munkásvédelem kérdéseivel foglalkoznak, — egy bölcselkedő elme és humanista szív közös remekművei. S e filozóf hatása a világrészre ime úgy nyilvánul, hogy az államban és társadalomban alább hagy Európaszerte a felekezetek egyensúlya, az elemek kimozdulnak helyükből, felmondják eddigi szolidaritásukat, tömörülnek a hagyomány elvei szerint, annak kizárólagosságával s érzékenységével. A parlamentekben felekezeti pártok keletkeznek, s az intézményekben mindenütt megszólal a vallási féltékenység, bizonynyal a türelem rovására. Különös visszásság és ellentét ez a vezetés s a vezetettek közt. A régi paradoxon látszik bennük megérzékülni: ha békét akarsz, készítsd a háborút elő, s ha háborút akarsz, csináld a békét meg. De kibékít vele a következők megfontolása. Valamint a természeti erők háztartásában hullámmozgás szerint váltják föl egymást az elemek, forgandó minden, s ami kötve van, fölszabadul, a szabad meg kötve lesz: úgy van ez az eszmei s erkölcsi tényezőkkel is az emberi tömegben. Az egyén, ha még oly hivatást tölt is be, eszmeáramlást elő nem idézhet, csupán sorsát kötheti hozzá, vagy ellene, sa szerint győz, vagy bukik. A tömegekben hullámzó árapály egyes tulajdonságokat alámerít, hogy másokat meg kifejleszszen, de mentül erősb az egyik áradat, annál spontánabb a viszszafejlődés, Így mosta alá a felekezeti eszmét a liberalizmus, hogy föléje kerekedvén, most viszszafejleszsze azt. Csodáljuk, hogy ezen éppen Tisza Kálmán csodálkozik, a magyar liberalizmus volt pártvezére, kit ez áramlat vetett magasra, hogy ott lejárják egymást — kölcsönösen. Mai számunk 16 oldal. A szentszék és Samassa primássága. Budapest, szept. 15. Magas egyházi körből, melynek jól értesültségéhez nem fér szó, veszszük a következő sorokat: A hercegprímási szék betöltésének és az egri érsek országos feltűnést keltett beszédének előzményeit a kellő világításba helyezik a következő, a magyar kormány és a szent szék Bécsben székelő nunciusa közt előzetesen lefolyt események. Magyarország hercegprímása nemcsak szent István országának első főpapja és zászlós ura, de különös kiváltságnál fogva egyúttal a szent széknek született követe, aki ezen magas előjogában felebbezéseit, a bécsi nunciust kikerülve, egyenesen küldi a pápához