Budapesti Hírlap, 1891. december (11. évfolyam, 330-359. szám)
1891-12-17 / 346. szám
4 BUDAPESTI HÍRLAP, (846. sz.) 1891. december 17. indítja. Szabó Károly még 1847 ben készült el fordításával, melynek Szisz Károly néhány részletét abból az alkalomból mutatta be, hogy Szabó Károly emlékezetét Kolozsvárott most ünnepelték meg. Utána Ponori Thewrewk Emil olvasta fel Homér Iliász-kürk második énekét a saját fordításában. A nyilvános ülés után zárt ülést tartott a társaság abból a célból, hogy szemlét tartson irodalmunk a ma működő ifjabb tagjai fölött, kiknek sorából négy üres helyéből hármat a legközelebbi kötülés előtt betölteni szándékozik. A tagok e fölött eszmecserébe bocsátkozván, a következő nevek emlittettek, mint melyeknek viselői érdemesek arra, hogy a társaság tagjaivá legyenek, u. m.: Jakab Ödön, Ambrus Zoltán, Hercseg Ferenc, Kosma Andor, Rákosi Viktor, Szabolcska Mihály, Tóth Béla, Hegedűs István, Pasteiner Gyula. A tagajánlások tudvalevőleg e hó 31-ig írásban adandók be, azontúl érkező ajánlat tekintetbe nem vehető. Ugyanez értekezleten egyszersmind az ünnepi közülés programmja is megállapittatott. Felolvasni fognak : Szigeti József, Bartók, Lajos, Levag József és Rákosi Jenő. * (Természettudományi estély.) A természettudományi társulat legközelebbi estélye december 18 án pénteken esti 0 órakor lesz a vegytani intézetben (múzeum-körut 4). Ez alkalommal Csapodi István dr. e. m. tanár fog mutatványokkal kapcsolatos előadást tartani e kérdésről: Hogyan írjunk? * (A téli kiállításon) a műcsarnokban tegnap a képzőművészeti társulat művásárló bizottsága, Hausmann Alajos tanár elnöklete alatt, kiválogatta azokat a képeket, melyeket a társulat egyrészt tagjai között, másrészt az egyforintos sorsjátékon fog kisorsolni. A társulati tagok a részükre 6000 írton felül vásárolt művek kisorsolásában ingyen vesznek részt. A húzást december 30-án fogják megtartani. A kiállítás pénztáránál egyforintos sorsjegyek is kaphatók ; a társulat e sorsjáték egész jövedelmét hazai és külföldi művek megvételére fordítja. A húzásban, mely januárius 21-én történik, csakis az eladott sorsjegyek számai vesznek részt. Az eddig befolyt pénzből a bizottság két művet vásárolt meg: Mednyánszky László báró Városliget című téli tájképét és Neogrády Antal Erdő szelén című képét. Ezeken kívül még több nyeremény is lesz. Ráth Mór Rákosi Jenőhöz: Tisztelt, barátom! Talán emlékezik ön még azon időre, midőn a Schneider Viereck egyik épületében ütöttük fel tanyánkat, én és a cs. k. udvari cukrász. Megvallom, engem ezen édes szomszédság a legkeserűbb irigységgel töltött volt el. Hiszen naponkint kellett tapasztalnom, mint tölti meg termeit Budapest legelőkelőbb és legelegánsabb közönsége, mint hemzseg a Gizella-téren az ő ajtaja előtt a legfényesebb fogatok egész sokasága, míg hozzám csak nagy ritkán és szerényen látogatott el egy-egy Horváth Mihály- vagy Toldy Ferenc- féle kopott öreg úr, boltom előtt csak ritkán állott meg egy-egy rozzant konfortable oly abszolúte nem fashionable vendéggel, aminő már akkor a betegség által gyötört Deák Ferenc volt, kiről tudtam, hogy mikor ezen vehikulum költségeibe veri magát, rossz szól jár a Kárpátok és Adria között, hogy ilyenkor nem kedve Szerint folynak az ország dolgai, mert ha azt tele rakva regényekkel, hazatért, akkor az ő angol királynébeli szobájából kizárt mindenkit, kivéve talán az öreg Mikes grófot. De azért jó barátságban éltem szomszédommal — én jutányosan szállítottam neki az Alistrationt és az Illustrated London News-t, az egyetlen lapokat, melyeket az ő publikumának ízléséhez méltóknak tartott, ő pedig leszállított áron engedte át a divatból kiment bonboniereket, melyekkel időről-időre a sok magyar kiadásaimtól megcsömörlött kis családomnak kedveskedtem. A kasszazárás alkalmával azután kiderült, hogy az ő bevétele naponként megütötte az ezer forintot, míg én szerencsés voltam, ha könyveim után 20—30 frtot gyűrhettem zsebembe. Ha már most én lennék az udvari cukrász bizonynyal a Riviera aranyos partjairól küldenék az önök otthona számára valami gazdag ajándékot, hisz önök zsurnaliszták voltak azok, kik mindenkor jó akarattal viseltettek irántam és vállalataim iránt, így azonban én is elmondhatom magamról, hogy „az életet már lejártam, többnyire csak gyalog jártam“, mert valóban alig vagyok másban, mint években, könyvekben és gondban gazdagabb, mint mikor már 16 éves koromban a könyvkiadás misztériumaiba beavattattam. Principálisom és az üzlet segédei nem tudtak magyarul, tehát én alkudoztam már akkor Petőfivel „A helység kalapácsa“ dolgában, én tolmácsoltam nem éppen szelíd kifakadásait, melyekkel a „németet“ traktálta, ki nem akarta megengedni, hogy ezen műve is felvétessék összes költeményeibe. A Szökött katona szenzácionális megjelenése alkalmával én korrigáltam a színes borítékját, úgy Széchenyi jóslatszerű utolsó művének a Politikai Programm-fragmenteluk boríték- és címlapjait. 1848 tavaszán azután megcsináltam első irodalmi vállalatomat — lefordítottam a „Pesti Bürgerek“ számára a márciusi pontolatokat németre, miből vagy 5—6 ezüst huszas tiszta jövedelmem maradt. Ezen váratlan siker nagyon elkapatott, kezdtem belemerülni a forradalom árjába, folyton a márciusi hősök után szaladgáltam, szónoklataikat hallgattam és bámultam, úgy, hogy főnököm már el akart kergetni, mi, ha megtörténik : „Számos még most nem is szülött magyar könyv. A főnök szigorát méltán átkozandja“, (szabadon V. Henrik király után), vagyis prózában mondva, sok száz magyar kiadásnak terve már csirájában elfojtatott volna. De azon mai napig is csodálkozom, hogy mikor Windischgrätz elől 1848. december 1 jén én is egy vékony katonaköpenyben Debrecenbe szöktem, a 10 foknyi hidegben meg nem fagytam. Miután azután Világosnál én is leraktam fegyvereimet, melyekkel ugyan az ellenségnek nem sokat ártottam, a Kriegsgericht engem is azon skriblerek közé sorolt, kiket Haynau még üldözésre sem tartott méltóknak. így tehát már 1849 vége ismét nappal a könyvek között talált, esténkint iróbarátaimmal a Csigában, hol Vojtina, Arany Vojtinája elszavalgatta nekünk egy „ungarisches Rebbnn“ fejében, hogy mily dicső élet a hazáért meghalni, és hol Sírkes barátunk engem is eléggé boszantott, mikor a kétségbeesés maró iróniájával és a spiclik nagy csalódására eldadogta, hogy három dolgot gyűlöl leginkább : Kossuthot, az Alföldet és az Attilát. Mindezek eszembe jutnak most, mikor pedig csak annyit akartam önnek írni, hogy, mint az Otthon elnöke, fogadja szívesen azon pár könyvet, melyet az önök könyvtárának küldeni szerencsém van. A küldött kötetek között van a nagy illusztrált Shakspere is, ennek prospektusában 6 év előtt azt írtam, hogy ezen legnagyobb vállalatom és ambicióm, melynek költségeivel, mellékesen mondva, palotát építhettem volna, lesz valószínüleg kiadói tevékenységemnek zárköve. — Akkor nem hittem volna, hogy mily különös fátum éri az utolsó kötetének utolsó éveit. Ezek, és pedig az ön „Felsült szerelmesének“ utolsó évei éppen azon órában érkeztek hozzám a nyomdából, mikor Csiky halálának hírét vettem, miután már régebben elhunytak volt azok, kiket előtte a bevezetések és jegyzetek meg- írásával akartam megbízni; előbb Greguss Ágost, azután szegény Győry Vilmos, kit még halálos ágyán is ezen megbízás reménye oly örömmel töltött el. Valóban, az én kiadásaim jegyzéke immár egy nagy siker benyomását teszi reám . Íróim legnagyobb része már elköltözött oda, hol talán nincs arrogáns nyerészkedő kiadó, nincs közönyös közönség, és felületes kritika. Ezen sirkertem emlékköveihez, könyveim címeihez pedig 35 nehéz, viharos, izgatott, évnek annyi politikai és irodalmi reminiszcenciája tapad, hogy ha időm engedné, száz és száz tárcával alkalmatlankodhatnám az ön lapjának, kiadásaimat vagy 10 kötet emlékirataimmal, levelezéssel stb. gazdagíthattam volna, de így, miután még most is „post equitem sédét atra cura,“ még most sem tehetem magamat penzióba, írói ambíciómat továbbra is el kell fojtanom, bár mégis annyi küzdelem és meghiúsult törekvés után, melynek tanúja és részese voltam, a sikeres irói pályát tartom a legirigyreméltóbb pályának, mindenkor csak azt sajnáltam, hogy nem lettem iró, mire annyi kedvem és talán némi készültségem, talentumom is volt. Budapest, 1891. december 15. Régi hű barátja Ráth Mór, ön elfojtott irói becsvágya, mely kitörni vágyó erejéből mit sem veszthetett, kezeskedik nekem arról, hogy e kultúrtörténeti nevezetességre számot méltán tartó múlt nem marad megíratlan. Az új nemzedék nem láthat az ön boltjában egyebet, könyvesboltnál, aminő az ő szemében több is van. Az élet tolongó sokadalma előre, mindig csak előre néz és tör. Ön hátrafelé néz, ön halottjaira gondol, akik egyszersmind a nemzetnek meggyászolt halottjai is és oda nézvén és azokra gondolván, nem szűnt meg a szakadatlanul előre tolongó életet is kiszolgálni. Vette — akárhányszor figyelmetlenségeit, vette ütéseit is. De tegye, kérem, mérlegre múltjának emlékeit, az ön életének erkölcsi tartalmát s tegye a másik serpenyőbe az újabb idő kíméletlenségeit. A választástól nem félek. Az ön hangja méla lesz, de lelkének elhatározása nem lehet más, mint a minő mindig volt, kormányozván és alakítván az ön sorsát. Mindig hű barátsággal Rákosi Jenő. A válasz: Tisztelt barátom! Kiadtam a levelét, két okból. Elsőbben is, hogy nyilvánosan köszönjem meg, mint az Otthon elnöke, a fényes ajándékot, —árjegyzék szerint becsülve, majd 500 írt érték, a melylyel az Otthon könyvtárát gyarapitotta. Kiadtam másodszor méla hangjáért, a mely mint egy érdemes és érdekes múltnak természetes visszhangja csendül a fülembe. Az ön cégének, tisztelt barátom, fényes és érdekes története van s az A honvédminiszter lovaglás ügye. —— Saját tudósítónktól.— Budapest, dec. 16. A képviselőház múlt pénteki ülésén, mialatt Fejérváry báró Beöthy Ákos képviselő interpellációjára felelt a Katonai Lapok dolgában, egy közbeszólás révén heves párbeszéd kerekedett Ugron Gábor és a honvédminiszter között. Amikor ugyanis azt mondotta a miniszter, hogy a Katonai Lapok-io, ha kell, ki is fogja tiltani, Ugrán képviselő odakiáltotta neki: Ha ezt megteszi, akkor ki is dobjuk innen. Az óriás lármában elveszett a miniszternek e közbeszólásra mondott felelete, amely a gyorsírók följegyzése szerint így hangzott: Azt a hősieskedést ismerjük s valódi értékére devalválni tudja minden ember. Kern hallotta a miniszter riposztját Ugron Gábor sem, ennélfogva csak a hétfői ülésen reflekstálhatott reá e szavakkal : Elég alkalmat adtam a honvédelmi miniszternek, hogy azt a hősieskedést kipróbálja. Nem rajtam múlt, hogy nem élt az alkalommal. Az ellenzék zajos helyesléssel és nagy derültséggel fogadta Ugrón kijelentését. Fejérváry miniszter Bécsben volt, amikor a negyvennyolcas párt vezére ekképp emlékezett meg róla, de Gromon Dezső államtitkár azonnal megtáviratozta neki azt a célzatos kijelentést. A miniszter táviró útján bízta meg államtitkárját, hogy állíttasson össze az ő és Ugrón eljárásának megítélésére becsületbíróságot. Mindenki tudja, hogy Ugrón és a honvédminiszter közt az uzselác-affér támasztotta ezt a minduntalan kitörő ellenségeskedést. Ugrón képviselő fölöttébb élesen nyilatkozott akkoriban Fejérváry báróról a mentelmi bizottság előtt, habár nevét nem említette. Azt mondotta ugyanis, hogy megvan a maga véleménye az olyan ember lovagiasságáról és tisztességéről, aki beleártja magát egy olyan lovagias ügybe, amelyhez semmi köze. A mentelmi bizottság tagjai nagy megdöbbenéssel hallgatták e kemény szavakat s a képviselőházban általános volt az a vélemény, hogy Fejérváry báró nem tűrheti el e sértő nyilatkozatot. A miniszter azonban nem vonta felelősségre Ugront, aki nyilván ezért mondotta a hétfői ülésen, hogy hiába adott alkalmat hősiességének kipróbálására. Hogy Ugron és Fejérváry báró mily engesztelhetetlen gyűlölséggel vannak eltelve egymás ellen, mutatja egy kis epizód is, amelyről annak idején sokat beszéltek a képviselőház folyosóin. Az Uzselác-affér idején történt, hogy Fejérváry báró a képviselőházba menet találkozott a Sándor utcában Ugrón képviselővel, aki az utca túlsó részén igyekezett a házba. A képviselő köszönt a miniszternek, a ki azonban tüntető módon elfordult s nem viszonozta köszöntését. Ugrón erre átment az utca másik oldalára s e szavakkal állította meg Fejérváry bárót, haragosan nézve a szeme közé : — Miniszter úr, köszöntem önnek! A minisztert iszonyú zavarba ejtette ez az utcai interpelláció. Egy pillanatig gondolkodott, aztán megemelte a kalapját s igy szólt: — Pardon ! Nem vettem észre. Ugy látszik, hogy Fejérváry báró végre még is tisztázni akarja a dolgát a negyvennyolcas párt vezérével. Már hazaérkezett Bécsből, s mihelyt Ugoron kijelöli a maga embereit, a becsületbíróság azonnal összeül tanácskozni.