Budapesti Hírlap, 1893. szeptember (13. évfolyam, 241-270. szám)

1893-09-16 / 256. szám

Budapest, 1893. XIII. évfolyam 256. sz Szombat, szeptember 16. Előfizetési árak: Egész évre 14 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 firt 20 kr. megjelenik mindennap hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Bejárat a József­ körút 5. szám alatt is. Hirdetések díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Az uj hadügyminiszter. Budapest, szept. 15. (bp.) A gácsországi hadtestgyakor­latok legnevezetesebb eredménye, hogy ő felsége ott szemelte ki magának a közös hadügy kormányzására alkalma­tos férfiút az elhalt Bauer b. miniszter helyébe, Krieghammer b. krakói hadtest­­parancsnok személyében. E legfelsőbb elhatározás tényével a személyi kérdés be van fejezve. Az új miniszter már Bécsbe költözött csa­ládostul s a kinevezés, hivatalba lépés külső formasága a legközelebbi napok­ban, talán már holnap végbemegy. De nem titkolhatjuk, a felség vá­lasztása meglepett és pedig nem kelle­mesen, bár a nélkül, hogy ez a nyo­masztó érzés, mely lelkünket nyugtala­nítja s elfogulttá teszi, a kiválasztott férfiú személyére volna visszavezethető. Egészen és kizárólag dologi szempon­tok azok, melyek a bizalomban óvatossá, az álláspont elfoglalásában egyelőre tar­tózkodóvá tesznek, kényszerítnek. Lehet, hogy az új miniszter bőven fel van fegyverkezve mindama képes­ségekkel és tulajdonságokkal, melyeket új állása, mint politikai állás, igényel. De ez csak a gyakorlatban fog kide­rülni,­­ a lovassági tábornok úr ma a politikai arénába mint teljesen isme­retlen mennyiség lép. Nem most történik először, hogy hadügyminisztert a csapatok élén szol­gáló generalitásból választ a legfőbb hadúr. Majdnem úzus a közös seregnél a vezénylet és kormányzat különböző hivatás­köréből való átléptetés s ezt mi mindig abúzusnak tartottuk. Mennyire az, a jelen eset illusztrálja. Krieghammer báró évek óta fé­nyesen állja meg a parancsnoki próbát a krakói hadtest-kerület élén. Vezérkar és minisztérium tudták róla, hogy ott helyén van. Minden vélemény össze­­hangzott, hogy az I. hadtest jobb kéz­ben alig lehet s minden okoskodás oda konkludálhatott, hogy a csapatokat e kézen kell hagyni, mely úgy tud bánni velük s melyhez ők is már szokva vannak. Az uralkodó katonai tanácsadói­nak azonban más a logikája. Oh, nem, okoskodtak ők : ha a hadtestparancs­nok e hatáskörben helyén van is, nem szabad benne hagyni, mikor hadügy­miniszter kerestetik ; tegyünk vele kí­sérletet,­­ a ki bevált itt, talán be­válik amott. Egész katonai pályáján taktikus és stratéga volt, — viszik te­hát magukkal Bécsbe sereg-adminisz­trátornak, nem nézve a hézagra, mely helyén támad. Pedig az a hely nagyon exponált hely: a krakói hadtest-kerület a mon­­arkia északi határszélén fekszik, hol évek óta tartjuk az erősbített béke­­létszámot a külügyi helyzet kritikus volta miatt. Ily helyzetben elsőrendű érdek, hogy az exponált ... csapatok élén ne homo novus álljon, ki se a tiszti kart, se a legénységet, se a helyi vi­szonyokat, se a terepet nem ismeri,­­ hanem oly parancsnok, ki a hadtest egész mechanizmusában járatos, kiben a csapatok megbíznak s ki ezekre biz­tosan számíthat. Szerencse a hadseregre, mikor a nagy csapategységek élén ily férfiak állanak komoly, válságos idők­ben. Feltűnő, hogy katonai köreink ezt épp ily időkben ignorálják. Bauer báró júliusban halt meg. A minisztérium ideiglenes vezetéséről kel­lett gondoskodni, míg az alkalmas utó­dot megtalálják, mert nagyon keresték. Volt többféle kombináció, melyek ko­moly igénynyel bírtak, hogy fontolóra vétessenek,­­ voltak jelöltek, kiket a tárcához való nexus, a rátermettség és politikai iskolázottság ajánlottak. A krakói hadtestparancsnokra hónapokon át nem gondolt senki. A gácsországi nagy hadtestgyakorlatok alkalmának való fentartva, hogy ezt a férfiút, ki­nek ott ezidén semmi különösebb dolga nem volt (a lembergi és przemisli had­testek mérkőztek), seregkormányzói rej­tett tehetségeivel fölfedezték. Homályos, hogy a főhadiszálláson lefolyt tisztelgések s udvari ebédek közben mi irányozta feléje a figyelmet váratlanul. Mi lehetett az alkalmi ok, mely e rögtönzött, ötletszerű elhatáro­zással elintézte a kormányzat ama fon­tos ágazatában a legkényesebb, legin­kább megfontolandó személyi kérdést. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. „A nagy lélek.“ — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A kifejezés szokatlan, a kifejezett dolog sem mindennapi s az alkalom is, melyből szóba hozzuk, némiképpen különös. Ez a tárca voltaképp nem „eredeti” : több, mint huszonkét­­száz évvel ezelőtt íródott s mi itt csak fordít­juk, illetőleg körülírjuk. íróját alig merjük megnevezni, a tárcák olvasóinak körében nem éppen kelendő a neve. Egyike a legsúlyosabb íróknak, kis évezredek tudósai rágódtak, anél­kül, hogy sikerült volna agyonmagyarázni: Aristoteles. Más tekintetben az idő igen is ki­fogott rajta: népszerű művei mind elvesztek, csak a komolyak, elvontak és­­ halhatatlanok maradtak fenn, mintha az idő tudta volna, hogy csak a pótolhatatlant kell megőrizni. S igy rideg arcúnak tűnik föl a szagirai bölcs az utókor előtt, tiszta észnek, ki nem tud moso­lyogni s nem igazán lelkesedni, a testté vált megismerés ösztöne. De valójában nem lehe­tett ilyen ! A ki közül a legszellemesebb nép legszellemesbjei gyülekeztek, annak nagy tu­dománya és mély esze mellett a szó varázsá­val, a forma erejével és a szellemesség játszi hatalmával is rendelkeznie kellett. S valóban, legsúlyosabb műveiben is ennek nyomára aka­dunk. Erkölcstanában van egy fejezet a nagy lélekről, melyben mintha kilépne rendes objek­tivitásából és saját belsejét tárná föl előttünk. Lehetetlen, hogy midőn a nagy lelket leírja, ne saját magáról beszélt volna ! Az a rejtett tűz hevíti sorait, mely a legmélyebben érzők lelkében él, ritkán lobog lángra, de igazi táp­lálója nagyságuknak. A stílus is más : egyes helyeken a legszebb sorokat találjuk, melyeket emberi kéz fejtegetés céljából valaha leírt. Az alkalom pedig, melyből ezeket írjuk, az, hogy most jelent meg magyar nyelven egy Platon és Aristoteles című olvasókönyv, azoknak szánva, kik a nyolcadik gimnáziumi osztályban a gö­rög nyelvet nem tanulják s ennek fejében ma­gyar fordításokból ismerkednek meg a görög bókkal. E könyv talán nemcsak gimnáziumi tanulóknak való. Benne találjuk Péterfy Jenő remek kis essayót Platonról s ugyancsak tőle Platon két párbeszédének fordítását; e fordí­tások értékéről már volt szó e helyen, mond­hatni, hogy a legnagyobb feltűnést keltették azok körében, kik ilyesmit élvezni tudnak. Gyomlay Gyula pedig fordította, kitűnő ma­gyarsággal s nagy nyelvészeti készültséggel, a halhatatlan Apologia-1 és Kriton-1. A könyvet berekeszti egy tanulmány Aristotelesről s Aristoteles etikájáról, végül néhány fejezet Aristoteles etikájából magyar fordításban. Eb­ben található az a fejtegetés, mondjuk szeré­nyebben, az a tárca a nagy lélekről, melyet ismertetni akarunk. Méltóztassék egy kis idő­kockázat árán meggyőződni róla, hogy érde­mes megtudni, milyennek képzelte Aristoteles a nagy lelket. Annyira tudta, mi az a nagy lélek, hogy neki külön neve volt rá, szóról-szóra fordítva „a nagylelkűség”, míg nekünk nincs, mert a magyar „nagylelkűség” egyenértékesei a többi európai nyelvekben egészen mást jelentenek, nevezetesen azt, hogy miképp viselkedünk má­sokkal szemben: nagylelkűen megbocsátunk ellenfeleinknek, megajándékozunk valakit, míg a lélek amaz ereje, melyből mindezek fakad­nak, név nélkül szűkölködik. Még talán leg­jobb a magyarban a „fenkölt lelkűség”, vagy „a nagy lélek”, de kommentár nélkül ez sem érthető. Mert a görög „nagy lélek” mégis más volt, mint a modern s maga ez a különbség is rendkívül érdekes. Aristoteles „nagy lelke” nagy értékű és tudja is, hogy az. Ebben van a nagy különbség. A görög ember maga magában találja a maga súlypont­ját. Nem ismer nagyobbat az embernél, is­tenei is emberfélék; az emberi méltóság a legnagyobb előtte, ennek mértékével mér mindent. A görög nép úri nép volt; úri öntu­data emeli minden más nép fölé, a­mi úrhoz méltó, még pedig finom érzékű, nagy eszü, nemeslelkü úrhoz, az az ideál előtte. A ke­resztyén kötelesség s a keresztyén megalázko­dás, a keresztyén bűntudat, s a keresztyén ve­­zeklés ismeretlen fogalmak az ő világában. A keresztyén ember kicsiny Istenhez képest; a görög nagy lelket pedig Aristoteles úgy ha­tározza meg, hogy ő hozzá képest minden kicsiny. Aristoteles világnézletének el kellett pusztulni, midőn az emberiség lelkének mély­ségeiből új hangok hallatszottak, de ez a vi­­lágnézlet oly naiv, oly fenséges, oly egyszerű Mai számunk 16 oldal.

Next