Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)
1893-01-14 / 14. szám
Budapest, 1893. XIII. évfolyam 14. sz. Szombat, január 14. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való naponta. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap utca 16. 87. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Caprivi a háborúról. Budapest, jan. 13. Még hat évig tart a hármasszövetség, addig a világbékét aligha merészüli megámadni. Még Oroszország nem alakította át fegyvereit, még nem fejezte be hadseregének reformját, tehát nem kezdhet háborút, de erősen iparkodik a hadikészenlétre. Most sem Franciaország nem gondol háborúra, van elég baja odahaza, sem a békeszerető cár nem kíván vért ontani . Oroszország szomorú állapota, gazdasági, pénzügyi bajai, járványos betegségek és nihilista összeesküvők foglalkoztatják kormányzóit. Mégis Vilmos német császár erőlteti a hadsereg szaporítását, ami a békelétszámot kilencvenezer emberrel s a költséget hatvanöt millió márkával szaporítja. Ezt nem akarják a német birodalmi gyűlésen a népképviselők megszavazni, ezért mondotta el a bizottságban Caprivi kancellár híres beszédét a politikai és katonai helyzetről Európában. Most már alkalmasint megadják neki a kétéves szolgálati időt. Nemsokára pedig nálunk is jelentkezni fog a kormány egy új véderőtörvény-javaslattal. Caprivi beszéde a jövő háború képe. Politikailag és katonailag egyaránt igen érdekes. Nem bízik teljesen, hogy Olaszország megújítja a hármasszövetséget, mert Rómában a pápa és a republikánusok ellenesei, a kormányok változnak s Oroszország és Franciaország csalogatják Olaszországot el tőlünk. Ha a hármasszövetség nem lesz többé, Ausztria déli határai nincsenek biztosítva, ereje megoszlik s a franciák és oroszok megüzenhetik a háborút. E háborúnak okai lehetnek : Franciaországban a diktatúra, a katonauralom, mely babért keres, hogy megszilárduljon, vagy Oroszország törekvése meghódítani Konstantinápolyt s ezzel a Balkán-félszigetet és a Közép-tengert. Páris kiszámíthatatlan, az orosz politika pedig állhatatos. A veszedelem jöhet keletről vagy nyugatról, mikor és mily alkalomból: senki meg nem mondhatja. De annyit tudunk, hogy Oroszország és Franciaország szövetkeztek és Caprivi elbeszéli, hogy mindenik kötelezte magát az esetre, ha Németországgal elegyednek háborúba, ha ez egymagában vagy szövetségeseivel egyiküket megtámadná, az első hat hét alatt 600,000 emberrel, a következő három hét alatt másik 600,000 emberrel társának segítségére sietni. Németországot tehát két oldalt 1.200,000 és 1.200,000 emberből álló hadseregek fenyegetik szerződésileg, vagyis a két állam közt felvett jegyzőkönyvi megállapodás szerint. Ehhez jönnek a hajóhadak és Dánia segítsége. Ez bizony nem jó állapot. Ez indítja Németországot, hogy hadseregét szaporítsa. De ez bizta arra is, hogy szorosabban csatlakozzék Ausztria és Magyarországhoz. Bismarck a keleti kérdésben semlegességet ajánlott s ezt tőlünk is követelte, de mivel Oroszország 1875— 78. években nem boldogult, mert hátában voltunk s az angol előtte, a pánszlávok feltették magukban, hogy előbb legyőzik monarkiánkat, mely útjukat állja Bulgáriában s az egész Keleten. A Balkán-félszigetet ki nem adhatjuk Oroszországnak,ez tehát a háború velünk, de miután Németország szövetségesünk, immár az „ut Konstantinápolyba nem Bécsnek, hanem a brandenburgi kapun át vezet, vagyis előbb a franciák segítségével le kell győzni Németországot, azután vége Ausztriának és Törökországnak. Oroszországnak más választása nincs, mert más szövetségest nem kap, de a franciák se mennek ellenünk, vagy Törökország ellen, melyekhez nem férnek, hanem csakis Németország ellen készek hadakozni, így került a keleti kérdés a német politikába. Ez ellen most már hiába tiltakozik Bismarck, miután a katonai egyezség megköttetett. Innét származik a második háborús veszély. Ha kitör a háború, mi lesz a lefolyása ? Caprivi ezt is megmondja. Is- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Névtelenek a nemzeti színházban. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — írással foglalatoskodó emberre igen érdekes volt a mai est a nemzeti színházban , sok tanulság rejlett benne és érdemes volt megfigyelni a közönség pszichológiáját. Hogy a közönség talált-e annyi figyelemreméltó momentumot a mai előadásban , azt bízvást lehet kérdés tárgyává tenni. Szinte került két monológ, melyről mindenki tudta, hogy Forinyákné tábornokné irta, noha a szinlapon a Dóry név mögé rejtőzött a szerző. A premiere tulajdonképpeni tárgyáról, a Révben című kétfelvonásos színműről nem tudták, hogy ki irta. A szinlapon Molnár Sándor állott, de valahogy hire kelt, hogy ez a szerzőnek nem valódi neve. Hetek óta beszéltek erről a darabról s képtelen kombinációkba ereszkedtek ismeretlen szerzőjéről. Különös és viszonyainkra igen karakterisztikus dolog ez. Értem, ha azt kutatják, hogy ki írta igazán a shakespeari darabokat, melyek bámulatot keltettek az egész művelt világon, de minek kutatni egy még nem látott , esetleg igen selejtes munka íróját? Minek kíváncsiskodni a névre, a puszta névre, mikor nincs miért érdeklődjünk iránta ? Vagy oly okat határoz nálunk a név, hogy fokozhatja a silány mű értékét és viszont leszállíthatja a jónak a becsét ? Akik ezt gondolják, ma igen megcsalatkoztak ; a publikum nem hagyta magát félrevezetni. A Révben című darab igen ügyesen indul. Magdus, egy naiv leányka, szereti Miklóst, aki mást szeret s jegyez el magának. Egy öreges orvos viszont szereti Magdust. Miklós múltjában egy sötét pont van: viszonya volt Töröknéval, egy kacér asszonynyal, a kinek férje szörnyen féltékeny s hahalálra keresi felesége udvarlóját, a kinek létezéséről egy levél utján értesült. Mindez hozzátartozik az expozícióhoz s ügyesen van megcsinálva. A dialógus elmés, ötletes, itt-ott igen poétikus: bizonyosra vehető, hogy tudatos, verzált iró munkája, — amire különben egyenesen rávall sok megjegyzés, amely, hogy úgy mondjam, hozzátartozik az irói mesterséghez. De a néző nem tudja kellően méltányolni e párbeszédek szépségét, mert nem érti, hogy a szerző hová akar kilyukadni s mert mindjárt úgy tetszik, hogy a szerző olyan dolgokat, mondat embereivel, melyek súlyát el nem bírja karakterük. így például igen nehéz elérteni (akár az egész dráma folyamán), hogy Miklós hogy jutott azokhoz a filozófiai szentenciákhoz, melyeket szerelmesének mond. Ezeket tisztára a szerző mondja, de nem a karakter, akit be akar mutatni. Azonban mindez hagyján, ha az ember elmés dolgot hall, könnyen elnézi a mellékes körülmények fogyatkozásait. A nagy baj azután következik. Magdus, a kis dlív leány, tudja, hogy Miklósnak viszonya volt Töröknével (különös, hogy mégis olyan naiv maradt a felvonás elején), tudja azt is, hogy Török halálra keresi felesége szeretőjét és elkeseredvén azon, hogy Miklós mást szeret, fogja magát és elárulja őt Töröknek. A párbajra való kilátással végződik az első felvonás. Erre a fordulatra senki sincs elkészülve, a közönség csalódva néz körül és sokan elhagyják a színházat, nem lévén kiváncsiak többé, látni a folytatást. Hogy is lehet jó képpel bemutatott s igen szimpatikusnak látszó emberrel (fiatal leánynyal) elkövettetni ilyen ocsmányságot ? A második felvonás azzal kezdődik, hogy Miklós meg van lőve. „A darab is“, jegyezte meg egy jó emberem. De a sebesülés (a Miklósé) nem halálos, máris gyógyulófélben van. Magdus, mintha csak belga, vagy dán, szimbolikus drámából pattant volna a mi színpadunkra, a második felvonás folyamán nem érzi magát s mi sem értjük őt. Végre bevallja bűnét Miklósnak, aki gyerekségnek nézi az egészet, mely szóra sem érdemes. Magdus megkönnyebbül és az orvosnak nyújtja kezét, aki ezzel megkapja jutalmát azokért a kedves mesékért, melyeket elmondogatott neki, egy világért sem mulasztva egyetlen egy kínálkozó alkalmat. A jó mesemondó orvos vezeti Magdust a kívánt révbe, onnan a címnévben. A közönség már jóval a vég előtt oszladozni kezdett s úgy sietett elhagyni a színházat, mint ahogy (nem tudok jobb hasonlatot) a patkányok szokták a sülyedő hajót. Az előadók : Csillag Teréz, Náday, Hegyesi Mari, Mihályfi minden tehetségükkel portálták a darabot, nem rajtuk, a képtelen témán múlt, hogy sikertelenség lett az eredmény. A Révben-t megelőzve került szinre a két monológ : A tétovázó és Recidiva. Az előbbiben Náday jeleskedett, elmondván egy bonvivand szerelmi felsülését egy anyával és leányával szemben. Náday igen élvezetessé tudta tenni a Mai számunk 16 oldal.