Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-13 / 13. szám

Budapest, 1893. XIII. évfolyam 13. sz. Péntek, január 13. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep utén való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. SS. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr.3 Lépésről lépésre. Budapest, jan. 12. Nulla dies sine linea: nem múlik el nap, hogy a Wekerle-kormány ne tegyen ígéretet. Legújabb ígérete a kö­zös intézményekben használt jelvé­nyekre, cimerre, cimekre és színekre vonatkozik s a tárgyalások megújítását helyezi kilátásba Magyarország eme régi sérelmének orvoslására, hogy tudniillik a közös minisztériumok, a diplomácia és konzulátusok mindenütt mellőzik a magyar korona jelvényeit és szineit. Wekerle beszédének, melylyel Hoitsy Pálnak a fekete-sárga zászló ellen mon­dott tudományos értekezésére felelt, ide vonatkozó érdekes kijelentése így szól : „A kérdés lényege, hogy a közösít­ései­nél hasz­nálandó jelvények kérdése Szabályoztassék és ezen jelvényeken a mi államjogi helyzetünk kifelé ki­fejezésre juttassák, hogy ott ismertessék az el. És e tekintetben csak annyit bátorkodom megje­gyezni, hogy e kérdések szabályozása tekinteté­ben semminemű elvi nehézség nem forog fenn. A közös ügyeknél használandó jelvény­ek kérdésének megoldása iránt már huzamosabb tárgyalások foly­tak, ezek azoban az utolsó időben félbeszakítot­­tak. De éppen azért, mert erre a kérdésre szin­tén súlyt kívánok fektetni, azt a kijelentést teszem, hogy ezen tárgyalások felvétele és megfelelő ered­ményre juttatására nézve a kormány el van tökélve Nekünk úgy tetszik, hogy e kor­mánynyilatkozatban* az udvar és a had­sereg bele­foglalva nincs. Az udvar nem is közös ügy, a hadsereg bár min­denesetre az, ennél a jelvények és szi­­nek használatának meghatározása a Srijirín­&Tr'Tr I 1 7.7"m­— ' mmémmmmSBSm királyi felségjogokhoz tartozónak ma­gyaráztatott, mint a „belszervezet“ ru­ganyos fogalma alá vonható rész. Vagy pedig a katonaságnál az eddigi hivata­los felfogás szerint a fekete-sárga zászló és kardbojt az uralkodó „családi“ szí­nének vétetett s igy magyarázták meg a kétfejű sas használatát is. Hivatkoz­tak arra, hogy az Anjouk korában a liliom s Mátyás király idejében a holló is ott szerepelt a magyar címereken. Igaz , de nem a négy pólya nélkül s a kettős kereszt kizárásával. Mennyi bajt okozott már 1867 óta ez a két­fejű sas és a fekete-sárga zászló ! Kí­vánatos lenne tehát, hogy e kérdés a hadseregre és az udvarra nézve is meg­oldassák. A közös minisztériumokban és a külső képviseletben azonban a magyar államiság jelvényeinek elismerése fel­tétlenül szükséges, a dualizmusnak kö­vetelménye és­­ a kiegyezésnek folyo­mánya ez. Hozzátartozik az 1867-diki alap „kiépítéséhez“. Egyik pontja Appo­­nyi és a nemzeti párt programmjának, s azon „nemzeti“ követelések egyike, melyekről novemberben a szabadelvű kormányprogramm megfeledkezett, We­kerle pedig „harmadrendű“ jelentőségű igénynek állított. De hamar megtért! Még december 17-én is, mikor záróbeszéde vé­gén a szabadelvű kormány és párt nem­zeti politikáját megfogalmazta, hogy az nem egyéb, mint a liberalizmus polgári házassággal, nemzeti kultúra és lojali­megkívánta, hogy olyan korban menjenek férjhez, a­mikor már rég benőhetett a fejük lágya s garmadára gyűlt az ódon vártermek­ben az önmaguk által szőtt és font vászon. És a járom, kard, kopja és pajzs, a miket szüleiktől nászajándékul kaptak, elég érthetően jelképezte jövőbeli feladatukat, hogy az élet igáját türelemmel viseljék s férjüket mindenüvé kövessék, ha kell, a csatatérre is. A menyegzői ünnepélyek akkor még leg­nagyobb részben mértéktelen lakmározásokból álltak. Ittak a menyasszony egészségére s az­tán a nyoszolólányok körülhordozták őt vál­­laikon. Akkoriban kevesebb volt a szentimen­­talizmus, de nem is csoda, mert a szülők éber szemén kívül volt még egy hatalmas befolyás, mely szívén viselte a hű vazallusok érdekeit s gondoskodott az összeillő párokról. A császár tudta és beleegyezése nélkül a legturbékolóbb párok sem lehettek egymáséi. Mennyi csel­szövésbe és rábeszélésbe került, míg a szerel­mes hercegek kinyerhették a császári bele­egyezést. Hohenzollern Konrád, mint a bibliai Jákob, évek során át szolgálta Barbarossát feleségéért, ki a nürnbergi grófságot is örök­lővé tette a családban. Száz évvel később Al­bert házassága alapul szolgált a fehér asszony máig is fenmaradt legendájára. Albert egy fiatal özvegyet szeretett meg az Orsamünd­­házból, de egy alkalommal kiejtette a száján azt a végzetes szót, mely iszonyú bűnnek lett öntudatlan okozója. Azt találta mondani, hogy házasságuk csak úgy lehetséges, ha két pár szem örökre lecsukódnék. Bátyjára és nagy­bátyjára célzott ezzel, de a démoni menyecske táj, még akkor sem volt hajlandó amaz engedményekre, melyekkel e napokban a nemzeti párthoz közeledett s íme, három nap óta egyik ígéret a másik után jön: a magyar királyi udvartar­tásra nézve fölterjesztés készül, a vá­lasztási törvény módosíttatni fog s a közös intézményekben az eddigi abusus meg fog szüntetni s Magyarország cí­mere és színei elfoglalják az őket tör­vényesen megillető helyet. E nagy előzékenység egyszersmind nagy változás. Örömmel vesszük ez ígéreteket és számot tartunk rá, hogy be is fognak váltatni. Az egyházpoliti­kai programm úgyis vitályos és habár újév napján kabinet­kérdésnek nyilvá­níttatott, kétes, hogy a kormánynak lesz-e elég ereje szándékát keresztül­vinni? Tehát a súlypont a nemzeti po­litikára siklik át. Ez nemcsak jó és okos dolog, de azért is nevezetes, mert a miniszterek ígéretei még akkor is jelentősek, ha kivitelük megakasztat­nék. Ezeket a nemzeti tervezgetéseket pedig a magyar országgyűlés semmi esetre sem fogja megakasztani, sem a felső­ház, sem az alsó, sem az ellenzék, sőt a kormánypárt sem. Ha még Fejérváry kijelenti, hogy ő is nemzeti párti politikus lett és hozzá a nemzeti hadsereget, elfogadja Appo­­nyi követeléseit és igen, hogy az ide­vágó törvényjavaslatokat beterjeszti — szegény Apponyinak mi marad ? Csak sürgetheti a kormányt, hogy terjessze saját két gyermekére gondolt s a kicsinyeket meggyilkolta­­­tűt szúrt be agyvelejükbe. Cél­ját nem érte el, mert Albert megborzadt tőle s elhagyta, hogy Henneberg Zsófiával keljen össze. Az elhagyott özvegy aztán megtébolyo­­dott s azóta fehér fátyolosan, gyászöltözetben kísért a Hohenzollernek ősi palotájában. Meg kell adni, hogy a Hohenzollerneket mindig élénk praktikus számítás vezette össze­köttetéseikben is, ezzel szerezték nagyrészt kiterjedt uradalmaikat, ezzel a családi befo­lyást, mely őket fényes polcra, hatalomra jut­tatta. Van egy családi legendájuk, mely jel­lemzi azt a józan önzést, melyet az élet e vál­tozásai közt mindig szeretnek megóvni. Egyik ősük, Villemár, nehéz betegségében megfogadta, hogy ha felgyógyul, egy lovat s két juhot ajándékoz a st.-galleni kolostornak. Az ég meghallgatta imáját, de abban a pillanatban, hogy betegségét tűnni érezte, a vitéz lovag megfeledkezett ígéretéről. Csak akkor jutott az ismét eszébe, mikor lova megkötötte ma­gát, és egy lépést sem akarta tovább vinni a kolostorból. Hiába vette sarkantyúba a nemes állatot, hiába vagdalta lovaglóvesszőjével, nem tudta kizavarni helyéből mindaddig, míg eszébe nem jutott szent fogadása, s annak ele­get nem tett. Háromszáz évvel ezelőtt, ugyanott, hol most az angol és román királyi ág ifjú haj­tásai fonódnak össze, egy más Hohenzollern is tartotta lakodalmát. Csak kevéssel azelőtt állította vissza romjaiból az 1423. év pünkösd­napján áldatlan testvérviszály áldozatául esett ősi fészket az unokák kegyelete, mely alka- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Hohenzollern-menyegzök. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A sigmaringeni nász halvány emlékeket, büszke hagyományokat elevenít föl a prózai század embereiben. Még egyszer fellobog a fáklya a táncoló párok körül, látjuk a tisztes kor régi erkölcseit feltámadni ezekben a tör­téneti ceremóniákban, a menyasszony harisnya­szalagjainak szétosztását a díszes vendégsereg közt s a kegyeletes szokások annyi apró vo­nása poétikus értelmezést nyer a letűnt idők egy visszaverődő sugaránál. Nem csupa véletlen, hogy a román trón­örökös menyegzője keddi napra esett. Egy neme a Hohenzollernek családi hagyományá­nak, a­mely azt kívánja, hogy az arisztokrati­kus házasságok rendesen vasárnap, kedden vagy szombaton nyerik megpecsételésüket. A szerető szív mindig babonás, de abban a babona mellett van bizonyos előkelőség látszata is, mely azt akarja mutatni, hogy a föld hatal­masainak még a napok közül is kizárólagos joguk van egyikhez-másikhoz. Pedig az előkelőséggel nem mindig im­ponáltak a Hohenzollernek. A régi jó feudális időkben megkívánták a szigorú germán erköl­csök, hogy a német hercegkisasszonyok maguk készítsék el a vőfélyek öltönyeit is. Igaz, hogy volt rá idejök elég a kékszemű, lenhaju Thus­­neldáknak és Gertrudoknak, mert a szokás Mai számunk 16 oldal.

Next