Budapesti Hírlap, 1893. november (13. évfolyam, 302-331. szám)

1893-11-08 / 309. szám

Budapest, 1893. XIII. évfolyam 309. sz. Szerda, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 1 frt, negyedévre 8 firt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon­ta. Előfietései­, aprófiztetések­ fölvétetnek Jóisef-Könni 6. sz. a. utcai helyiségiilittten is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Elvezetések, apróhirdetései fölvételnei József-főnit 5. sz. a. utcai helyiségüyiben is A válságos hírek. Budapest, nov. 7. Tele van a város, hogy Wekerle bejelentette lemondását, de azt a ki­rály el nem fogadta. A kötelező polgári házasság törvényjavaslatáról merült fel nézetkülönbség a korona és a kormány között. Hetek óta függő­ben van, hogy a király beleegyezését adja a törvényjavaslat előterjesztésé­­­hez. Az unalomig híresztelték, hogy biztosítva van a korona hozzájárulása.­­S nemcsak a szabadelvű párt sajtója, hanem Tisza Lajos, ő felsége személye körüli miniszter is választóinak Szege­den. Nem is kételkedett a dologban senki, hogy az engedély meg fog adatni, — noha mindenki tudta, hogy a királynak aggodalmai vannak, miért is a kormány javaslatáról Vaszary és Schla­uch kardinálisok véleményét kérte ki, melyet azután alkotmányos módon a kor­mányhoz juttatott. Ezután következtek a hosszú miniszteri tanácskozások, audien­ciák, emlékiratok felterjesztése s a kor­mánykörök meg voltak róla győződve, hogy a király hozzájárulásának akadályai­­el vannak hárítva. Ezért várták hétfőre a döntést s az egész képviselőház a bud­­get-tárgyalást előzőleg a javaslat bemu­tatását remélte. Sőt ennek föltevésében a kormány az ellenzék vezetőivel érte­kezett a költségvetés gyors letárgya­­lása iránt és a legnagyobb előzékeny­séggel találkozott, mert az ellenzék is az egyházpolitikai törvényjavaslatokban látván a helyzet súlypontját, siettetni óhajtotta azoknak napirendre tűzését. A kormányt ígérete is kötelezte, hogy a budget-tárgyalás előtt, mely novem­ber 9-én kezdődik, javaslatát leleplezi, így ment fel Wekerle hétfőn reg­gel a király elébe. Bejelenté ő felségé­nek, hogy a kormány ragaszkodik ja­vaslatának szövegéhez egy előbbeni miniszteri tanácskozás határozata ér­telmében és kérte az előzetes jóváha­gyást. A király felelete az volt, hogy délután 3 órára az ő elnöklete alatt hívja össze a miniszteri tanácskozást. Nagy volt a várakozás a szabadelvű pártban, de senki sem kételkedett a kormány politikájának sikerében. Ez a miniszteri tanácskozás rövid volt és csalódást ered­ményezett, mert a király nem engedte meg az előterjesztést. Konstatálva van tehát, hogy a véleménykülönbségek el nem oszlottak. A király elhalasztotta a döntést, hogy Bécsből írásban fogja Wekerlének tudtára adni elhatározását. Ez annyira meglepte a kormányt, hogy azonnal a miniszterelnökségben újra ta­nácsot ült, melynek végeztével este felé a miniszterelnök megint a palotába ment a királynak jelentést tenni és kifejezni a kabinet lemondó szándékát. A korona azonban nem kívánván a válságot, megmaradt a mellett, hogy a minisztérium várjon, a­míg üzenetet kap. Ily állapotban a miniszterek e ne­vezetes délutánon harmadszor is össze­jöttek s esti 8 órától fél tizenkettőig tárgyalták a helyzetet és a törvényja­vaslat ügyében felmerült nehézségeket. Bár a miniszteri tanácskozás jegyzőköny­vei titkosak, fel kell tennünk, hogy a kor­mány a koronától kifogásolt tételeket revideálta, újra szövegezte és a király aggodalmait ekként eloszlatni iparko­dik. Ily módon reméli még most is megmenthetni a törvénjavaslatot és megtarthatni tárcáit. Ha erre a leg­újabb fölterjesztésre a korona bele­egyezését megadja, a kérdést eldön­­töttnek és a törvényjavaslat sorsát biz­tosítottnak kell tekintenünk. Ellenkező esetben a válság, mely még nincs, ki fog törni. Megilletődve fejezzük ki sajnála­tunkat, hogy ily fontos reform a fele­kezeti viszályok következtében párt­szempontból időszerűtlenül vettetett fel, hogy ezáltal is a lelkiismeretek nyugalma felbolygattat­ván,... olyan ellen­tétek támadtak, melyek a királyra nézve a kötelességek összeütközését eredményezték. A királynak az állam és az egyház között döntenie, válasz­tania kell. És ő sem hitét és egyházát sérteni nem akarja, sem a társada­lomba átvinni a konfliktusokat, sem pedig az állami szempontokat figyel­men kívül hagyni, a jogos igényeket mellőzni s az alkotmányos szokások A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Lehetünk-e mindnyájan gazdagok? — George Henry angol művéből. — E szókat „gazdag“ és „szegény“ gyakran relativ értelemben használják. Az ir paraszt, kiből a Londonban és Párisban élő földesúr­ fényűzésére adót préselnek ki s az éhhalál szélén áll — vagyonosnak tartja „a három­­tehenes asszonyt“ is, holott milliomosok társa­ságában szegény ember, kinek csak fél millió dollár vagyona van. Oly értelemben, hogy többünk legyen, mint másnak, nem lehetünk mindnyájan gazdagok, de ezt sokan nem ebben az összehasonlító értelemben hirdetik. Gazdagnak azokat mondják, kik elég, vagy több mint elég vagyonnal bírnak arra, hogy észszerű szükségleteiket kielégíthessék, szegénynek pedig azokat, kik ezt nem tehetik. Ebben az értelemben én is azt mon­dom, hogy nem lehetünk mindnyájan gazda­gok, vagyis nem gondolom lehetőnek, hogy mindnyájan egy sereg inast tarthatnánk, hogy ruházatban, fogatokban, fényes bálok és lako­mák adásával egymással mind versenyezhet­nénk. Ellenben hiszem, hogy minden ember nemcsak az elsőrendű szükségletek tekinteté­ben bírhatna fölösleggel, hanem mindenki szá­mára juthatna az élet fényűzési tárgyaiból is. S ez alatt nem azt értem, mintha az abszolút egyen­lőség lehetséges vagy csak kívánatos is volna. Nem is azt értem, hogy a különböző javakat mindannyian egyenlő mennyiségben bírhat­nék vagy szükségelnek. Hanem azt igenis hiszem, hogy mindnyájan eléggel bírhatnánk arra, hogy főszükségleteinket kielégíthessük a­nélkül, hogy azok miatt felebarátunkat rászedni vagy megrabolni kelljen. Vagy talán utópisztikus álom ez? — Mit gondoltak volna 50 év előtt egy emberről, ki azt állítja, hogy lehetséges lesz gőzerővel varrni, az Atlanti-tengert hat nap alatt, vagy Észak-Amerikát három nap alatt egész széles­ségében beutazni, végre New­ Yorkban egy Chicagóban beszélő ember szavát­­hallani? Láttátok már, mikor egy dézsa moslékot tesznek éhes disznók elé ? . . Ilyen az emberi társadalom — ma! De láttatok-e viszont egy csomó jól táplált férfit és nőt asztal körül ülni, kik minden vita és mohóság nélkül nyújt­ják oda egymásnak az ételeket, mert mind­egyik tudja, hogy étvágya ki lesz elé­gítve ? Ilyen lehetne az emberi társadalom. Fájdalom, korán megtanuljuk másoktól el­venni azt, a mire magunknak nincs szükségünk. A szegénységtől való félelmünkben csodáljuk a gazdagságot s igy a kapzsiságnak szokása fejlődik ki bennünk és oly emberek szánalmas képét öltjük magunkra, a fák máris többel bírnak, mint a mire valaha szükségük lehet s kik mégis agyondolgozzák magukat, hogy sír­juk széléig szaporítsák vagyonukat, a sírig, mely ha mást nem, annyit bizonyára jelent, hogy minden földi vagyontól — bármily nagy legyen is az — meg kell válnunk. Hiába prédikálják vasárnaponkint pompás templomokban a gazdag emberről és a Lázár­ról szóló történetet ; hiába beszél a pap a földi javak hiúságáról, a­mikor a szegénység a nyomorultakat az örvénybe sodorja. De ez őrült küzdelem mindjárt megszűrni ék, ha a sze­génységtől való félelem nem lenne oly általános. Csakis ekkor következhet el a valódi ke­resztény civilizáció. És vájjon oly lehetet­len ez ? Annyira megszoktuk a szegénység gon­dolatát, hogy még a leghaladottabb országok­ban is olybá veszik azt, mint a nép nagy tö­megeinek elkerülhetetlen végzetét. Egészen természetes dolognak tartják, hogy a legmű­veltebb országokban egész nagy társadalmi osztályok az egészséges élet első szükség­leteiben is hiányt szenvedjenek és a roppant többség a legkeményebb munka ellenére is csak szegényesen s nyomorultan bírja tengetni éle­tét. Vannak a nemzetgazdaságnak professzorai, kik azt hirdetik, hogy ez az állapot a társada­lom törvényeiből folyik, melyek miatt hiába­való minden panaszkodás! S ott vannak a val­lás szolgái, kik azt prédikálják, hogy ezt az állapotot egy mindentudó s mindenható Teremtő rendelte gyermekei számára! Ha egy építész úgy építene egy színházat hogy a nézőközön­ségnek csak egy tizedrésze számára volna­­benne hely, akkor méltán kontárnak neveznék őt. Ha valaki lakomát rendezne s oly kevés ennivalót adna, hogy vendégeinek kilenc tized­­része éhesen kelne föl az asztaltól, akkor bizo­nyára bolondnak vagy tán egyébnek is mon­danék őt. És mégis annyira megszokta sze- Mai számunk 16 oldal.

Next