Budapesti Hírlap, 1893. április (13. évfolyam, 90-118. szám)
1893-04-08 / 96. szám
Budapest, 1893. XIII. évfolyam 96. sz. Szombat, április 8. Előfizetési árat: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Apponyi minimuma. Budapest, ápr. 7. A mit tegnap e cim alatt a nemzeti párt vezérének beszédéből kifejtettünk, azt ő maga mondotta a jelen nemzeti áramlat követelése minimumának s az tényleg, mint politikai program, oly minimuma a követeléseknek, melynél kevesebbért egy nagy talentumot nem lenne érdemes koptatni a fórum tolongásaiban. Ami azonban mint program minimum, az a modern álladalom fejlődésében egy nagyfontosságú tényező, melynek megszerzéséért talentumokat lehet áldozni és vért érdemes ontani. Hogy a nagyközönség, a döntő, a választó közönség lelkesedésének ez az úgynevezett minimum egyik legméltóbb tárgya, arról szóljanak mai soraink. Soha sem kellene magyar embernek elfelejtenie és hasznos volna, ha mindenki felírná magának, hogy mindennap egyszer legalább elolvassa azt a véres mondást, mely tegnap elröppent Apponyi Albert ihletett alakéról : Hol van a világon még egy nemzet, amely saját pénzén tart fenn oly intézményt, melyben különös lelkierő kell hozzá, hogy az ember nemzeti, faji érzületét megóvhassa. Ez azt jelenti, hogy mi érzületben és lelkierőben gyengébb fiainkat saját pénzünkön denacionalizáltatjuk. Mióta a világ világ, mindig a gengét támogatták, hogy el ne bukjék , mi saját költségünkön taszigáljuk őket a bukásba. Nekünk vannak alattomos ellenfeleink : az oláh protelytacsinálók, a pánszláv apostolok. Mind nagy apparátussal, költséggel és vakmerőséggel dolgoznak azon, hogy elidegenítsék, a magyar kultúra és közérzület kötelékéből kiszakítsák azokat, akik oláhok, szerbek, tótok közül fölemelkednek az intelligencia soraiba s idegen törekvések, idegen kultúra részeseivé avatták őket. Ezzel szemben mi magunk adópénzünkből kelepcét állítunk az összes magyarországi fiatalságnak, hogy megrendüljön az erős is és végképp elveszítse nemzeti öntudatát, magyar szolidaritását egy harmadik kultúra javára, amely osztrák katonainak nevezhető. Ország, mely ezt tenné, nincsen még egy a világon. Ebben hátrább állunk a szerbnél, az oláhnál, a bolgárnál. És ez egy vérző seb álladalmi és nemzeti testünkön, amelyet gyógyulatlan hurcolunk magunkon. Mert a magyar szuverén álladalomban van egy elsőrendű hivatás, amely a magyar szuverén álladalom nyelvén elérhetetlen. Magyarország kénytelen minden fiához így szólani: katonahajlamaid vannak? Sajnálom, mint magyar ebből ki vagy zárva; mondj le vágyadról, vagy mondj le magyarságodról. Mert hiszen a többit nem számítva, ha tiszt vagy az úgynevezett cs. és k. hadseregben, fölebbvalód minden pillanatban igy szólhat hozzád: Micsoda disznóság az, hogy önök a korcsmában maguk között — magyarul beszélnek! Meglehet, katonai zseni van benned; meglehet, életed boldogsága, hogy a szép vitézi pályán érvényesíted magadat. Lehetetlen, ha érzületed és nyelved szabadságát, a legdrágábbat, amit férfiú leírhat, a véletlenség által Ausztria bármely zugából került, sem érzületedet, sem nyelvedet nem értő fölebbvalóid diszkréciójára nem bízod. De ez még hagyján lenne. Hiszen azok, akiket ellenállhatatlan vágy és tehetség viszen a katonai pályára, kevesen vannak. Egy része megalkudnék, egy része lemondana. Mindössze kicsi quotája lenne az összeségnek. Azonban ma nem zsoldos seregek vannak, ma nem önként lesz az ember tiszt, pályaválasztás útján, ma minden született férfi született katona, az általános hadkötelezettség folytán. Nincsen választása senkinek, mindenkinek be kell állania. Minden egyes silán a nemzetnek kipróbálódik, elég mértékével lire ama lelkierőnek vagy sem. Még kényszerítő, súlyosbító eszközök is készíttettek egy hivatását félreértett kormány és országgyűlés által a kétéves önkéntesség formájában. Le kell sanyargatni, aki még ellenálló képességet mutat. A fiatal hépnek, az elfojtott érzésnek egyegy véletlen kitörése inter pocula, mint a Horváth Ádám interpellációjára adott A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A mai ülés. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája.— Úgy jött be mindenki a házba, ahogy tegnap kiment. A ki vörös volt tegnap két órakor a haragtól, az ma tiz órakor is vörös volt, a ki sápadt volt a dühtől, az ma is krétafehéren jelent meg, a ki kiabált, az ma is kiabált, csak a ki hallgatott még tegnap, az nem hallgatott ma is. A karzat tömve volt, a folyosón alig lehetett járni s mikor az elnök beharangozott az ülésre, a padok is jócskán megteltek. Bánffy Dezső báró levette a fekete selyem sipkáját, melyet tegnap oly gyorsan föltett a fejére s elfoglalta az elnöki helyet, melyről tegnap hanyatt-homlok megfutott. A pártok farkasszemet néztek egymással. Ma a kormánypárt is harciasan jelent meg, még a szép Gida homlokán is beszéd-felhők borongtak. A kormány csaknem teljes számmal megjelent, csak éppen Fejérváry késett, mire a baloldal zúgni kezdett : — Vezessék be a vádlottat! No de most nem Fejérváry ül a vádlottak padján. A vádlott most a jegyzőkönyv, annak papírját fúrja át száz öldöklő szem, annak szavait lesi száz fül. Soha jegyzőkönyv nem részesült még ilyen tisztességben. Josipovich, a horvát jegyző olvasta a jegyzőkönyvet s minden szava után fürge biztatások futkároztak : — Hangosabban ! Hangosabban ! Mikor rátért arra a passzusra, mely arról szólt, hogy a ház Fejérváry válaszát tudomásul vette, a közbeszólások egész falkája robogott utána : — Nem igaz, nem igaz ! Végre befejezte az olvasást a jegyző s az elnök szokásos módon megkérdezte a házat: — Van-e valakinek észrevétele? Hm, hogy van-e ? Hentaller, az ellenzéki jegyző, válasz helyett átadta az elnöknek a baloldali táblácskát, melyen egész sor név fehérlett. Bánffy báró savanyúan mosolyogva futotta át a névsort: — Horváth Ádám képviselő úré a szó. Horváth Ádám elmondta a tegnapi esetet, mikor az elnök oly „hamarosan és gyorsan föltette a kérdést . . .“ — És a sapkát! vágott közbe Meszleny. Horváth Ádám abban a meggyőződésben volt, (s vele a baloldali szónokok egész névsora) hogy a többség tegnap kétes volt, utána Bolgár Ferenc (s vele a baloldali szónokok egész névsora), hogy a ház nem is volt határozatképes. Károlyi Gábor pedig (s vele a közbeszólók fergetege), hogy a többség az ellenzéken volt. Különben pedig akár így volt, akár amúgy, egy bizonyos, hogy az elnök nem rendelte el az ellenpróbát, ahogy illett volna, hanem föltette a fekete sapkát, megugrott s cserben hagyta a házat, mint ahogy a naszódi megyeházán az oláhokat. Ezért bűnhődnie kell. Az ütközet a körül forrongott, hogy hitelesítse-e a ház a jegyzőkönyvet, avagy nem. Nehéz lenne követni a vita folyását s megzengeni részletesen, mint vágják a képviselők egymás fejéhez a házszabályok paragrafusait, mint hasogatták a szőrszálakat ezer finom, szubtilis szálra s mint folyt szét a vita száz patakban, száz tócsába. A szegény elnök mentegetőzött, mosakodott, bizonygatta, hogy nem hallotta, kértek-e ellenpróbát, nem volt kegyelem számára. A vesszőfutás nem maradt el. A túlsó oldalról Rohonczy Gedeon kelt először szólásra. Az elnököt védelmezte. — Sajnálom, nem voltam jelen tegnap . . . szólt. — Látod fiam, hát minek beszélsz ? kiáltott szavaiba Károlyi Gábor derültség közt s ezzel egy kis kedélyes dialog fejlődik közte és Stohonczy közt. — Károlyi Gábor engem tegez, mondd Rohonczy. — Haragszol érte ? — Nem haragszom, mert gyermekkori jó barátok voltunk. . . . — Nos tehát ? — De amennyire tisztelem és szeretem őt a házon kívül, annyira elitélem viselkedését itt. — Pedproce ! integet át a szélsőbali gróf. — És ha Károlyi Gábor kevesebbet és szellemesebbet szólna közbe, megörökítené nevét. • * * Mai számunk 16 oldal.