Budapesti Hírlap, 1892. november (12. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-21 / 322. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 322. sz Hétfő, november 21. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. BZ. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr._____ Miniszterek és minisztránsok. Budapest, nov. 20. Az újított miniszterek a haza oltára elé lépnek. Kezdődik a nagymise — miserere nobil ! a zenét csinálja a félhivatalos sajtó, a szabadelvű párt énekkara akadozik. Csöngetyűvel és tömjénnel lépkednek és térdepelnek a miniszterek előtt a minisztránsok. E fiúk a Nemzet szerkesztőségéből kerültek ki egy füzettel, Wekerle Sándor és kabinetje, szolgálni az uralkodó szolgáit és figyelmeztetni a közönséget, hogy könyörögjön. Alighogy az országház kapui megnyíltak, még a felöltöztetett pásztor be sem lépett, feléje harsog a hódolat: „ecce sacerdos magnus“. Ez a nagyember nem más, mint Wekerle Sándor. Magasztalnja azt írja róla, hogy „Ikarus“. Eltalálta, midőn „pályájának eddig egészen példátlan lendületű Ikarus röptéhez gratulál neki. Ikarus-Wekerlének atyja, Daedalus- Tisza szárnyakat ragasztott viaszszál s ez oly magasra repült, hogy a napfény melegében a viasz elolvadt s Ikarus lepottyant, szegény, összetörött testét Herkules eltemette. Ki lesz Wekerle Herkulese ? . . . Wekerle a magyar Gladstone, Thiers, Göthe, Richelieu, Plato, Franklin, ezenkivül Brillat-Savarin, Lambert és Münchhausen, a ki nem hiszi, olvassa el „jellemrajzát“ az Athenaeum kiadásában, hol mindezekhez hasonlíttatik s azontúl még a magyarok közül Széll Kálmán, Tisza Kálmán és Arany János, mivelhogy ő az aranyos miniszter. Akinek ez sem elég a dicséretből, megtudhatja, hogy „egyénisége erőtől duzzadó“, mely tulajdonsága a hölgyeket érdekli, a férfiak pedig lelkesedni fognak, ha megolvassák, hogy „bürokrata s bizonynyal büszkén fogja magát annak vallani.“ Ezenkívül érdeme, hogy „polgári sarj“, ki a direkt adókat „a demokrácia alapelvén“ fogja reformálni ; a börzéken „neve a jelen korszak lobogója“ és mint financier Wekerle — ó jaj ! — „egy varázsló.“ Mint szónok „egy virtuóz“ , egyénisége „charmeur“, vigyázzanak tehát az áthellok. Wekerle „a hivatalszoba chiaroscurojában (félhomályában) fejlődhetett ki ily pompásan“, ugyan mi lesz még belőle, ki „magában egyesíti a politikai hivatáshoz megkövetelhető összes tulajdonságokat“, ha teljes világában lesz, miután „most kezd csak igazán a történelem számára dolgozni.“ Boldog magyar történelem, hogy Mátyás király halála után négyszáz esztendővel ismét támadt a nemzetnek egy — Wekerléje! A kinek szép hangzású neve „ez a név“ — Wekerle — „a szó betűszerinti értelmében olyan, mint a csengő érc, s tegyük hozzá, mint a pengő cimbalom. Irta pedig ezeket róla, az új krisztusnak (kis k-val írva) 1892-ik évében, a novemberi uj üstökösnek megjelenésekor és a nagy csillaghullás idejében, a Nemzet szerkesztőségének vallomása szerint, Singer Zsigmond, a Neue Freie Fresse nemzeti levelezője. A Pester Lloild elsápad. Tisza Lajos gróf jellemrajza következik ezután, mert ő a második nagyság a Tisza-Wekerle-minisztériumban. Ezt csak Mikszáth Kálmán festhette le, ki Szegeden és azóta gyakran evett, mint benkosztos, az elefántos lovag tányérjáról. És senki sem tud jobban karikatúrát leírni, mint Mikszáth. Lássuk, hogy teszi? Tisza Lajos, szerinte „férfias szép jelenség, sőt graciózus.“ Igaz, hogy termete alacsony, teste hosszú, lábai soványak, feje kopasz, arcszíne sárga, bőre ráncos és legénykora 1832. szeptember 12-én kezdődik, mindazáltal „mozdulatai kellemesek“, mint mikor előtáncos volt, „szépen öltözött“, mint egy divatkép, „a mint keztyüit húzza fel és le“, affektálja az előkelőt, „a mint fáradtan dől le képviselőházi székében“, mutatja a fölényt, a mint gúnyosan mosolyog“, elárulja, hogy nincs gondolatja. „Meleg szívvel karolja át az emberek összességét“, énekli költője, de az egyes szegény emberek iránt szívtelen hideg. „Mikor beállt a koleraveszély, a közvélemény hangosan követelte, hogy Tisza gróf küldessék ki királyi biztosnak“, ez akkor volt, mikor az ő házát a legbotrányosabb kolerafészeknek találta a városi hatóság, ő pedig a tisztogatást és kiürítést azzal akasztotta meg, hogy a belügyminisztériumhoz felebbezett s a legrondább épületet dezinficiálni nem lehetett. Dicsérik őt érdemei Szeged és a szegedi kölcsön és a rakodópart, az új országháza és körülötte a Tisza-család telkei, hogy csakugyan „hasznos ember.“ Bizonyos fokig konzervatív, de azért szörnyen liberális, „aépszerűség szinte ellenszenves neki“, de ő is a népszerűségnek. Oly „őszinte“, mint Mikszáth, ki szintén „nem tartozik a nagy zsenikhez“, hanem van benne „kedves malicia“ és „csecsebecse.“ S most ez az őszinte „debreceni“ magyar fogja informálni a királyt! Ezentúl hát csupa igazságot fog a korona, hallani „egész élete garancia rá.“ A királyt nem sajnáljuk, hanem Magyarországot és a magyar népet. A legjobb, amit Tisza Lajosról Mikszáth elbeszél, ez: „Már-már a fúzió kikerülhetetlensége fenyegette az országot s maga Tisza Lajos is igy szólott egy ízben — „Mihelyt a közügy kívánja, én leszek az első, aki Apponyiék felé nyújtom a kezemet“ — nagyon jó, mert igaz, mihelyt Apponyit visszaszorítani többé nem lehet, a Tiszáék fognak sietni legelői, hogy hozzá csatlakozzanak, nehogy a hatalomtól elbukjanak s fuzionáltatják Tisza Istvánt Apponyival, mihelyt a Tisza-család közügye kívánja; csakhogy ezt Apponyi nem kívánja. Ezért hát inkább Lajos gróf nem utasította vissza a király melletti miniszterséget, hogy jobban folytathassa Apponyiék elleni intrikáit. Josipovichot dicsérni nem nehéz, azt három lapon Hérics Károly is eltalálja. Egy becsületes horvát, tehát jó magyar, ennyit mi is tudunk, de a röpirat téved, ha azt mondja, hogy „ellenségei nincsenek.“ Van egy — Szilágyi Dezső. Hieronymi-t elbeszéli Heltai, aki nagyobb, mint Hieronymi. Kezdi az apja történetén, végzi a főszámszék elnökségén s hogy milyen áldozat volt tőle elfogadni a miniszterséget. Nekem pedig eszembe jut, hogyan üldözték ki a szabadelvű urak Hieronymit a közlekedési államtitkárságból és hogy mint veszekedtek a kulisszák mögött Barossal, mikor az osztrák állam vasut-igazgatója volt, bezzeg akkor Heltai nem dicsérte s végre, hogy mily nehezen juthatott be az államszámszékhez miniszteri ranggal és fizetéssel. S ha rágondolok a mostani válságkomédiára, a szabadelvű párt a bolondok házához hasonlított, melyben kiki a saját őrültségét beszéli és kapacitálja a többit, kivéve egy embert, aki egészen okosan viselte magát, az az egyetlen józan nem is odavaló. De mikor vége volt a látogatásnak s a frakkeres elkezd hajtani, hátul kinyílik egy ablak s a legokosabb utána kiált a vendégnek „kikikki“ — hát ő is miniszter akart lenni. Mit irhat Herr Oberlieutenant R. August von Pulszky Fejérváry Géza báró altábornagyról ? Semmi érdekeset, mert nem tud írni. Talán beszélni még jobban tud. Ha nem következetes, az bizonyos, most is azon végzi, hogy „a közös hadsereg intézménye minden tekintetben össze van forrva a nemzet felvirágzásának feltételeivel.“ Credo, quia absurdum. S ezt nevezi Pulszky Fejérváry „jövőjének“: a hadsereg és honvédség közös fejlesztését. Igazán félteni kezdjük Wekerlét és a valutát. S még azt is elbeszéli Pulszky, hogy Fejérváry „mint fiatal törzstiszt a Corpus juris magyar fordításának előfizetői között szerepel.“ A vizsgálatot a magyar közjogból azon Malizárnánk 8 oldal.