Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-14 / 14. szám

Budapest, 1893. XIII. évfolyam 14. sz. Szombat, január 14. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon­ta. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap­ utca 16. 87. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Caprivi a háborúról. Budapest, jan. 13. Még hat évig tart a hármasszö­­vetség, addig a világbékét aligha me­részüli meg­ámadni. Még Oroszország nem alakította át fegyvereit, még nem fejezte be hadseregének reformját, te­hát nem kezdhet háborút, de erősen iparkodik a hadikészenlétre. Most sem Franciaország nem gondol háborúra, van elég baja odahaza, sem a békesze­rető cár nem kíván vért ontani . Oroszország szomorú állapota, gazda­sági, pénzügyi bajai, járványos beteg­ségek és nihilista összeesküvők foglal­koztatják kormányzóit. Mégis Vilmos német császár erőlteti a hadsereg sza­porítását, a­mi a békelétszámot kilenc­venezer emberrel s a költséget hat­vanöt millió márkával szaporítja. Ezt nem akarják a német birodalmi gyűlé­sen a népképviselők megszavazni, ezért mondotta el a bizottságban Caprivi kancellár híres beszédét a politikai és katonai helyzetről Európában. Most már alkalmasint megadják neki a két­éves szolgálati időt. Nemsokára pedig nálunk is jelentkezni fog a kormány egy új véderőtörvény-javaslattal. Caprivi beszéde a jövő háború képe. Politikailag és katonailag egy­aránt igen érdekes. Nem bízik teljesen, hogy Olaszország megújítja a hármas­szövetséget, mert Rómában a pápa és a republikánusok ellenesei, a kormá­nyok változnak s Oroszország és Fran­ciaország csalogatják Olaszországot el tőlünk. Ha a hármasszövetség nem lesz többé, Ausztria déli határai nin­csenek biztosítva, ereje megoszlik s a franciák és oroszok megüzenhetik a háborút. E háborúnak okai lehetnek : Fran­ciaországban a diktatúra, a katonaura­lom, mely babért keres, hogy megszi­lárduljon, vagy Oroszország törekvése meghódítani Konstantinápolyt s ezzel a Balkán-félszigetet és a Közép-tengert. Páris kiszámíthatatlan, az orosz poli­tika pedig állhatatos. A veszedelem jö­het keletről vagy nyugatról, mikor és mily alkalomból: senki meg nem mond­hatja. De annyit tudunk, hogy Orosz­ország és Franciaország szövetkeztek és Caprivi elbeszéli, hogy mindenik kö­telezte magát az esetre, ha Németor­szággal elegyednek háborúba, ha ez egymagában vagy szövetségeseivel egyi­küket megtámadná, az első hat hét alatt 600,000 emberrel, a következő három hét alatt másik 600,000 ember­rel társának segítségére sietni. Német­országot tehát két oldalt 1.200,000 és 1.200,000 emberből álló hadseregek fe­nyegetik szerződésileg, vagyis a két ál­lam közt felvett jegyzőkönyvi megál­lapodás szerint. Ehhez jönnek a hajó­hadak és Dánia segítsége. Ez bizony nem jó állapot. Ez indítja Németorszá­got, hogy hadseregét szaporítsa. De ez bizta arra is, hogy szoro­sabban csatlakozzék Ausztria­ és Magyar­­országhoz. Bismarck a keleti kérdésben semlegességet ajánlott s ezt tőlünk is követelte, de mivel Oroszország 1875— 78. években nem boldogult, mert hátá­ban voltunk s az angol előtte, a pán­­szlávok feltették magukban, hogy előbb legyőzik monarkiánkat, mely útjukat állja Bulgáriában s az egész Keleten. A Balkán-félszigetet ki nem adhatjuk Oroszországnak,ez tehát a háború velünk, de miután Németország szövetségesünk, immár az „ut Konstantinápolyba nem Bécsnek, hanem a brandenburgi kapun át vezet, vagyis előbb a franciák segít­ségével le kell győzni Németországot, azután vége Ausztriának és Törökor­szágnak. Oroszországnak más válasz­tása nincs, mert más szövetségest nem kap, de a franciák se mennek elle­nünk, vagy Törökország ellen, melyek­hez nem férnek, hanem csakis Német­ország ellen készek hadakozni, így került a keleti kérdés a német politi­kába. Ez ellen most már hiába tiltako­zik Bismarck, miután a katonai egyez­ség megköttetett. Innét származik a második háborús veszély. Ha kitör a háború, mi lesz a lefo­lyása ? Caprivi ezt is megmondja. Is- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Névtelenek a nemzeti színházban. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — írással foglalatoskodó emberre igen érde­kes volt a mai est a nemzeti színházban , sok tanulság rejlett benne és érdemes volt meg­figyelni a közönség pszichológiáját. Hogy a közönség talált-e annyi figyelemreméltó mo­mentumot a mai előadásban , azt bízvást lehet kérdés tárgyává tenni. Szinte került két monológ, melyről min­denki tudta, hogy Forinyákné tábornokné irta, noha a szinlapon a Dóry név mögé rejtőzött a szerző. A premiere tulajdonképpeni tárgyáról, a Révben című kétfelvonásos színműről nem tudták, hogy ki irta. A szinlapon Mol­nár Sándor állott, de valahogy hire kelt, hogy ez a szerzőnek nem valódi neve. Hetek óta beszéltek erről a darabról s képte­len kombinációkba ereszkedtek ismeretlen szer­zőjéről. Különös és viszonyainkra igen karak­terisztikus dolog ez. Értem, ha azt kutatják, hogy ki írta igazán a shakespeari darabokat, melyek bámulatot keltettek az egész művelt világon, de minek kutatni egy még nem látott , esetleg igen selejtes munka íróját? Minek kíváncsiskodni a névre, a puszta névre, mikor nincs miért érdeklődjünk iránta ? Vagy oly okat határoz nálunk a név, hogy fokozhatja a silány mű értékét és viszont leszállíthatja a jónak a becsét ? A­kik ezt gondolják, ma igen megcsalatkoztak ; a publikum nem hagyta ma­gát félrevezetni. A Révben című darab igen ügyesen in­dul. Magdus, egy naiv leányka, szereti Mik­lóst, a­ki mást szeret s jegyez el magának. Egy öreges orvos viszont szereti Magdust. Miklós múltjában egy sötét pont van: vi­szonya volt Töröknéval, egy kacér asszony­nyal, a kinek férje szörnyen féltékeny s ha­­halálra keresi felesége udvarlóját, a kinek létezéséről egy levél utján értesült. Mindez hozzátartozik az expozícióhoz s ügyesen van megcsinálva. A dialógus elmés, ötletes, itt-ott igen poétikus: bizonyosra vehető, hogy tuda­tos, verzált iró munkája, — a­mire különben egyenesen rávall sok megjegyzés, a­mely, hogy úgy mondjam, hozzátartozik az irói mesterséghez. De a néző nem tudja kel­lően méltányolni e párbeszédek szépségét, mert nem érti, hogy a szerző hová akar ki­lyukadni s mert mindjárt úgy tetszik, hogy a szerző olyan dolgokat, mondat embereivel, melyek súlyát el nem bírja karakterük. így például igen nehéz elérteni (akár az egész dráma folyamán), hogy Miklós hogy jutott azokhoz a filozófiai szentenciákhoz, melyeket szerelmesének mond. Ezeket tisztára a szerző mondja, de nem a karakter, a­kit be akar mutatni. Azonban mindez hagyján, ha az ember elmés dolgot hall, könnyen elnézi a mellékes körülmények fogyatkozásait. A nagy baj azután következik. Magdus, a kis dlív leány, tudja, hogy Miklósnak viszonya volt Töröknével (különös, hogy mégis olyan naiv maradt a fel­vonás elején), tudja azt is, hogy Török halálra keresi felesége szeretőjét és elkeseredvén azon, hogy Miklós mást szeret, fogja magát és el­árulja őt Töröknek. A párbajra való kilátással végződik az első felvonás. Erre a fordulatra senki sincs elkészülve, a közönség csalódva néz körül és sokan elhagyják a színházat, nem lévén kiváncsiak többé, látni a folytatást. Hogy is lehet jó képpel bemutatott s igen szimpati­kusnak látszó emberrel (fiatal leánynyal) elkö­vettetni ilyen ocsmányságot ? A második felvonás azzal kezdődik, hogy Miklós meg van lőve. „A darab is“, jegyezte meg egy jó emberem. De a sebesülés (a Miklósé) nem halálos, máris gyógyulófélben van. Magdus, mintha csak belga,­ vagy dán, szimbolikus drámából pattant volna a mi színpadunkra, a második felvonás folyamán nem érzi magát s mi sem értjük őt. Végre bevallja bűnét Miklósnak, a­ki gyerekségnek nézi az egészet, mely szóra sem érdemes. Magdus megkönnyebbül és az orvosnak nyújtja kezét, a­ki ezzel megkapja jutalmát azokért a kedves mesékért, melyeket elmondogatott neki, egy világért sem mulasztva egyetlen egy kí­nálkozó alkalmat. A jó mesemondó orvos ve­zeti Magdust a kívánt révbe, onnan a cím­névben. A közönség már jóval a vég előtt oszla­dozni kezdett s úgy sietett elhagyni a színhá­zat, mint a­hogy (nem tudok jobb hasonlatot) a patkányok szokták a sülyedő hajót. Az elő­adók : Csillag Teréz, Náday, Hegyesi Mari, Mihály­fi minden tehetségükkel portálták a darabot,­­ nem rajtuk, a képtelen témán múlt, hogy sikertelenség lett az eredmény. A Révben-t megelőzve került szinre a két monológ : A tétovázó és Recidiva. Az előbbiben Náday jeleskedett, elmondván egy bonvivand szerelmi felsülését egy anyával és leányával szemben. Náday igen élvezetessé tudta tenni a Mai számunk 16 oldal.

Next