Budapesti Hírlap, 1891. december (11. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-17 / 346. szám

4 BUDAPESTI HÍRLAP, (846. sz.) 1891. december 17. indítja. Szabó Károly még 1847 ben készült el for­dításával, melynek Szisz Károly néhány részletét abból az alkalomból mutatta be, hogy Szabó Károly emlékezetét Kolozsvárott most ünnepelték meg. Utána Ponori Thewrewk Emil olvasta fel Ho­­mér Iliász-kürk második énekét a saját fordításában. A nyilvános ülés után zárt ülést tartott a társaság abból a célból, hogy szemlét tartson irodalmunk a ma működő ifjabb tagjai fölött, kiknek sorából négy üres helyéből hármat a legközelebbi kötülés előtt betölteni szándékozik. A tagok e fölött eszmecserébe bocsátkozván, a következő nevek emlittettek, mint melyeknek viselői érdemesek arra, hogy a társaság tagjaivá legyenek, u. m.: Jakab Ödön, Ambrus Zol­tán, Hercseg Ferenc, Kosma Andor, Rákosi Viktor, Szabolcska Mihály, Tóth Béla, Hegedűs István, Pastei­­ner Gyula. A tagajánlások tudvalevőleg e hó 31-ig írásban adandók be, azontúl érkező ajánlat tekintetbe nem vehető. Ugyanez értekezleten egyszersmind az ünnepi közü­lés programmja is megállapittatott. Fel­olvasni fognak : Szigeti József, Bartók, Lajos, Levag József és Rákosi Jenő. * (Természettudományi estély.) A termé­szettudományi társulat legközelebbi estély­e decem­ber 18 án pénteken esti 0 órakor lesz a vegytani intézetben (múzeum-körut 4). Ez alkalommal Csa­­podi István dr. e. m. tanár fog mutatványokkal kap­csolatos előadást tartani e kérdésről: Hogyan írjunk­? * (A téli kiállításon) a műcsarnokban tegnap a képzőművészeti társulat művásárló bizottsága, Hausmann Alajos tanár elnöklete alatt, kiválogatta azokat a képeket, melyeket a társulat egyrészt tagjai között, másrészt az egyforintos sorsjátékon fog ki­sorsolni. A társulati tagok a részükre 6000 írton felül vásárolt művek kisorsolásában ingyen vesznek részt. A húzást december 30-án fogják megtartani. A kiállítás pénztáránál egyforintos sorsjegyek is kaphatók ; a társulat e sorsjáték egész jövedelmét hazai és külföldi művek megvételére fordítja. A hú­zásban, mely januárius 21-én történik, csakis az el­adott sorsjegyek számai vesznek részt. Az eddig befolyt pénzből a bizottság két művet vásárolt meg: Mednyánszky László báró Városliget című téli táj­képét és Neogrády Antal Erdő szelén című képét. Ezeken kívül még több nyeremény is lesz. Ráth Mór Rákosi Jenőhöz: Tisztelt, barátom! Talán emlékezik ön még azon időre, midőn a Schneider Viereck egyik épületében ütöttük fel ta­nyánkat, én és a cs. k. udvari cukrász. Megvallom, engem ezen édes szomszédság a legkeserűbb irigy­séggel töltött volt el. Hiszen naponkint kellett ta­pasztalnom, mint tölti meg termeit Budapest leg­előkelőbb és legelegánsabb közönsége, mint hem­zseg a Gizella-téren az ő ajtaja előtt a legfényesebb fogatok egész sokasága, míg hozzám csak nagy ritkán és szerényen látogatott el egy-egy Horváth Mihály- vagy Toldy Ferenc- féle kopott öreg úr, bol­tom előtt csak ritkán állott meg egy-egy rozzant konfortable oly abszolúte nem fashionable vendég­gel, a­minő már akkor a betegség által gyötört Deák Ferenc volt, kiről tudtam, hogy mikor ezen vehikulum költségeibe veri magát, rossz szól jár a Kárpátok és Adria között, hogy ilyenkor nem kedve Szerint folynak az ország dolgai, mert ha azt tele rakva regényekkel, hazatért, akkor az ő angol ki­rálynébeli szobájából kizárt mindenkit, kivéve talán az öreg Mikes grófot. De azért jó barátságban éltem szomszédommal — én jutányosan szállítottam neki az Alistrationt és az Illustrated London News-t, az egyetlen lapokat, melyeket az ő publikumának ízléséhez méltóknak tartott, ő pedig leszállított áron engedte át a divat­ból kiment bonboniereket, melyekkel időről-időre a sok magyar kiadásaimtól megcsömörlött kis csalá­domnak kedveskedtem. A kassza­zárás alkalmával azután kiderült, hogy az ő bevétele naponként meg­ütötte az ezer forintot, míg én szerencsés voltam, ha könyveim után 20—30 frtot gyűrhettem zsebembe. Ha már most én lennék az udvari cukrász bizonynyal a Riviera aranyos partjairól küldenék az önök otthona számára valami gazdag ajándékot, hisz önök zsurnaliszták voltak azok, kik mindenkor jó akarattal viseltettek irántam és vállalataim iránt, így azonban én is elmondhatom magamról, hogy „az életet már lejártam, többnyire csak gyalog jártam“, mert valóban alig vagyok másban, mint években, könyvekben és gondban gazdagabb, mint mikor már 16 éves koromban a könyvkiadás miszté­riumaiba beavattattam. Principálisom és az üzlet segédei nem tudtak magyarul, tehát én alkudoztam már akkor Petőfivel „A helység kalapácsa“ dolgá­ban, én tolmácsoltam nem éppen szelíd kifakadá­­sait, melyekkel a „németet“ traktálta, ki nem akarta megengedni, hogy ezen műve is felvétessék összes költeményeibe. A Szökött katona szenzácionális meg­jelenése alkalmával én korrigáltam a színes boríték­­ját, úgy Széchenyi jóslatszerű utolsó művének a Politikai Programm-fragm­enteluk boríték- és címlap­jait. 1848 tavaszán azután megcsináltam első iro­dalmi vállalatomat — lefordítottam a „Pesti Bür­­gerek“ számára a márciusi pontolatokat németre, miből vagy 5—6 ezüst huszas tiszta jövedelmem maradt. Ezen váratlan siker nagyon elkapatott, kezdtem belemerülni a forradalom árjába, folyton a márciusi hősök után szaladgáltam, szónoklataikat hallgattam és bámultam, úgy, hogy főnököm már el akart kergetni, mi, ha megtörténik : „Számos még most nem is szülött magyar könyv. A főnök szigorát méltán átkozandja“, (szaba­don V. Henrik király után), vagyis prózában mondva, sok száz magyar kiadásnak terve már csirájában elfojtatott volna. De azon mai napig is csodálko­zom, hogy mikor Windischgrätz elől 1848. decem­ber 1 jén én is egy vékony katonaköpenyben Debrecenbe szöktem, a 10 foknyi hidegben meg nem fagytam. Miután azután Világosnál én is leraktam fegyvereimet, melyekkel ugyan az ellenségnek nem sokat ártottam, a Kriegsgericht engem is azon skriblerek közé sorolt, kiket Haynau még üldözésre sem tartott méltóknak. így tehát már 1849 vége ismét nappal a könyvek között talált, esténkint iró­­barátaimmal a Csigában, hol Vojtina, Arany Vojtinája elszavalgatta nekünk egy „ungarisches Rebbnn“ fejében, hogy mily dicső élet a hazáért meghalni, és hol Sírkes barátunk engem is eléggé boszantott, mikor a kétségbeesés maró iróniájával és a spiclik nagy csalódására eldadogta, hogy három dolgot gyűlöl leginkább : Kossuthot, az Alföldet és az Attilát. Mindezek eszembe jutnak most, mikor pedig­ csak annyit akartam önnek írni, hogy, mint az Otthon elnöke, fogadja szívesen azon pár könyvet, melyet az önök könyvtárának küldeni szerencsém van. A küldött kötetek között van a nagy illusztrált Shakspere is, ennek prospektusában 6 év előtt azt írtam, hogy ezen legnagyobb vállalatom és ambicióm, melynek költségeivel, mellékesen mondva, palotát építhettem volna, lesz valószínüleg kiadói tevékenységemnek zárköve. —­ Akkor nem hittem volna, hogy mily különös fátum éri az utolsó köte­tének utolsó éveit. Ezek, és pedig az ön „Felsült szerelmesének“ utolsó évei éppen azon órában ér­keztek hozzám a nyomdából, mikor Csiky halálának hírét vettem, miután már régebben elhunytak volt azok, kiket előtte a bevezetések és jegyzetek meg- írásával akartam megbízni; előbb Greguss Ágost, azután szegény Győry Vilmos, kit még halálos ágyán is ezen megbízás reménye oly örömmel töltött el. Valóban, az én kiadásaim jegyzéke immár egy nagy si­ker benyomását teszi reám .­ Íróim legnagyobb része már elköltözött oda, hol talán nincs arrogáns nyerészkedő kiadó, nincs közönyös közönség, és felületes kritika. Ezen sirkertem emlékköveihez, könyveim címeihez pedig 35 nehéz, viharos, izgatott, évnek annyi politikai és irodalmi reminiszcenciája tapad, hogy ha időm engedné, száz és száz tárcával alkalmatlankodhatnám az ön lapjának, kiadásaimat vagy 10 kötet emlékirataimmal, levelezéssel stb. gazdagíthattam volna, de így, miután még most is „post equitem sédét atra cura,“ még most sem tehe­tem magamat penzióba, írói ambíciómat továbbra is el kell fojtanom, bár mégis annyi küzdelem és meg­hiúsult törekvés után, melynek tanúja és részese voltam, a sikeres irói pályát tartom a legirigyre­­méltóbb pályának, mindenkor csak azt sajnáltam, hogy nem lettem iró, mire annyi kedvem és talán némi készültségem, talentumom is volt. Budapest, 1891. december 15. Régi hű barátja Ráth Mór, ön elfojtott irói becsvágya, mely kitörni vágyó ere­jéből mit sem veszthetett, kezeskedik nekem arról, hogy e kultúrtörténeti nevezetességre számot mél­tán tartó múlt nem marad megíratlan. Az új nem­zedék nem láthat az ön boltjában egyebet, könyves­boltnál, a­minő az ő szemében több is van. Az élet tolongó sokadalma előre, mindig csak előre néz és tör. Ön hátrafelé néz, ön halottjaira gondol, a­kik egyszer­smind a nemzetnek meggyászolt halottjai is és oda nézvén és azokra gondolván, nem szűnt meg a­ szakadatlanul előre tolongó életet is kiszol­gálni. Vette — akárhányszor figyelmetlenségeit, vette ütéseit is. De tegye, kérem, mérlegre múltjá­nak emlékeit, az ön életének erkölcsi tartalmát s tegye a másik serpenyőbe az újabb idő kíméletlen­ségeit. A választástól nem félek. Az ön hangja méla lesz, de lelkének elhatározása nem lehet más, mint a minő mindig volt, kormányozván és alakítván az ön sorsát. Mindig hű barátsággal Rákosi Jenő. A válasz: Tisztelt barátom! Kiadtam a levelét, két okból. Elsőbben is, hogy nyilvánosan köszönjem meg, mint az Otthon elnöke, a fényes ajándékot, —­árjegyzék szerint be­csülve, majd 500 írt érték, a melylyel az Otthon könyvtárát gyarapitotta. Kiadtam másodszor méla hangjáért, a mely mint egy érdemes és érdekes múltnak természetes visszhangja csendül a fülembe. Az ön cégének, tisz­telt barátom, fényes és érdekes története van s az A h­onvédminiszter lovaglás ügye. —— Saját tudósítónktól.— Budapest, dec. 16. A képviselőház múlt pénteki ülésén, mialatt Fejérváry báró Beöthy Ákos képviselő interpelláció­jára felelt a Katonai Lapok dolgában, egy közbe­­szólás révén heves párbeszéd kerekedett Ugron Gábor és a honvédminiszter között. A­mikor ugyanis azt mondotta a miniszter, hogy a Katonai Lapok-io, ha kell, ki is fogja tiltani, Ugrán képviselő odakiál­totta neki: Ha ezt megteszi, akkor ki is dobjuk innen. Az óriás lármában elveszett a miniszternek e köz­beszólásra mondott felelete, a­mely a gyorsírók föl­jegyzése szerint így hangzott: Azt a hősieskedést ismerjük s valódi értékére devalválni tudja minden ember. Kern hallotta a miniszter riposztját Ugron Gábor sem, ennélfogva csak a hétfői ülésen reflek­­s­tálhatott reá e szavakkal : Elég alkalmat adtam a­­ honvédelmi miniszternek, hogy azt a hősieskedést kipró­bálja. Nem rajtam múlt, hogy nem élt az alkalommal. Az ellenzék zajos helyesléssel és nagy derültséggel fogadta Ugrón kijelentését. Fejérváry miniszter Bécsben volt, a­mikor a negyvennyolcas párt ve­­­­zére ekképp emlékezett meg róla, de Gromon Dezső­­ államtitkár azonnal megtáviratozta neki azt a célza­­­­tos kijelentést. A miniszter táviró útján bízta meg államtitkárját, hogy állíttasson össze az ő és Ugrón eljárásának megítélésére becsü­letbíróságot. Mindenki tudja, hogy Ugrón és a honvédmi­niszter közt az uzselác-affér támasztotta ezt a mind­untalan kitörő ellenségeskedést. Ugrón képviselő fölöttébb élesen nyilatkozott akkoriban Fejérváry báróról a mentelmi bizottság előtt, habár nevét nem említette. Azt mondotta ugyanis, hogy megvan a maga véleménye az olyan ember lovagiasságáról és tisztességéről, a­ki beleártja magát egy olyan lova­­gias ügybe, a­melyhez semmi köze. A mentelmi bi­zottság tagjai nagy megdöbbenéssel hallgatták e kemény szavakat s a képviselőházban általános volt az a vélemény, hogy Fejérváry báró nem tűr­heti el e sértő nyilatkozatot. A miniszter azonban nem vonta felelősségre Ugront, a­ki nyilván ezért mondotta a hétfői ülésen, hogy hiába adott alkal­mat hősiességének kipróbálására. Hogy Ugron és Fejérváry báró mily engesz­telhetetlen gyűlölséggel vannak eltelve egymás el­len, mutatja egy kis epizód is, a­melyről annak idején sokat beszéltek a képviselőház folyosóin. Az Uzselác-aff­ér idején történt, hogy Fejérváry báró a képviselőházba menet találkozott a Sándor­ utcában Ugrón képviselővel, a­ki az utca túlsó részén igye­kezett a házba. A képviselő köszönt a miniszternek, a ki azonban tüntető módon elfordult s nem viszo­nozta köszöntését. Ugrón erre átment az utca má­sik oldalára s e szavakkal állította meg Fejérváry bárót, haragosan nézve a szeme közé : — Miniszter úr, köszöntem önnek! A minisztert iszonyú zavarba ejtette ez az ut­cai interpelláció. Egy pillanatig gondolkodott, aztán megemelte a kalapját s igy szólt: — Pardon ! Nem vettem észre. Ugy látszik, hogy Fejérváry báró végre még is tisztázni akarja a dolgát a negyvennyolcas párt vezérével. Már hazaérkezett Bécsből, s mihelyt Ugo­­­ron kijelöli a maga embereit, a becsületbíróság­­ azonnal összeül tanácskozni.

Next