Budapesti Hírlap, 1893. november (13. évfolyam, 302-331. szám)

1893-11-21 / 322. szám

Budapest, 1893. XIII. évfolyam 322. sz. Kedd, november 21. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon­ta. Előszetétek, apróhirdetését feltételnei József-töritt 5. st. a. utcai helyiségüntben is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vil­., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések díjszabás szerint. . Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Előzetesek, apróhirdetését föltételnek József-terut 5. sz. a. utcai helyiségüntben is közoktatásügyi dolgok. Budapest, nov. 20. A közoktatásügyi költségek tár­gyalásának küszöbén megjelent a köz­oktatásügyi miniszter évi jelentése a közoktatásügy állapotáról, hogy tájé­koztassa a képviselőházat a meginduló vitában. Valószínűleg hiába tájékoz­tatja. Megszoktuk s beletörődtünk, hogy a közoktatásügyi politikát nem a kép­viselőházban, hanem a minisztériumban csinálják s a parlament csak tudomá­sul veszi a történteket. A közoktatás­­ügyi vita évről-évre kisebb lesz, míg mellette a vallásügyi vita nőttön nő. Egyik ügynek sem válik a mai állapot javára. Ha a képviselőház nem ösztönzi érdeklődésével a közfigyelmet s az in­téző köröket, a közoktatásügy belső fejlődése elveszti erejét s lendületét. Talán a mostani válságos idők lezaj­lása után meg fogjuk érni a rendes állapotot, hogy a vallásügyek mentül kevesebb okot szolgáltatnak a parla­menti tárgyalásra, míg a nemzet leg­­vitálisabb érdekét, a közoktatásügyet, a legéberebb figyelemmel kísérik. A jelentésből mindenekelőtt ismer­tetjük a középiskolai részt, mert a közép­iskolák fejlődésén fordul meg közmű­veltségünk haladása. Nagy reformokról a miniszter nem tehet jelentést és a számbeli adatok sem szolgáltatnak új tanulságot, úgy, hogy megfontolandó, váljon szükséges-e minden évben ily terjedelmes jelentésekkel, melyek csak minimális különbségeket mutatnak a számokban, a Ház elé lépni. Azonban el kell ismernünk, hogy a jelentés igen gondos munka eredménye s a statisz­tika körébe vágó dolgokról teljesen tá­jékoztatja a közönséget. Csak az a baj, hogy a legfontosabb dolgok, pl. a középiskolai oktatás belső minősége s valódi eredménye nem fejezhető ki számokban. A számok itt is „beszél­nek“ ugyan, de ez a beszéd nem hat a dolgok mélyébe. A reformmunkálatok közül a mi­niszter csak az egységes középiskoláról em­lékszik meg, de nagyon röviden. Az ügy most a közoktatási tanácsnál van, a­hol, mint hallik, legközelebb újra tár­gyalják majd. Nem sajnáljuk, hogy a munkát megfontolva végzik, de cso­dálkozunk rajta, hogy a közoktatási ta­nács véka alá rejti a bölcseségét. Még eddig egy árva tervezetet se tudott el­készíteni. A minisztérium tavaly elég terjedelmes elaborátumot dolgozott ki, melyet megküldött a tanácsnak és közzé is tett; a tanács e tervezetnek holmi körülírását készítette el eddig s ezt is félig-meddig elvonta a nyilvánosság elől. A dolog rendje nézetünk szerint az volna, hogy a közoktatási tanács fel­dolgozná a terjedelmes anyagot, dolgo­zatát közkézre bocsátaná és lehetővé tenné, hogy tanférfiak s mások megis­merkedjenek terveivel s hozzászólhassa­nak. Ily reformot nem szabad elsiet­tetni, és nem szabad a közönséget megrohanni, meglepni vele. Elvégre kö­zel 50.000 középiskolai tanuló művelé­séről, életirányáról van szó, Magyaror­szág kultúrájának irányzásáról; a­ki ehhez hozzányúl, annak tudnia kell, mit akar, annak legyenek gondolatai, de legyen kellő óvatossága is, mert tud­nia kell, hogy nagy erkölcsi felelősség nyomja vállait. Sajnáljuk, hogy egyéb fontos reformtervekről, mintha meg­akadtak volna, nem hallunk semmit, így pl. a tanárképzés jövőjéről nincsen említés téve, pedig ez a kérdés kettős szempontból fundamentális: Jobbá s könnyebben járhatóvá kell tenni az utat, melyen tanárjelöltjeinket vezetni akarjuk. Szó volt egy nagy internátus felállításáról. Hol az éji homályban nyu­­gosznak ezek a tervek? Igen örvendetes, hogy a felekezeti k­özépiskolák nyugdíjintézetének terve ké­szen van s az illető törvényjavaslat ta­lán már legközelebb kerül a képviselő­­ház elé. Egy nagy igazságtalanságot ké­szül ezzel jóvátenni, egy nagy anomáliát megszüntetni az állam. Hihetetlen do­log, hogy a felek, középiskolák tanárai nemcsak rosszabb díjazásban részesül­nek, mint az államiak, de a legtöbb­nek még az a kilátása is van, hogy öreg napjaira mehet valamely formá­ban koldulni, mert nyugalomdíja nin­­ c­s A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Levelek Pompadour asszonyról. — A friedensdorfi kastély levéltárában. — Pompadour örgrófnő hatalma és befolyása nőttön nőtt a francia udvarnál, Bernis apát, a miniszter halála után, pedig ő lett a király po­litikai tanácsadója. És ennek hire elszállt min­den felé. Páris utcáin erről beszélgettek s mindenki csakhamar megtudta, hogy a bécsi szövetség is Pompadour asszony műve. A ki­rályi udvarban egymást érték a fenyegető le­velek, az őrgrófnő azonban mit sem törődött ezekkel. Boudoirjában naponkint fogadta a ki­rályt, folyton politikai dolgokról beszélgetve. Hasztalan volt immár a rózsaszínű selyem ing, hasztalanul gondozta hollófekete haját, még tíz illatos levegő se kábította el többé a királyt, a­ki Pompadour asszonyt most már csak poli­tikai tanácsadójának tekintette. Közöttük vége volt a szerelemnek. Eltűnt mindörökre. Kö­zönynyel ültek egymás mellett a boudok­ sarki divánján. Olykor-olykor megtörtént ugyan, hogy a király az őrgrófnő fehér vállára egy csókot nyomott, de ez már a lehunyó nap utolsó sugara volt. Az őrgrófnő tudta, mert hiszen éjnek idején gyakran megleste, hogy a király mind­untalan más udvarhölgynél tesz látogatásokat, tudta azt is, hogy a palota egyik elrejtett termé­ben pohárcsengés és muzsikaszó mellett hajnalig mulat a király, egyik leány öléből a másikéba futva, de azt is hallotta, mikor a király tivor­­nyázás között hangosan kiáltotta: — Hajrá lányok, mulattassatok, öleljetek, csókoljatok, de jegyezzétek meg azért, hogy Pompadournak nincs párja a széles világon ! És ez vigasztalta némileg a szenvedélyes őrgrófnő szívét. Belátta, hogy hatalma meg­dönthetetlen, mert a király azt cselekszi, a­mit ő tanácsol neki, de belátta azt is, hogy köz­tük vége a szerelemnek s hogy ez ellen tenni nem lehet. Ez utóbbi volt az oka, hogy Pom­padour nagyon elkeseredett. Egy napon — írja Hausset asszony — haraggal vetette le magáról legkedvesebb ruha­darabját, a rózsaszínű selyeminget, melyen vilá­goskék virághimzések voltak s igy szólt hozzám : — Meguntam már a szeszélyeskedést. A versaillesi nászéjszaka rózsás szine nem hat többé a királynál. Hideg lett ő, a milyen én voltam egykoron. Hausset asszony, kedves ko­­mornám, vége mindennek! Az a szeszélyes férfiszív jóllakott, zsákmánya pedig lesoványo­dott. Nem kell neki többé a fekete haj, csó­kom után nem szomjúdozik s nem is simul többé keblemre. Ali, lemondok mindenről s egy csöndes éjszakán visszamegyek újra a Pas­­son-házba, hogy egy kis szobában éljek elfe­ledve, s kiátkozva. És e szavaknál keservesen sírt. Hiába vi­gasztaltam, nem használt semmit sem. Ez időtől kezdve Pompadour folyton be­tegeskedett s idegbaja napról-napra hevesebb lett. Sokszor nevetni kezdett minden ok nél­kül, majd pedig patakzott szép kék szeméből a köny. Egy este éppen az őrgrófnő szobájában időzött a király. Vadászkalandokról beszélt neki, midőn ajkán hirtelen megakadt a szó és remegve nézett Pompadourra. A többi jelen­levők is félve tekintettek az őrgrófnő felé, a­ki fölkelt székéről, hogy átölelje a királyt, de e percben átváltozott egész arca, keble lihegni kezdett s még mielőtt valaki oda ugorhatott volna, a terem szőnyegére esett. A király meg­rémülve ugrott föl székéről s oda sietett az őrgrófhőhöz. Rögtön feloldozták ruháit s a hölgyek legyezőikkel legyezték sápadt arcát. A király az ijedelemtől nem tudta, hogy mit tegyen. — Vizet, vizet! Az Istenért, hozzatok egy pohár vizet — kiáltotta az ajtó felé — mert még karjaink között hal meg. Egy udvarnok azonnal meghozta a vizet s a király maga locsolta föl az őrgrófnőt. Ajka csakhamar megmozdult, szemét kinyitotta és halk hangon suttogta a mellette térdelő király felé: — Köszönöm, már jobban vagyok. Aztán fájó tekintetet vetett a királyra, karjaival magához szorította, megsimogatta a haját s megint suttogva kérdezte: — Ugy­e, nem fogsz elhagyni? Ugy­e, szeretsz mindörökre? Még egy csókot akart neki adni, de nem volt ereje, mert visszaha­­nyatlott a földre és újra elájult. A király rögtön házi orvosáért küldött, a ki ágyba fektette az Őrgrófnőt s meghagyta, hogy nagyon óvatosan bánjanak vele, mert a legkisebb felháborodás bajt okozhat. Három hónapig feküdt már az őrgrófnő. Mai számunk 1© oldal.

Next