Budapesti Hírlap, 1892. december (12. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-03 / 334. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 334. sz Szombat, december 3. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr._____ Taaffet leszavazták. Budapest, dec. 2. A reichsztátban leszavazták Taaffe gróf miniszterelnököt, megtagadván tőle bizalmatlansági megokolással a rendelkezési alapot. A rendelkezési alap 800 ezer forint, melyről a minisz­terelnök nem tartozik számot adni, a a főállamszámszéknek sem. Tetszése szerint való politikai célokra, titkos ágensek fizetésére, külföldi és belső hírlapoknak megvásárlására használ­hatja. A dolognak eme személyes bi­zalmi természeténél fogva az ellenzék itt támadta meg Taaffet s kétnapi üt­közet után huszonegy szavazattöbbséggel a rendelkezési alapot megtagadta tőle. A kormány ellen szavaztak az összes német pártok, az Antiszemiták egy részének és az alpesi klerikálisok­nak kivételével, továbbá az ifjú­ csehek , a kormány mellett a lengyelek, Hohen­­warth pártja, a főnemesség, a közép­­párt és az olaszok. Összesen a kor­mány mellett 146 igen, ellene 167 nem. Megbukott-e a­ Taaffe-kormány ? Nem mernék ezt állítani, mert Taaffe az udvarnál erős és kedves és a felső­­körökben nagy befolyású, továbbá, mert mindig azt állítá, hogy ő nem parla­mentáris miniszter, főleg pedig azért, mert az ülésben egy nyilatkozatot ol­vasott fel, melyben a kormány nevében kijelentette, hogy a tétel „megszavazá­sának vagy elvetésének nem tulajdonít­hat oly nagy fontosságot, hogy ez el­veitől eltántoríthatná, vagy a mérsékelt pártokkal szemben elfoglalt magatartá­sát megváltoztathatná.“ Más szóval: a bizalmatlansági kérdést visszautasította s kijelentette, hogy akár leszavazzák, akár nem, megmarad állásában. De arrál a válság nincs sem el­döntve, sem befejezve. A rendelkezési alapot nélkülözheti Taaffe, de költség­­vetés nélkül nem kormányozhat s több­ség nélkül nem hozhat törvényeket.­­ Tehát ő is kényszerhelyzetben van s­­ vagy engedni, vagy a házat feloszlatni­­ lesz kénytelen. A vita egyébként is nevezetes, mert nagyrészt a Magyarországhoz való közjogi viszony körül folyt. Taaffe a 67-iki kiegyezés szigorú megtartásának álláspontjára helyezkedett, úgy, mint nálunk Wekerle. Herold, az ifjú-csehek szónoka, azt vitatta, hogy a dualizmus fentartható az osztrák alkotmány meg­változtatásával is. Schwarzenberg her­ceg rektifikálta szavait, hogy ő nem a dualizmus ellen, hanem a ma­gyar közjogi oppozíció, tehát a függet­lenségi párt ellen demonstrált. A len­gyel Jávorszky Magyarország pártját fogta, Hohenwarth gróf pedig igen ér­dekes fejtegetésekbe bocsátkozott s az osztrák konzervatívok szövetségét aján­lotta fel „Magyarország történeti jogai mellett“, vagyis a magyar konzervati­­voknek. Mindezekből látható, mily nagy Bécsben a politikai bonyodalom, meny­nyire válságos a helyzet s mily jelen­tős vonatkozása van az ott történendő dolgoknak Magyarországra. A beteg pártok. Budapest, dec. 2. Eötvös kibékült Polónyival , We­kerle tiszteletére pedig politikai pohár­köszöntőket mondottak Apponyi, Ugrón és Károlyi István. Bizony, ezek cifra dolgok. Ne követelje tőlünk senki, hogy megértsük. A­mi a függetlenségi pártot illeti, csütörtök este még három óráig erő­sen vitatkoztak s végül egy értelmet­len és hiábavaló határozatot mondtak ki, melyben a titoktartást tűzték ki a párt főelvének. Pénteken délelőtt pe­dig már Eötvös fölkereste Polónyit és két órai tanácskozás után minden pont­ban egyetértésre jutottak. Ennek őszin­tén örvendünk, mert reméljük, hogy a függetlenségi párt magatartásában látni fogjuk eredményét , az új megbízha­tatlan kísérletezésnek abbanmaradását. De már csak a­ tényeknek hiszünk s ezeket bevárjuk. A­mi pedig illeti a hivatalos, titoktartást, exkommunikáció terhe alatt, s oly pártértekezletekről, melyekben ötven magyar ember vesz részt, ez nevetséges beismerése annak, hogy titko«.«b©tegságbea szenved, a párt. Az efajta fegyelmezés a kormánypárt­nak sem sikerült soha s felsült most is "azonnal, ele­­miré való s mi értelme lehetne a titkolódzásnak és hallgatag­sági fogadalomnak oly ellenzéki párt részéről, mely mindig azt hangoztatja, hogy elveinek magasztosságával és céljainak lelkesítő erejével kíván hatni és győzni s ezek tartják össze — nincs ezekben semmi titkolni való. Ha mégis titkolódzniok kell, az baj, bevallott gyengeség, titkos szándék, nyíltság, őszinteség, bizalom hiánya és olyan orvosság, mely akkor se használ, ha beveszik, de be sem veszik. Vájjon azzal jobb lesz a politikájuk, vagy a pártbeli viszonyok, ha a nagyközön­ség nem értesül róla, hogy az urak mit tesznek ? Ezzel csak a közbizalom csökken. S a magyar hírlapirás 1892-ben az 1848-as sajtószabadsággal élve nem fogja a tilalmat respektálni, azt Eötvös és Horváth Ádám hírlapíró urak jól tudhatják. A függetlenségi pártnak ke­rülni a nyilvánosságot és a sajtóra ha­ragudni nem illik és nem imponál. A függetlenségi párt csináljon okos politikát, mely neki barátokat szerez s nem barátaitól megfosztja, úgy fog bol­dogulni. De tegyen, a­mit akar, hírlap­írói kötelességünk teljesítésében nem gátolhat bennünket s minden pártbe­folyástól független kritikánknak épp úgy érdemes tárgya, mint a többi pár­tok és politikusok. Szerintünk Eötvös Károly új párt­vezér eltérése az eddigi politikától, me­lyet a Wekerle minisztérium bemutatá­sakor jelzett és ok nélküli, önkénytes felmondása a fegyverbarátságnak Ap­ponyi és a nemzeti párttal szemben az indemnitási vitánál, nagy hiba­ volt. Ta­gadhatatlan, hogy a függetlenségi párt szegte meg a barátságot vezére által s most hiába ismétli a farkas és a bá­rány meséjét, mert Apponyi nem za­varta Eötvös vizét, Eötvös állott felül s ő támadta meg a nemzeti pártot s ezt a méltatlanságot ország-világ látta, hallotta. Haragudni a nemzeti pártnak lenne joga, a függetlenségi pártnak se oka, se jussa neheztelni s különös, hogy mégis ez haragszik. Ezzel is azt bizo­nyítja, hogy nincs igaza. Kívánjuk és meg reméljük, hogy a hiba repar­áltatni fog, de ha nem , bi­zony nem Apponyit féltjük a függet­lenségi párttól, hanem ezt saját magá­tól. Apponyi haladni fog és célhoz érend a függetlenségi párttal, vagy a nélkül. De ez nem közömbös az or­szágra nézve. A függetlenségi párttal együtt ha győz, nem lesz fúzió, hanem magyar nemzeti kormány, erős az or­szágban és erős Bécscsel szemben, a függetlenségi párt nélkül vagy ellenére kerüljön kormányra, kénytelen lesz a szabadelvű párttal ennek szellemét és erkölcseit is örökölni s az udvar támo­gatását keresni, azaz megvásárolni. Apponyi egyénisége igy is érvényesülni fog, beszédei, ígéretei, pártjának nem­zeti jellege őt, a karakteres férfit kö­telezik s az uj korszak bekövetkezik, mert a régi rendszer haldoklik. Ha az első fúzió korszaka kitartott tizennyolc esztendeig, tízig a második is kitarthat s ezalatt mi lesz a függetlenségi párttal, mely, íme, önmaga utasítja el kormányra jutását ? Megtartja-e Isten Kossuth Lajost még tíz esztendeig a független­ségi pártnak, hogy legyen feje? Meddig akar maradni az ellenzéken és mindig csak az ellenzéken ? Hiszi-e, hogy ön­magában és egyedül elég erős békében, törvényes eszközökkel kivívni pro­­gr­ammját, miután ellenzéki szövetsé­ges társait magától eltaszita? Felelhe­tik, hogy „igen“, de hinni nem hihetik. Ám legyen úgy, a­mint a függet­lenségi párt akarja. Vezére Eötvös, a párt bizalmi szavazatával kiházasítva, külön politikáját folytassa Apponyi nél­kül, a jövő majd kimutatja, igaza volt-e pártszempontból is, vagy sem? A nemzeti párt pedig vessen számot, hogy ezentúl a függetlenségi pártra nem szá­míthat s a Hentzi-ügy s ugyanakkor a Mai számunk 18 oldal.

Next