Budapesti Hírlap, 1892. december (12. évfolyam, 332-361. szám)
1892-12-03 / 334. szám
Budapest, 1892. XII. évfolyam 334. sz Szombat, december 3. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr._____ Taaffet leszavazták. Budapest, dec. 2. A reichsztátban leszavazták Taaffe gróf miniszterelnököt, megtagadván tőle bizalmatlansági megokolással a rendelkezési alapot. A rendelkezési alap 800 ezer forint, melyről a miniszterelnök nem tartozik számot adni, a a főállamszámszéknek sem. Tetszése szerint való politikai célokra, titkos ágensek fizetésére, külföldi és belső hírlapoknak megvásárlására használhatja. A dolognak eme személyes bizalmi természeténél fogva az ellenzék itt támadta meg Taaffet s kétnapi ütközet után huszonegy szavazattöbbséggel a rendelkezési alapot megtagadta tőle. A kormány ellen szavaztak az összes német pártok, az Antiszemiták egy részének és az alpesi klerikálisoknak kivételével, továbbá az ifjú csehek , a kormány mellett a lengyelek, Hohenwarth pártja, a főnemesség, a középpárt és az olaszok. Összesen a kormány mellett 146 igen, ellene 167 nem. Megbukott-e a Taaffe-kormány ? Nem mernék ezt állítani, mert Taaffe az udvarnál erős és kedves és a felsőkörökben nagy befolyású, továbbá, mert mindig azt állítá, hogy ő nem parlamentáris miniszter, főleg pedig azért, mert az ülésben egy nyilatkozatot olvasott fel, melyben a kormány nevében kijelentette, hogy a tétel „megszavazásának vagy elvetésének nem tulajdoníthat oly nagy fontosságot, hogy ez elveitől eltántoríthatná, vagy a mérsékelt pártokkal szemben elfoglalt magatartását megváltoztathatná.“ Más szóval: a bizalmatlansági kérdést visszautasította s kijelentette, hogy akár leszavazzák, akár nem, megmarad állásában. De arrál a válság nincs sem eldöntve, sem befejezve. A rendelkezési alapot nélkülözheti Taaffe, de költségvetés nélkül nem kormányozhat s többség nélkül nem hozhat törvényeket. Tehát ő is kényszerhelyzetben van s vagy engedni, vagy a házat feloszlatni lesz kénytelen. A vita egyébként is nevezetes, mert nagyrészt a Magyarországhoz való közjogi viszony körül folyt. Taaffe a 67-iki kiegyezés szigorú megtartásának álláspontjára helyezkedett, úgy, mint nálunk Wekerle. Herold, az ifjú-csehek szónoka, azt vitatta, hogy a dualizmus fentartható az osztrák alkotmány megváltoztatásával is. Schwarzenberg herceg rektifikálta szavait, hogy ő nem a dualizmus ellen, hanem a magyar közjogi oppozíció, tehát a függetlenségi párt ellen demonstrált. A lengyel Jávorszky Magyarország pártját fogta, Hohenwarth gróf pedig igen érdekes fejtegetésekbe bocsátkozott s az osztrák konzervatívok szövetségét ajánlotta fel „Magyarország történeti jogai mellett“, vagyis a magyar konzervativoknek. Mindezekből látható, mily nagy Bécsben a politikai bonyodalom, menynyire válságos a helyzet s mily jelentős vonatkozása van az ott történendő dolgoknak Magyarországra. A beteg pártok. Budapest, dec. 2. Eötvös kibékült Polónyival , Wekerle tiszteletére pedig politikai pohárköszöntőket mondottak Apponyi, Ugrón és Károlyi István. Bizony, ezek cifra dolgok. Ne követelje tőlünk senki, hogy megértsük. Ami a függetlenségi pártot illeti, csütörtök este még három óráig erősen vitatkoztak s végül egy értelmetlen és hiábavaló határozatot mondtak ki, melyben a titoktartást tűzték ki a párt főelvének. Pénteken délelőtt pedig már Eötvös fölkereste Polónyit és két órai tanácskozás után minden pontban egyetértésre jutottak. Ennek őszintén örvendünk, mert reméljük, hogy a függetlenségi párt magatartásában látni fogjuk eredményét , az új megbízhatatlan kísérletezésnek abbanmaradását. De már csak a tényeknek hiszünk s ezeket bevárjuk. Ami pedig illeti a hivatalos, titoktartást, exkommunikáció terhe alatt, s oly pártértekezletekről, melyekben ötven magyar ember vesz részt, ez nevetséges beismerése annak, hogy titko«.«b©tegságbea szenved, a párt. Az efajta fegyelmezés a kormánypártnak sem sikerült soha s felsült most is "azonnal, elemiré való s mi értelme lehetne a titkolódzásnak és hallgatagsági fogadalomnak oly ellenzéki párt részéről, mely mindig azt hangoztatja, hogy elveinek magasztosságával és céljainak lelkesítő erejével kíván hatni és győzni s ezek tartják össze — nincs ezekben semmi titkolni való. Ha mégis titkolódzniok kell, az baj, bevallott gyengeség, titkos szándék, nyíltság, őszinteség, bizalom hiánya és olyan orvosság, mely akkor se használ, ha beveszik, de be sem veszik. Vájjon azzal jobb lesz a politikájuk, vagy a pártbeli viszonyok, ha a nagyközönség nem értesül róla, hogy az urak mit tesznek ? Ezzel csak a közbizalom csökken. S a magyar hírlapirás 1892-ben az 1848-as sajtószabadsággal élve nem fogja a tilalmat respektálni, azt Eötvös és Horváth Ádám hírlapíró urak jól tudhatják. A függetlenségi pártnak kerülni a nyilvánosságot és a sajtóra haragudni nem illik és nem imponál. A függetlenségi párt csináljon okos politikát, mely neki barátokat szerez s nem barátaitól megfosztja, úgy fog boldogulni. De tegyen, amit akar, hírlapírói kötelességünk teljesítésében nem gátolhat bennünket s minden pártbefolyástól független kritikánknak épp úgy érdemes tárgya, mint a többi pártok és politikusok. Szerintünk Eötvös Károly új pártvezér eltérése az eddigi politikától, melyet a Wekerle minisztérium bemutatásakor jelzett és ok nélküli, önkénytes felmondása a fegyverbarátságnak Apponyi és a nemzeti párttal szemben az indemnitási vitánál, nagy hiba volt. Tagadhatatlan, hogy a függetlenségi párt szegte meg a barátságot vezére által s most hiába ismétli a farkas és a bárány meséjét, mert Apponyi nem zavarta Eötvös vizét, Eötvös állott felül s ő támadta meg a nemzeti pártot s ezt a méltatlanságot ország-világ látta, hallotta. Haragudni a nemzeti pártnak lenne joga, a függetlenségi pártnak se oka, se jussa neheztelni s különös, hogy mégis ez haragszik. Ezzel is azt bizonyítja, hogy nincs igaza. Kívánjuk és meg reméljük, hogy a hiba reparáltatni fog, de ha nem , bizony nem Apponyit féltjük a függetlenségi párttól, hanem ezt saját magától. Apponyi haladni fog és célhoz érend a függetlenségi párttal, vagy a nélkül. De ez nem közömbös az országra nézve. A függetlenségi párttal együtt ha győz, nem lesz fúzió, hanem magyar nemzeti kormány, erős az országban és erős Bécscsel szemben, a függetlenségi párt nélkül vagy ellenére kerüljön kormányra, kénytelen lesz a szabadelvű párttal ennek szellemét és erkölcseit is örökölni s az udvar támogatását keresni, azaz megvásárolni. Apponyi egyénisége igy is érvényesülni fog, beszédei, ígéretei, pártjának nemzeti jellege őt, a karakteres férfit kötelezik s az uj korszak bekövetkezik, mert a régi rendszer haldoklik. Ha az első fúzió korszaka kitartott tizennyolc esztendeig, tízig a második is kitarthat s ezalatt mi lesz a függetlenségi párttal, mely, íme, önmaga utasítja el kormányra jutását ? Megtartja-e Isten Kossuth Lajost még tíz esztendeig a függetlenségi pártnak, hogy legyen feje? Meddig akar maradni az ellenzéken és mindig csak az ellenzéken ? Hiszi-e, hogy önmagában és egyedül elég erős békében, törvényes eszközökkel kivívni programmját, miután ellenzéki szövetséges társait magától eltaszita? Felelhetik, hogy „igen“, de hinni nem hihetik. Ám legyen úgy, amint a függetlenségi párt akarja. Vezére Eötvös, a párt bizalmi szavazatával kiházasítva, külön politikáját folytassa Apponyi nélkül, a jövő majd kimutatja, igaza volt-e pártszempontból is, vagy sem? A nemzeti párt pedig vessen számot, hogy ezentúl a függetlenségi pártra nem számíthat s a Hentzi-ügy s ugyanakkor a Mai számunk 18 oldal.