Budapesti Hírlap, 1892. október(12. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-09 / 279. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 279. sz. Vasárnap, október 9. íErö­sztízédi árak: Egész évra 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep utáta való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések dijszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Magyar németek. Budapest, okt. 8. Olyan magyarellenes, az alkot­mányra nem is hederitő, osztrák abszo­lutista gondolkozásu, ehhez még hamis, pazar és dacos hadügyminisztert, mint milyennek Bauer báró bizonyult, hu­szonöt esztendő óta nem láttunk. Cen­tralistább, mint John volt, de korlátol­tabb is. Sokat követelni, hogy keveset ne kapjon s­zakacsul ragaszkodni kö­veteléseihez, hogy azokat megismétel­hesse, a békelétszámot szaporíthassa, a tiszti létszámot növelje, a hadsereg ke­reteit terjessze s a katonai költségeket évenkint milliókkal emelje, ebben nagy mester, ha egyébként eszméket és re­formokat nem is produkál. De milyen elfogult, ha magyarokról és magyar­ságról van szó a hadseregben ! És mi­lyen ravasz elutasító válaszaiban.Avagy nem Bauer báró a ravasz, hanem a magyar delegáció együgyű­ ? Talán a hadügyminiszter vakmerő és a magyar delegációban hiányzik a férfias bátor­ság erénye ? Nekünk úgy tetszik, hogy a miniszter packázik a delegációval, de ezért mi nem neki teszünk szemrehá­nyást. Más önérzetes parlamenti testü­let a játékot nem tűrné s megbuktatná a minisztert, ki iránta és a nemzet iránt tiszteletlenséget tanusit tettekben s a népképviseletet szavakkal megté­veszti. Mit tenne egy, a nemzet jogait őrző delegáció? Bizalmatlanságot sza­vazna Bauernak s megtagadná tőle a milliókat. Majd másként szólna és tenne az a hadügyminiszter, a­ki ezt érezné ! De ha tudja, hogy a szabadelvű kor­mány által besorozott, delegált csapa­tok neki engedelmeskedni tartoznak s nem megfordítva, hogy a delegációk budgetmegajánlási vagy megtagadási joga olyan fegyver, melyet rá nem fog­nak és el nem sütnek, mert a delegá­ciónak nincs puskapora, a többség ma­gyarságával csak tüntet, hogy azonnal jóvá tegye hibáját lojális németeske­­déssel, a kisebbség pedig csak mozsa­rakat süt el a hatás végett, de nem hogy célba lőjjön golyóval, hát ezeket kitapasztalva, a vén osztrák generális nem is oly bűnös, a minőnek mi látjuk, ha Magyarországot, a magyarokat és a magyar közjogot semmibe veszi. A de­legáció, nem, a delegátusok a vétke­sebbek. Zsarolnak bennünket , fiainkat el­viszik katonának s mert nem tudnak németül s mert magyar hazafiak, mel­lőzik őket és rosszul bánnak velük ide­gen tisztek és altisztek; magyar tiszti akadémiát nem kapunk ; a katonai ne­velőintézetekben Magyarországon osz­trák katonák gyermekei, horvátok, oláhok, szászok neveltetnek osztrák­­németekké s a magyarokat germanizál­­ják és mégis hátraszoritják és buktat­ják őket ; a magyar nyelv kötelező ok­tatását behozták ugyan s a papiron eredményesnek van kimutatva, de a valóságban a magyar nyelvtanitás a cseh mögött marad s a magyar leckén kívül magyarul beszélni sem szabad ez intézetekben megrovás nélkül ; levelez­nek a katonai hatóságok németül ma­gyar hatóságokkal és magánfelekkel s ritka kivétel, ha egyik-másik az állam nyelvén szól az államhoz s nem a had­sereg nyelvén. Mi ez ? Egy külön nyelv ? Vagy talán a német nyelvet a közös hadseregnél a véderőről szóló törvénybe igtatták ? Egyáltalán nem, hanem egy élhetetlen magyar delegá­ció mindezt tűri és évről-évre 140 mil­lió kvótájával, 45 millió forinttal meg­fizeti. Ha törvényes képviselőinknek ez tetszik, mit panaszkodunk ? Ne Bauert szidjuk, hogy nem tiszteli az alkot­mányt, hanem delegátusainkat. Ne Bauernak mondjuk, hogy ő német és osztrák, mert hiszen ő ezt nem is ta­gadja, hanem nálánál németebbek és osztrákabbak Rakovszky István, Mün­­nich Aurél, Rudnyánszky József báró, Pulszky Ágost, Zichy Nándor és Wahr­­mann Mór szabadelvű magyarok, mert ezek fogják pártját a németnek a ma­gyarok ellen s szavaznak meg, egy kicsit teketóriázva, utó végre mindent Bauer úr­nak, bebizonyítván neki, hogy nem komo­lyan követelik ám ők, a­mi keveset a magyarok és a magyar nyelv érde­kében követelnek. Például követelnek egy német katonai akadémiát Magyar­­országon s ha a miniszter azt sem adja A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. ptuenct — A Budapesti Híirlap eredeti tárcája. — Bécs, okt. 7. Alig húztam ki a lábamat Budapestről, hogy a nemzeti színháziakat elkisérjem, a ma­gyar fővárosban kiütött a kolera. Első nap, alighogy lekeselkedtem a Habsburg-fogadóban, a portás megszólít: — Uram, mondja meg, hogy mikor lesz itthon ? — Minek ? — Mert a kerületi orvos bizonyára láto­gatást fog tenni önnél, tetszik tudni, a buda­pesti kolera miatt. — Mondja meg az orvos úrnak, hogy éjfél után két órakor várom. — Kérem, Bécsben mindenki lefekszik este tizenegykor. — Még a kerületi orvosok is ? — Azok is. Tessék inkább őt most meg­várni. — Azt nem teszem. Ki kell mennem a fizinészeti kiállításra. — Jól van kérem,, de ezt uraságod a saját felelősségére teszi. Én mosom kezeimet. — Csak mossa, még pedig lehetőleg szub­­uimátoldattal. Ezzel a saját felelősségemre kimentem a kiállításra. Másnap délelőtt tíz órakor feljön szo­bámba a házi szolga, s jelenti, hogy Jahoda úr óhajt velem beszélni. Csak tessék. Bejön Jahoda úr, s bemutatja magát, hogy ő a kerületi orvos. — Mi tetszik ? — Hogy érzi magát ? — Köszönöm, semmi bajom — A gyomrával rendben van ? ■— Tökéletesen. — Szokott cognacot inni ? — Nem. — így élt. — Majd megpróbálom. — Holnap ismét bátor leszek az urat meglátogatni. — Nagyon fogok örvendeni. Ezzel Jahoda doktor úr elment, s tovább vizsgálta a fogadóbeli budapesti utasokat. A bécsiek nagyon megijedtek a buda­pesti kolerától. Különösen azon szörnyülköd­­tek, hogy éppen most, mikor a király és a delegációk ott vannak, mi ezzel a kellemetlen nyavalyával kedveskedünk nekik. Úton-útfélen hallottam a bizalmatlanság kifejezéseit a ma­gyar hatóságok iránt. A piszkos Galíciában is el tudták fojtani a járványt, a­mi csakis a hatóságok éberségének, esélyének és szorgal­mának köszönhető. Most majd elválik, hogy mit érnek a magyar hatóságok. Ilyen beszédeket hallottam mindenfelé. Csak arról nem akartak tudni se­m­kit, hogy ők bocsátották nyakunkra a járványt. A bécsiek kü­lönben nyugodtan élhetnek pompás forrásvízzel ellátott, tiszta, világos, szabad levegőjű, parkokkal és nagy magán­kertekkel telehintett városukban. Irigylésre­­méltó város! Budapest hozzáképest olyan, mint a holttenger sivár vidéke. Nálunk min­den kő, aszfalt, ott meg paradicsom. A farkefipark­ban, st­idl.park­­ban és volksgarten­­ben, a város közepén húszezer gyerek eljátsz­­hatik, a prolier­ben van hely kétszázezer ember számára, hová a szenvedő tüdőket és gégéket enyhülni vihetik. Nálunk a körút végig szalad a városon és seh­ol egy kis zöldség, tér meg meg nem szakítja. Ház és ház egymás hátán. A két sor csenevész fa nem számít semmit. A Margitsziget a gazdag embereknek van fen­­tartva, a városliget kicsi, a budai hegyek messze vannak. Zöldet élvezni, az nálunk fá­radságos kirándulást és sok költséget jelent. Azért ritkán juthatunk hozzá. Hétköznap, ha egypár szabad percünk van, nem sétálhatunk sehol, csak a poros, piszkos, bűzös utcákon. Miért van ez így ? Mert a város ügyeit a gazdag emberek intézik, a­kik nyáron fürdőre, villába men­nek s nincs érzékük a százezernyi tömegek érdekei iránt. Ebben a tekintetben a világ legelső vá­rosa Pakis. Ott minden intézkedésnél legelő­ször is azt veszik tekintetbe, hogy mi kell a Mai számunk 28 oldal.

Next