Budapesti Hírlap, 1892. szeptember (12. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-16 / 256. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 256. sz Péntek, szeptember 16. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Főszerkesztő: Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Rákosi Jenő: Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Az egyetemről. Budapest, szept. 16. A rektor az egyetemről ítélt. Brez­­nay Béla megnyitója közérdekű kriti­kát mond a magyar tudományos mű­veltség ápoló intézeteiről. A bírálatra felelünk. Egy ünnepi szónoklat nem lehet mindenben őszinte, hogy lelkesítő hatása legyen, nem lehet szigorú, hogy sértő ne legyen, kímélnie kell a kollé­gákat. De mi kiegészíthetjük a beszé­det a saját gondolatainkkal. Összegezzük előbb az új rektor szavait. A magyar tudományos egye­tem az állam bőkezű támogatásával magas színvonalon áll. Nem eléggé har­monikus, de fejlődésképes. Már van magyar tudomány, művészet és mű­veltség, ezeket kell nemzeti irányban megnöveszteni és megszilárdítani, hogy általuk Magyarország fennmaradhasson. A magyar nemzeti tudomány művelése és a magyar ifjúság nevelése az egye­tem fő feladata, a­ tudomány az igaz­ság kultusza. Az egyetemek a szellemi haladás fokmérője. A történeti korsza­kok és a különböző népek különféle egyetemekkel bírtak. A német, az an­gol, a francia rendszer előnyei példák saját egyetemi életünk reformjára nézve. A budapesti egyetem gazdag tanárokban és taneszközökben, de az ifjúság el van hagyatva, nincsen szer­vezve s ezt hívják tanszabadságnak. Sok fiatal ember elmerül, felületesen tanul, filozófiai gondolkozás és vallá­sosság hiányzik belőle, így hagyja el az egyetemet, kiképezve életpályájára, hogy a nemzet tagja, fentartója s jövő­jének megalapítója legyen. „Őseink a hazát karddal szerezték meg, mi csak szuverén hatalmas tudománynyal és akadályt vagy nehézséget nem ismerő jellemezővel leszünk képesek azt fen­­tartani.“ A kép, melyet Breznay rektor egyetemünkről festett, hasonló, de szé­pítve van. Világosabban szólva, van itt mindenféle múzeum és könyvtár, inté­zet és kórház, épület és anyag, van pénz, vannak tanárok és van tanuló ifjúság, csak magyar egyetem nincs, a „harmónia“ hiányzik. Nincs semmi ösz­­szefüggés fakultások, tanárok és tanít­ványok közt. A rendszer se német, se angol, se francia, hanem csak „szabad­ság“ — a nem tanítás és nem tanulás szabadsága. A tanulást mindazáltal megengedik annak, a­ki tanulni szeret, tud és anyagi eszközei is vannak hozzá. A tudománynál a vizsgálat fontosabb s a tör­vényes kvalifikációt szerző vizs­gálat, mely pénzt hoz és pénzbe kerül, de szükséges betetőzése az egyetemen töltött éveknek. A szülőkre nézve, kik fiukat felküldik Budapestre s az ifjúra, ki az egyetemre jár, ez a legnagyobb kockázat, szabad úszás — a „ten­geren.“ A tanszabadságban van a hiba ? Ó, nem. A rendszerben vagy a tan­tervben ? Szintén nem. A fiatalságban? Legkevésbbé. A magyar fiatal­ember olyan ifjú, mint más, fogékony lelkű, idomítható s a legtöbb jó tehetségű. Csak nevelni kell tudni s vele törődni. De a francia egyetem franciák számára francia, az angol olyan, mint az angol nép s a német jellemzőn német, a bu­dapesti egyetemnek nincs semmi ka­raktere s bátor magyar előadásokat tartanak benne, az még sem magyar. Mert hát ugyan miben nemzeti ? Né­hány tantárgy az, de a szellem nem az. Mi a szellem ? Kinek-kinek megvan a maga szelleme, de közszellem a ta­nári karban ugyan nincs. Ott, a tanári karban van a hiba és a bajoknak kutforrása. Nagy a tanári kar, igen nagy, sok érdemes és tudo­mányos ember tartozik hozzá, ezek ta­nítanak mindenfélét s igy együttvéve egyetemünk tanerőkkel kitűnően el van látva. Ámde ne így vegyük, hanem az eredményeket tekintsük. A tanár urak kiki magának, egyik a másikkal nem törődik. A leckepénzeken meddig ve­szekedtek ? A minisztérium alig bírt valami rendet csinálni. A vizsgálatoknál ugyanúgy. A túlságos szigorúság és a túlságos engedékenység mind arra való. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Az ötödik G­yurkovics-leány. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája.— Valakinek megígértem, hogy elmondom az ötödik Gyurkovics-leány történetét. Szinte sajnálom már, hogy megígértem, mert most, hogy megint végiggondolom a Katinka dolgát, azt tapasztalom, hogy nem is valami érdekes. A hatodik Gyurkovics-leányról sokkal, de sok­kal mulatságosabb dolgokat tudnék mondani. Okos ember azonban beváltja néha a szavát, azért hát mégis az ötödik Gyurkovics-leányról beszélek. Mikor Gyurkovicsné férjhez adta a ne­gyedik leányát Gábor Endréhez, korántsem engedte át magát a meddő pihenésnek, a­mit más, kevésbbé lelkiismeretes anya talán meg­tett volna, hanem azonnal beszólította az ötö­dik leányát a gyerekszobából és tudtára adta, hogy mától fogva nagy leány lesz. A Gyurkovics-leányok már úgy voltak teremtve, hogy tizenöt éves koruktól kezdve az ember minden pillanatban megtehette őket nagy leányoknak. Csak reájuk kellett adni a hosszú szoknyát meg a halcsontos derekat, a hajukat divatosan fel kellett fésülni,­­ a többit aztán bátran reájuk lehetett bízni. A többit eltalálták maguktól. Arcukon a gyerme­kes hóvajság kifejezése magától változott át kacér mosolylyá, a fiatal­embert sem szólítot­ták többé bácsinak, hanem hallja magá­nak, a kis kertjükkel meg a búbos galambjaikkal annyit se törődtek többé, mint a fületlen gombbal. A búbos galambokat, az iskola­né­­néktől kapott szentképekkel és szorgalmi cé­dulákkal egyetemben a kisebb Gyurkovics­­leányok örökölték, az újdonsült nagy leány pedig menyecske-nénjétől átvette a táncrend­­es kotillanjelvény-gyűjteményt. Gyurkovics Katinkát egészen tizenhat éves koráig Katicának szólították, ekkor azon­ban az édes­anyja, egyik menyecske-leányának az előterjesztésére, a parasztos Katica nevet fölcserélte a mágnásos hangzású Katinkával. Katica-Katinka különben épp olyan bosszút csinos és kacér volt, mint a többi Gyurkovics­­leány, táncolni is fölségesen tudott, bár soha­sem volt táncmestere. Ez a körülmény arra enged következtetni, hogy a Gyurkovicsék gyerekszobájában a cicázáson kívül más egyébbel is foglalkoztak. Gyurkovics Katinka már annyiban is ne­vezetesség-számba ment a családjában, hogy nem volt fekete, hanem szőke. Eredetileg ő is feketének indult talán,­­ a szemöldöke meg a szeme, feketeség dolgában, mint egy báli riporter mondaná, nem hagyott hátra kí­vánni valót, az arcbőre is inkább barnás volt, — hanem a vastag haja olyan aranyszőke volt, mint ama bizánci császárné haja, a kinek a kevély arcképébe valaha szerelmes voltam és a kinek a nevére — elég háladatlanság! — már nem emlékszem. Mikor Katinkára reladták az Árvaytól érkezett első hosszú szoknyát, a cselédek összefutottak a csinos csuda láttára. Gyurko­­vicsné is látható megelégedéssel szemlélgette leányát, de Katinka is önérzetes pillantásokat váltott önmagával a tükörben. A nagyságos asszony elszólta magát: — No, ezt se adom ám ezer holdon alul! Azt hihette, hogy Katinka nem érti meg. Hanem Katinka fölényes nyugalommal mondta: — Csak reám kell bízni! Ezer hold? Mikor Gyurkovicsék a far­sangon megint Budapesten mulattak, volt olyan este, hogy a Katinka asztala körül egyszerre húszezer hold is kurizált. Persze, hogy nem egy tagban. A húszezer holdból egymagára Radányi Gidára tízezer esett, csak az volt a hiba, hogy a tízezer hold tulajdonképpen nem is volt az övé, hanem az apjáé, és hogy Ra­­dányi Gida maga még szörnyen kiskorú volt. Monoklit viselt, a saját számozatlan kocsiján járt, hanem tavaly bukott csak meg — Isten tudná hányadszor ! — a pótérettségin. Ha így nem áll a dolog, Katinkából biztosan bárónő és nagybirtokos felesége lett volna, igazi nagy­birtokosé és nem olyané, a­kit a fogadó beje­lentési céduláján tettek meg azzá. Az öreg Radányi huszárezredes volt. Mi­kor megtudta, hogy a fia, a­helyett hogy a pótérettségire készülne, a Gyurkovics-leánynak udvarol, a hivatásával járó privilégiummal élve, káromkodni kezdett. Azt mondta : — Először is a kölyöknek tanulnia kell. Másodszor meg nem akarom, hogy ahhoz az elzüllött bunyevác-pereputyhoz valami köze legyen. Harmadszor meg fogom verni a kölyköt . . . Gyurkovicséknak hírül adták, hogy az öreg Radányinak bizonyos elvi jelentőségű aggodalmai volnának egy esetleges házassággal szemben. — Kitartás, Katinka! mondta Gyurko­­vicsné. Kitartás, — az öreg meg fog puhulni. Katinka elgondolkozott. — Csak ne volna az a kis Radányi Gida akkora nagy majom ! -------------------------------------------—..................................... Mai számunk 14 oldal.

Next