Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)
1893-01-13 / 13. szám
Budapest, 1893. XIII. évfolyam 13. sz. Péntek, január 13. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep utén való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. SS. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr.3 Lépésről lépésre. Budapest, jan. 12. Nulla dies sine linea: nem múlik el nap, hogy a Wekerle-kormány ne tegyen ígéretet. Legújabb ígérete a közös intézményekben használt jelvényekre, cimerre, cimekre és színekre vonatkozik s a tárgyalások megújítását helyezi kilátásba Magyarország eme régi sérelmének orvoslására, hogy tudniillik a közös minisztériumok, a diplomácia és konzulátusok mindenütt mellőzik a magyar korona jelvényeit és szineit. Wekerle beszédének, melylyel Hoitsy Pálnak a fekete-sárga zászló ellen mondott tudományos értekezésére felelt, ide vonatkozó érdekes kijelentése így szól : „A kérdés lényege, hogy a közösítéseinél használandó jelvények kérdése Szabályoztassék és ezen jelvényeken a mi államjogi helyzetünk kifelé kifejezésre juttassák, hogy ott ismertessék az el. És e tekintetben csak annyit bátorkodom megjegyezni, hogy e kérdések szabályozása tekintetében semminemű elvi nehézség nem forog fenn. A közös ügyeknél használandó jelvények kérdésének megoldása iránt már huzamosabb tárgyalások folytak, ezek azoban az utolsó időben félbeszakítottak. De éppen azért, mert erre a kérdésre szintén súlyt kívánok fektetni, azt a kijelentést teszem, hogy ezen tárgyalások felvétele és megfelelő eredményre juttatására nézve a kormány el van tökélve Nekünk úgy tetszik, hogy e kormánynyilatkozatban* az udvar és a hadsereg belefoglalva nincs. Az udvar nem is közös ügy, a hadsereg bár mindenesetre az, ennél a jelvények és szinek használatának meghatározása a Srijirín&Tr'Tr I 1 7.7"m— ' mmémmmmSBSm királyi felségjogokhoz tartozónak magyaráztatott, mint a „belszervezet“ ruganyos fogalma alá vonható rész. Vagy pedig a katonaságnál az eddigi hivatalos felfogás szerint a fekete-sárga zászló és kardbojt az uralkodó „családi“ színének vétetett s igy magyarázták meg a kétfejű sas használatát is. Hivatkoztak arra, hogy az Anjouk korában a liliom s Mátyás király idejében a holló is ott szerepelt a magyar címereken. Igaz , de nem a négy pólya nélkül s a kettős kereszt kizárásával. Mennyi bajt okozott már 1867 óta ez a kétfejű sas és a fekete-sárga zászló ! Kívánatos lenne tehát, hogy e kérdés a hadseregre és az udvarra nézve is megoldassák. A közös minisztériumokban és a külső képviseletben azonban a magyar államiság jelvényeinek elismerése feltétlenül szükséges, a dualizmusnak követelménye és a kiegyezésnek folyománya ez. Hozzátartozik az 1867-diki alap „kiépítéséhez“. Egyik pontja Apponyi és a nemzeti párt programmjának, s azon „nemzeti“ követelések egyike, melyekről novemberben a szabadelvű kormányprogramm megfeledkezett, Wekerle pedig „harmadrendű“ jelentőségű igénynek állított. De hamar megtért! Még december 17-én is, mikor záróbeszéde végén a szabadelvű kormány és párt nemzeti politikáját megfogalmazta, hogy az nem egyéb, mint a liberalizmus polgári házassággal, nemzeti kultúra és lojalimegkívánta, hogy olyan korban menjenek férjhez, amikor már rég benőhetett a fejük lágya s garmadára gyűlt az ódon vártermekben az önmaguk által szőtt és font vászon. És a járom, kard, kopja és pajzs, a miket szüleiktől nászajándékul kaptak, elég érthetően jelképezte jövőbeli feladatukat, hogy az élet igáját türelemmel viseljék s férjüket mindenüvé kövessék, ha kell, a csatatérre is. A menyegzői ünnepélyek akkor még legnagyobb részben mértéktelen lakmározásokból álltak. Ittak a menyasszony egészségére s aztán a nyoszolólányok körülhordozták őt vállaikon. Akkoriban kevesebb volt a szentimentalizmus, de nem is csoda, mert a szülők éber szemén kívül volt még egy hatalmas befolyás, mely szívén viselte a hű vazallusok érdekeit s gondoskodott az összeillő párokról. A császár tudta és beleegyezése nélkül a legturbékolóbb párok sem lehettek egymáséi. Mennyi cselszövésbe és rábeszélésbe került, míg a szerelmes hercegek kinyerhették a császári beleegyezést. Hohenzollern Konrád, mint a bibliai Jákob, évek során át szolgálta Barbarossát feleségéért, ki a nürnbergi grófságot is öröklővé tette a családban. Száz évvel később Albert házassága alapul szolgált a fehér asszony máig is fenmaradt legendájára. Albert egy fiatal özvegyet szeretett meg az Orsamündházból, de egy alkalommal kiejtette a száján azt a végzetes szót, mely iszonyú bűnnek lett öntudatlan okozója. Azt találta mondani, hogy házasságuk csak úgy lehetséges, ha két pár szem örökre lecsukódnék. Bátyjára és nagybátyjára célzott ezzel, de a démoni menyecske táj, még akkor sem volt hajlandó amaz engedményekre, melyekkel e napokban a nemzeti párthoz közeledett s íme, három nap óta egyik ígéret a másik után jön: a magyar királyi udvartartásra nézve fölterjesztés készül, a választási törvény módosíttatni fog s a közös intézményekben az eddigi abusus meg fog szüntetni s Magyarország címere és színei elfoglalják az őket törvényesen megillető helyet. E nagy előzékenység egyszersmind nagy változás. Örömmel vesszük ez ígéreteket és számot tartunk rá, hogy be is fognak váltatni. Az egyházpolitikai programm úgyis vitályos és habár újév napján kabinetkérdésnek nyilváníttatott, kétes, hogy a kormánynak lesz-e elég ereje szándékát keresztülvinni? Tehát a súlypont a nemzeti politikára siklik át. Ez nemcsak jó és okos dolog, de azért is nevezetes, mert a miniszterek ígéretei még akkor is jelentősek, ha kivitelük megakasztatnék. Ezeket a nemzeti tervezgetéseket pedig a magyar országgyűlés semmi esetre sem fogja megakasztani, sem a felsőház, sem az alsó, sem az ellenzék, sőt a kormánypárt sem. Ha még Fejérváry kijelenti, hogy ő is nemzeti párti politikus lett és hozzá a nemzeti hadsereget, elfogadja Apponyi követeléseit és igen, hogy az idevágó törvényjavaslatokat beterjeszti — szegény Apponyinak mi marad ? Csak sürgetheti a kormányt, hogy terjessze saját két gyermekére gondolt s a kicsinyeket meggyilkoltatűt szúrt be agyvelejükbe. Célját nem érte el, mert Albert megborzadt tőle s elhagyta, hogy Henneberg Zsófiával keljen össze. Az elhagyott özvegy aztán megtébolyodott s azóta fehér fátyolosan, gyászöltözetben kísért a Hohenzollernek ősi palotájában. Meg kell adni, hogy a Hohenzollerneket mindig élénk praktikus számítás vezette összeköttetéseikben is, ezzel szerezték nagyrészt kiterjedt uradalmaikat, ezzel a családi befolyást, mely őket fényes polcra, hatalomra juttatta. Van egy családi legendájuk, mely jellemzi azt a józan önzést, melyet az élet e változásai közt mindig szeretnek megóvni. Egyik ősük, Villemár, nehéz betegségében megfogadta, hogy ha felgyógyul, egy lovat s két juhot ajándékoz a st.-galleni kolostornak. Az ég meghallgatta imáját, de abban a pillanatban, hogy betegségét tűnni érezte, a vitéz lovag megfeledkezett ígéretéről. Csak akkor jutott az ismét eszébe, mikor lova megkötötte magát, és egy lépést sem akarta tovább vinni a kolostorból. Hiába vette sarkantyúba a nemes állatot, hiába vagdalta lovaglóvesszőjével, nem tudta kizavarni helyéből mindaddig, míg eszébe nem jutott szent fogadása, s annak eleget nem tett. Háromszáz évvel ezelőtt, ugyanott, hol most az angol és román királyi ág ifjú hajtásai fonódnak össze, egy más Hohenzollern is tartotta lakodalmát. Csak kevéssel azelőtt állította vissza romjaiból az 1423. év pünkösdnapján áldatlan testvérviszály áldozatául esett ősi fészket az unokák kegyelete, mely alka- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Hohenzollern-menyegzök. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A sigmaringeni nász halvány emlékeket, büszke hagyományokat elevenít föl a prózai század embereiben. Még egyszer fellobog a fáklya a táncoló párok körül, látjuk a tisztes kor régi erkölcseit feltámadni ezekben a történeti ceremóniákban, a menyasszony harisnyaszalagjainak szétosztását a díszes vendégsereg közt s a kegyeletes szokások annyi apró vonása poétikus értelmezést nyer a letűnt idők egy visszaverődő sugaránál. Nem csupa véletlen, hogy a román trónörökös menyegzője keddi napra esett. Egy neme a Hohenzollernek családi hagyományának, amely azt kívánja, hogy az arisztokratikus házasságok rendesen vasárnap, kedden vagy szombaton nyerik megpecsételésüket. A szerető szív mindig babonás, de abban a babona mellett van bizonyos előkelőség látszata is, mely azt akarja mutatni, hogy a föld hatalmasainak még a napok közül is kizárólagos joguk van egyikhez-másikhoz. Pedig az előkelőséggel nem mindig imponáltak a Hohenzollernek. A régi jó feudális időkben megkívánták a szigorú germán erkölcsök, hogy a német hercegkisasszonyok maguk készítsék el a vőfélyek öltönyeit is. Igaz, hogy volt rá idejök elég a kékszemű, lenhaju Thusneldáknak és Gertrudoknak, mert a szokás Mai számunk 16 oldal.