Budapesti Hírlap, 1894. november (14. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-08 / 309. szám

Budapest, 1894. XIV. évfolyam 309. sz. Csütörtök, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, ’ negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetések, apró születésen felvétetnek József-körut 5. sz. a. utcai helyiségn­yiben is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Előfizetések, apróhirdetéseit fölvétetnek József-körút 5. sz. a. utcai helyiségimei is. A fúzió. Budapest, nov. 7. A fúzió vágyával, terveivel és ma­hinációival van tele minden. Mint mi­kor a beteg ember a fejébe veszi, hogy egy bizonyos orvosság, helycsere vagy levegőváltoztatás gyógyítaná meg őt, úgy beszélnek a politikusok ma a fú­zióról, a­mely visszaadná parlamen­tünknek tetemesen megfogyatkozott egészségét. A lefolyt évek harcai fosz­lányokká tépték a pártokat és megfosz­tották abbeli képességüktől, hogy na­gyobb és fontosabb munkákra vál­lalkozhassanak. Ez pedig igen kritikus helyzet akkor, a­mikor egy magyar gőzhajós-társaság létrehozásáról, a köz­­igazgatás reformjáról kapcsolatban a nemzetiségi kérdéssel, a valuta ren­dezéséről, egy nagyszabású adóre­formról és a küszöbön álló millenium­­ról van a szó. Mindazok, a­kik e kér­déseket komolyan veszik (azokról, a­kik személyes érdekeik mentségét is ebben látják, nem is beszélve) a fúziót emle­getik, mint a parlamenti egészség helyreállításának üdvözítő eszközét. És nem csak arról van szó, hogy a kor­mánypárt helyezze magát a statusquo ante állapotába e kisegítő móddal. Más, helyi érdekű fúziókban is foglalatosak a fürge hírhordók és közvetítők. Hiszen a szélsőbaloldal formális konferenciákat tart, hogy széttagolt testét ismét egye­sítse az anyatörzsekben. Igaz, hogy­­ Ugron Gábor távol tartja magát e mozgalomtól, igaz, hogy Kossuth Ferenc idealizmusa képes csak oly reményekig fölemelkedni, hogy Eötvös Károly és Polónyi Géza testvéri csókot váltsanak, de az is igaz, hogy e párttöredékek egyesü­lést kereső iparkodásának egyelőre annyi a fogható eredménye, hogy a párt két lapja egy heti éles gorombáskodás után a hírlapírói tollat félretéve más térre vitte át a küzdelmet, hogy elégtételt vegyen egymáson. Szó van fúzióról a nemzeti párt és a párton kívüliek között is. Apponyi Albert gróf is azonban e törekvések­nek csak távoli szemlélője. Az ő távol­­léte azonban nem ezzel az ellenzéki fúzióval áll összefüggésben, hanem a másikkal, a nagygyal, az országossal. Nevezetes, hogy a pártok egymást is­­buzdítják a fúzióra. A szélső­baloldal egyik lapja sürgősen buzdítja Apponyit a kormánynyal való fúzióra, a másik ellenben arra szólítja fel, hogy fuzio­náljon a közjogi ellenzékkel. A párton kívüliek vezéremberei közül, mint hall­juk, Péchy Tamás óhajtja az egyesü­lést a nemzeti párttal, ellenben Szá­­páry Gyula gróf ellenzi, nyilván ki­egyezésbeli ortodoxiájánál fogva. Világos, hogy mindez és a­mi vele jár : az egész helyzet jobban kedvez a konfúziónak, mint a fúziónak, a­mely­nek eshetőségeit nem óhajtjuk fesze­­­getni, mert hiszen tömérdek személyes becsvágy és érdek játszik bele szöve­vényeibe, a­miért tényezői kiszámítha­tatlanok és megmérhetetlenek. Mert hiszen a Tisza-csoport, Szilágyi Dezső, Szapáry Gyula mind érvényesülni akar­nak s a mi ezt kizárja, az rájok nézve lehetetlen. Másfelül a miniszterelnök, Apponyi és az udvar szintén döntő szerepre hivatvák a mozgalomban. Mindezek óhajtásairól, szándékairól, ko­moly és csak próbálkozásra szánt kí­sérleteikről beszélni henye feladat, mert ezek az intrikában, a taktikában fonto­sak, de az argumentációban megfogha­tatlan árnyak. Az érdekelhet tehát csak bennünket, hogy váljon jogos, kívána­­tos-e a fúzió vagy sem? Ezzel annál komolyabban kell immár foglalkoz­nunk, mert értesülésünk szerint fölülről is táplálják a rá irányzott törekvé­seket. A kérdést úgy kell föltenni, hogy a fentebb elsorolt főbb feladatok meg­oldására a fúzió teszi-e újra képessé parlamentünket vagy nem. Fel kell tennünk a nagy­közön­ségről, hogy a fúziót gyanús szemmel nézi, bármint óhajtják is a parlamenti pártok. Az első fúzió, a melyet a nem­zet vérmes reményei kísértek, igen ba­lul ütött ki. Tisza Kálmán abba kon­centrálta s abban merítette is ki párt­vezető tehetségét, hogy uralmát nem sejtett időre állandósította. Ennek egyik A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Uj könyvek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ha a nyirkos, ködös idő nem jelezné is, az uj könyvek kezdődő özönlése mutatná, h­ogy erősen közeledünk a s télhez. A Karácsony vonzza a könyveket, mint folyót a tenger, — az Isten a megmondhatója, hogy hová tűnik minden Karácsonykor s különösen Karácsony után ez a sok könyv. Alig egy-kettő az, mely azután is életben marad. A legnagyobb részt a­hogy föltámasztja, úgy el is temeti a Kará­csony. E különösség nyitja az, hogy a közön­ség nálunk főképp és leginkább Karácsonykor vásárol könyvet s akkor aztán éppen hogy könyvet vásárol, de nem igen mérlegeli az érté­két. Olvasni úgy sem olvassa, a­mi különben sokszor mentségére szolgál. Nem lehet mást gondolni, mert másképpen honnan volna az, hogy a karácsonyi könyvpiacon a silány munka épp oly kelendő, mint a becses, sőt gyakran megesik, hogy az igazán értékes művet kevésbbé keresik, mint a középszerűt. Vagy a mi kö­zönségünk átlagos ízlésének jobban felelne meg a középszerű könyv, mint a valóban kiváló ? Azt nem akarnám ily ridegen, egyszerűen állí­tani, noha mély értelmű, tartalmas és finom konstrukciójú munkának egyáltalán kis közön­sége szokott lenni sokszor alig néhány ember az, a­ki egy-egy könyv kitűnőségét élvezni és méltányolni tudja. De bármint legyen is, bizo­nyos, hogy ha valaki az évről-évre megjelenő könyvek számáról következtetne, virulónak kel­lene tartania a magyar szépliteratúra állapo­tát, holott a qualitást nézve, bizony gondolko­dóba kell esnie a termékenységen, melyet lát. Egy sajátságos epizódját éli most irodalmunk. Egy csomó író, a többség, közepes tehetséggel a régi nótát ismétli egyre, elavult té­mát, kopott formát, elcsépelt motívumot, mig a másik rész, az újabb, bonyolódott, modern problémákat fejtegetve, küzdésben van az érdekes anyaggal, melyre megfelelő talajat nem talál s minden nagy adományai és tehetsé­gei mellett igazán érdemes, becses és mara­dandó alkotásra nem képes. Csak részeket látni, egészet sehol. Olyan kép ez, minőt a kémiai analízis mutat, midőn a régi elemek bomlásnak indultak s az uj képletek keletke­zésének forrongása látszik: észrevenni egy-egy erősebb és becsesebb elemnek a hatását, né­melyik ki is válik a többi közül, de éppen csak sejteni lehet, hogy az új forma minővé fog alakulni. S ez epizódban, mely tele van átmeneti áramlatokkal s bizonytalan ízléssel, egy-egy tárcából, egy-egy elmefuttatásból, el­vétve egy-egy versből, sokszor csak néhány sorból áll a magyar szépirodalom szépsége és értéke. Ezek után bízvást mondhatom, hogy azok a könyvek, melyeket regisztrálni akarok, sike­rült, érdemes művek, melyek a karácsonyi piacon bizonyára nagyon kapósak lesznek. Szomáliám­ István könyve (Huszonnégy óra. Elbeszélések. Singer és Wolfner kiadása.) vonzó, kedves olvasmány. Összeválogatta évek óta megjelent kisebb-nagyobb munkálatainak a ja­vát s kiadta, talán azért most, hogy — rózsa­­láncokba hajtván makacs nyakát — mintegy határmutatót állítson eddigi munkássága és a leendő közé. A­­kik azonban csak az elmés tárcaírót ismerik benne, meg fognak lepődni a hosszabb lélekzetű elbeszéléseken, melyek e kötetében foglaltatnak. Bizonyos, hogy Szoma­­házy igazi tárcaíró talentum. Leleményes ötle­tes, könyed, formás, van jóízű humora, ma­gyaros zamatu nyelve, a­mely, noha irodalmi színvonalon áll, mintha színes dialektus volna s az övének könnyen felismerhető. Ez egyéniség az ő cikkeiben, valamint az is, a­mit levegőnek szokás mondani mostanában. A környezet, a mib­en, melyet leír, mindig karakterisztikus s ha emberei el is mosódnak emlékezetünkben, a ház, a levegő, melyben élnek, maradandó impressziót támaszt. Szóval: mind olyan tulaj­donság, mely a tárcát becsessé, élvezetessé, íróját kedv­eltté és rokonszenvessé teheti. És Szomaházy tényleg legkedveltebb tárcaíróink egyike. De mint új kötete mutatja, tud ő szé­lesebb alapon is operálni s bonyolultabb, erő­sebb koncepciót is fölépíteni. A Huszonnégy óra című hosszabb elbeszélésének sok szépsége bi­zonyító tanúság e felfogás mellett. Bársony István Négyszem hősi címe alatt adta ki legújabb kötetét. (Négyszem közt. Irta Bársony István, Singer és Wolfner.) A ter­mészet hű megfigyelője mint az örök kér­dés, a szerelem vizsgálója mutatkozik benne. Hogy miként támad s miként enyészik el. Mi kelti életre s mi fojtja meg. Mily kicsiny­ségek befolyásolják. Egy szó, egy hang, egy mozdulat mennyit határoz benne. Négyszem­közt lehetőleg kis keretben világítja meg ezeket az intimus dolgot s a megfigyelés becsületességére vall, hogy csaknem mindig a nőt mutatja jobb­­nak, hűbbnek, gyöngédebbnek, önzetlenebb­nek. Képek, mintegy kész eredmények ezek. Mai számunk 20 oldal.

Next