Budapesti Hírlap, 1893. május (13. évfolyam, 119-148. szám)
1893-05-23 / 140. szám
Budapest, 1893. XIII. évfolyam 140. sz. Kedd, május 23. Előfizetési Árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és Ünnep utáin való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes széni ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Hősök és cselédek. Budapest, máj. 22. Fényben ragyogó szobor a sebesült honvéd, diadalában Isten angyala által megkoszorúzva. „Éljen a magyar!“ volt a haldokló és a győztes szabadsághősök csatakiáltása, mikor ágyutűz és sivitó golyózáporban Budavárát bevették. S felhangzott ismét az „éljen !“ és szólt a halottaknak, mint a feltámadás riadója. Amint a lepel a honvéddicsőség emlékéről lehullott, az elesettek és meghaltak bajtársai éljeneztek és mindenki éljenzett. A nap rásütött a szoborra s a honvédek sirjai megnyíltak. Ott voltak ők is jelen, a névtelen hősök ezrei, kik életüket áldozták Magyarország szabadságáért Budánál, mert a lélek halhatatlan. íme nem hiába onták vérüket, a hálás nemzet oltárt emel nekik s ezrivel tódul a nép tiszteletükre. A régi magyar zászlók lobognak, a régi dob pereg, az öreg trombitás megfújja őrzött kincsét: előre magyarok, előre ! Kik itt a díszruhások, az előkelők ? Nézzétek azokat a kopott barnakabátos vén embereket, ők az elsők. Övék a legnagyobb disz, mert övék minden érdem, az öreg honvédeké, kik harcoljanak és most eljöttek messze földről, urak és parasztok, épek és bénák, hogy lássák és átérezzék még egyszer emlékezetben a nagy idők dicsőségét. Oly szépek ! Mert annyi igaz érzés lakik bennük. Megható látvány. A szobor körül a sok koszorú egymást tetézi, hogy soknak még a szalagja sem látszik. Mindenik egy-egy hódolat. Az egész ország hódol a függetlenségi harc vitézeinek és eszményeinek. Az összes nemzet képviselve van a hazafiság és kegyelet ünnepén. A szabad magyarok eljöttek, osztály- és pártkülönbség megszűntek. Vannak itt drágaköves főurak, szépséges hölgyek, méltóságos küldöttségek, papok, polgárok, egyesületek és munkások képviselői, megyék, városok és országgyűlés, együtt van tehát az ország és a nemzet. A képviselőház koszorúja a legszebb és legnagyobb; egy kis koszorú messze távolból érkezett, Ruttkayné Kossuth Lujza küldte, azt volt legbecsesebb. Koszorú és szalag mind áldást mondott, imádságot a magyar haza szabadságáért. A nép hol marad? A tér szinte üres. Tízezer ember elférne még. Nincs ember elég Budapesten? Mi ez? Közöny, vagy kényszer? Ostoba zsarnokság. A kormány rendőrei a népet nem eresztik be, a várba sem. A kapuk, a lépcsők, a sikló el vannak zárva. Reggeltől fogva délutánig csak jegygyel lehet a szoborhoz s a vár délső részébe jutni. A nép tódul, lánchídon, gőzhajókon át Pestről, felsiet a kéz, zug és szitkot mond, teszi hiába, mert a rendőrök visszautasítják. Jegyeket sem osztottak eleget, kiírták a városházára, hogy már elfogyott mind, mert a kormányzó ravaszság úgy intézte, hogy jegy ne legyen s a közönség ne kapjon, hanem a rendőrség ügynökei elkértek tizet, húszat, nem hogy kiosszák, hanem hogy megtartsák, csakhogy ne legyen a leleplezési ünnepen nagy közönség, így sikerült a gyávaságnak a honvédünnepet megkisebbíteni. Jelentőségét azonban el nem vehették és a szobor állt kivont karddal kezében. Őrizték is kettős sorokban, gyalog és lovas rendőrök, az utcákat megszállva, a Hentzi szobrát, a miniszterelnök és a k. és cs. honvédelmi miniszter palotáit. Fölösleges óvatosság és erő, mert a Hentzi szobor szégyenében el nem sülyedt, Wekerle és Fejérváry pedig nem mutatkoztak. Senkinek esze ágában nem volt tüntetni. Sokkal emelkedettebb volt a lelkesedés közhangulata. Himnuszt, Szózatot, Kossuth dalát énekelte a közönség meghatottan s nem ejtett volna foltot a honvéd néven s nemzeti ünnepen egy világért sem. Ezt nem, de nagy keserűséget érezett, mert tapasztalta, hogy Magyarország még nem szabad, Budát még egyszer meg kell ostromolni, nemzeti kormányunk nincs, bécsi parancsra rendőrök s katonák hatalmába adattunk. Mindenki kereste és kérdezte a magyar minisztereket, hogy hol vannak. Nem jöttek el, mindenki tudta, hogy nem fognak eljönni, mégis minden ember várta és nélkülözte ez urakat — a kormányt. De nem jöttek, maguk helyett a rendőrséget küldték. Nem hogy a rendet fentartsa, hanem, hogy a szabadságot korlátozza, az ünnep lefolyt szépen, zavartalanul, megragadó fenséggel s magyaros pompával, mert nagy tényyezők voltak ott együtt. Megnézhette volna maga a király is. A miniszterek és a katonaság elmaradása bizonyítja, hogy él itt egy nemzet kormány nélkül, van egy kormány, mely nem tart a nemzettel és van egy hadsereg, mely az állam fölött áll. A BUDAPESTI HÍRLAP TARCAJJL Zala György honvédje. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Alig múlt le rólunk röpke szárnyon egy hét és íme már a második szoborral ékesebb, a mi toalettező fővárosunk. Tegnaphoz egy hete lepleztük le Arany szobrát, architektonikus arányosságait tekintve a legkedvebb ily látványosságok egyikét, s ma már a honvédemlék előtt állunk, tapsolva egy másik művésznek, aki magyar gondolatot, magyar érzést önt ércbe. Zala, György, az ifjú művész — mert hiszen még a 40-ik évén is innen van — közvetetten élvezhette alkotása hatását. Lelkesen, meghatva, tapsolva fogadta művét a közönség, nem telt be nézésével és nem telt be dicséretével. A szoborművész maga ott volt, egyszerű és igen kedves magyar díszben maga is daliás alakjával egy szép szobor. Azért mondom, hogy kedves magyr díszben, mert erre is van megjegyzésem. Nekem a magyar ruha, valahányszor látom, mindig némi töprenkedésembe kerül. Akik nálunk felöltik, persze, hogy csak kiváló ünnepi alkalommal, azok mind a régi főrendek díszét viselik: aranyat, gyémántot, mert ötvösmunkát, bíbort, bársonyt, selymet, skólomot. Az többnyire megannyi kancellár és nádor és királyi tavernikusz és bán és isten tudja mi. A ruhája anyagában, ékitésében és szabásában egyaránt. Mintha egyéb ez országban régen nem is lett volna, sem köznemes, sem polgár, sem paraszt. Azután ha tél van, ha nyár van : nyest, nyuszt és párduc és menyét és egyéb drága prém süvegen és mentén, hogy csak győzze tőle a vitéz a verejtékét törülgetni. fiát a mi eleinknek nem volt nyári ruhájok ? Nem volt nyári diszek ? Zala György egyszerű kék atillában volt, stilizált fekete szűr a vállán, hetyke, kedves kalap a fején , egy szép, vonzó, szerény magyar alak a főnemesség tolongó sokaságában. Ez az öltözködés maga a találékony, eredeti művész ízlésről tesz tanulságot. De térjünk a szobrára. Egy szép, izmos, erőteljes honvédalak, vitézi állásban, föllépett atillával és inggel a mellén ,állásában, mozdulatában benne van a kivívott győzelem ; szép arányos test, rugalmas, könnyű tartás, mely a lélek tartalmát, az önfeláldozó hazaszeretet diadalérzetét fejezi ki ; a jobb kar immár leeresztve tartja a diadalmas szablyát, a fej felfelé tartva sebe elkötötten, vonásaiban a csata fáradalma, a vesztett vér leszerelő ereje, de szemében lángolva a szív összes érzett, ily kettős erők csatatere, ez az arc : a vesztes anyagé és a diadalmas akaraté. A honvéd felett angyal, vagy ha tetszik géniusz lebeg, aki átveszi a hős lankadó baljából a dicsőségre vitt zászlót szintén bal kezével, míg jobbjával cserkoszorút tart a vitéz katona feje fölé A három rész, úgy mint a honvéd, az angyal és a harcokban megtépett zászló nemes harmóniában biztos vonalakkal alkot szép, egységes rajzot, mely gyönyörrel bilincseli le a szemedet. Csonka ágyúból és egy eltört kerékből kerül ki a szoborcsoport közvetetlen talpa. Ez alatt van a karcsú és könnyű kőoszlop, amelynek első lapján van a magyar hölgyek cserkoszoruja (bronz) szalaggal a névtelen hősöknek felírással. A szobor a dísztér emelkedő felső végén igen jól van felállítva. E romantikus, csoportos szoborművek, melyek élülről egész akciót, egyegy mozgalmas képet adnak, nem arra valók, hogy hátulról nézze őket az ember. Szembe vagy egyharmad oldalt kell ezt élvezni, mert az anyagtömeg, melyet céljaihoz képest a művész mozgósít, a szobor hátulján többé semmi célt nem szolgál s inkább csak több-kevesebb szerencsével elexpediálandó (ha szabad e szót használnom), ott már nem művészi kompozícióról van a szó, mint a klasszikus iskola szerint való műveknél. Itt gondolat és forma, kifejezés és ábrázolás minden a homlokzatrészen van összepontosítva, hogy hirdesse a művész hatalmát. Az ily szobrokat legjobb Mai számunk 12 oldal