Budapesti Hírlap, 1894. november (14. évfolyam, 302-331. szám)
1894-11-08 / 309. szám
Budapest, 1894. XIV. évfolyam 309. sz. Csütörtök, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, ’ negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetések, apró születésen felvétetnek József-körut 5. sz. a. utcai helyiségnyiben is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Előfizetések, apróhirdetéseit fölvétetnek József-körút 5. sz. a. utcai helyiségimei is. A fúzió. Budapest, nov. 7. A fúzió vágyával, terveivel és mahinációival van tele minden. Mint mikor a beteg ember a fejébe veszi, hogy egy bizonyos orvosság, helycsere vagy levegőváltoztatás gyógyítaná meg őt, úgy beszélnek a politikusok ma a fúzióról, amely visszaadná parlamentünknek tetemesen megfogyatkozott egészségét. A lefolyt évek harcai foszlányokká tépték a pártokat és megfosztották abbeli képességüktől, hogy nagyobb és fontosabb munkákra vállalkozhassanak. Ez pedig igen kritikus helyzet akkor, amikor egy magyar gőzhajós-társaság létrehozásáról, a közigazgatás reformjáról kapcsolatban a nemzetiségi kérdéssel, a valuta rendezéséről, egy nagyszabású adóreformról és a küszöbön álló milleniumról van a szó. Mindazok, akik e kérdéseket komolyan veszik (azokról, akik személyes érdekeik mentségét is ebben látják, nem is beszélve) a fúziót emlegetik, mint a parlamenti egészség helyreállításának üdvözítő eszközét. És nem csak arról van szó, hogy a kormánypárt helyezze magát a statusquo ante állapotába e kisegítő móddal. Más, helyi érdekű fúziókban is foglalatosak a fürge hírhordók és közvetítők. Hiszen a szélsőbaloldal formális konferenciákat tart, hogy széttagolt testét ismét egyesítse az anyatörzsekben. Igaz, hogy Ugron Gábor távol tartja magát e mozgalomtól, igaz, hogy Kossuth Ferenc idealizmusa képes csak oly reményekig fölemelkedni, hogy Eötvös Károly és Polónyi Géza testvéri csókot váltsanak, de az is igaz, hogy e párttöredékek egyesülést kereső iparkodásának egyelőre annyi a fogható eredménye, hogy a párt két lapja egy heti éles gorombáskodás után a hírlapírói tollat félretéve más térre vitte át a küzdelmet, hogy elégtételt vegyen egymáson. Szó van fúzióról a nemzeti párt és a párton kívüliek között is. Apponyi Albert gróf is azonban e törekvéseknek csak távoli szemlélője. Az ő távolléte azonban nem ezzel az ellenzéki fúzióval áll összefüggésben, hanem a másikkal, a nagygyal, az országossal. Nevezetes, hogy a pártok egymást isbuzdítják a fúzióra. A szélsőbaloldal egyik lapja sürgősen buzdítja Apponyit a kormánynyal való fúzióra, a másik ellenben arra szólítja fel, hogy fuzionáljon a közjogi ellenzékkel. A párton kívüliek vezéremberei közül, mint halljuk, Péchy Tamás óhajtja az egyesülést a nemzeti párttal, ellenben Szápáry Gyula gróf ellenzi, nyilván kiegyezésbeli ortodoxiájánál fogva. Világos, hogy mindez és ami vele jár : az egész helyzet jobban kedvez a konfúziónak, mint a fúziónak, amelynek eshetőségeit nem óhajtjuk feszegetni, mert hiszen tömérdek személyes becsvágy és érdek játszik bele szövevényeibe, amiért tényezői kiszámíthatatlanok és megmérhetetlenek. Mert hiszen a Tisza-csoport, Szilágyi Dezső, Szapáry Gyula mind érvényesülni akarnak s a mi ezt kizárja, az rájok nézve lehetetlen. Másfelül a miniszterelnök, Apponyi és az udvar szintén döntő szerepre hivatvák a mozgalomban. Mindezek óhajtásairól, szándékairól, komoly és csak próbálkozásra szánt kísérleteikről beszélni henye feladat, mert ezek az intrikában, a taktikában fontosak, de az argumentációban megfoghatatlan árnyak. Az érdekelhet tehát csak bennünket, hogy váljon jogos, kívánatos-e a fúzió vagy sem? Ezzel annál komolyabban kell immár foglalkoznunk, mert értesülésünk szerint fölülről is táplálják a rá irányzott törekvéseket. A kérdést úgy kell föltenni, hogy a fentebb elsorolt főbb feladatok megoldására a fúzió teszi-e újra képessé parlamentünket vagy nem. Fel kell tennünk a nagyközönségről, hogy a fúziót gyanús szemmel nézi, bármint óhajtják is a parlamenti pártok. Az első fúzió, a melyet a nemzet vérmes reményei kísértek, igen balul ütött ki. Tisza Kálmán abba koncentrálta s abban merítette is ki pártvezető tehetségét, hogy uralmát nem sejtett időre állandósította. Ennek egyik A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Uj könyvek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ha a nyirkos, ködös idő nem jelezné is, az uj könyvek kezdődő özönlése mutatná, hogy erősen közeledünk a s télhez. A Karácsony vonzza a könyveket, mint folyót a tenger, — az Isten a megmondhatója, hogy hová tűnik minden Karácsonykor s különösen Karácsony után ez a sok könyv. Alig egy-kettő az, mely azután is életben marad. A legnagyobb részt ahogy föltámasztja, úgy el is temeti a Karácsony. E különösség nyitja az, hogy a közönség nálunk főképp és leginkább Karácsonykor vásárol könyvet s akkor aztán éppen hogy könyvet vásárol, de nem igen mérlegeli az értékét. Olvasni úgy sem olvassa, ami különben sokszor mentségére szolgál. Nem lehet mást gondolni, mert másképpen honnan volna az, hogy a karácsonyi könyvpiacon a silány munka épp oly kelendő, mint a becses, sőt gyakran megesik, hogy az igazán értékes művet kevésbbé keresik, mint a középszerűt. Vagy a mi közönségünk átlagos ízlésének jobban felelne meg a középszerű könyv, mint a valóban kiváló ? Azt nem akarnám ily ridegen, egyszerűen állítani, noha mély értelmű, tartalmas és finom konstrukciójú munkának egyáltalán kis közönsége szokott lenni sokszor alig néhány ember az, aki egy-egy könyv kitűnőségét élvezni és méltányolni tudja. De bármint legyen is, bizonyos, hogy ha valaki az évről-évre megjelenő könyvek számáról következtetne, virulónak kellene tartania a magyar szépliteratúra állapotát, holott a qualitást nézve, bizony gondolkodóba kell esnie a termékenységen, melyet lát. Egy sajátságos epizódját éli most irodalmunk. Egy csomó író, a többség, közepes tehetséggel a régi nótát ismétli egyre, elavult témát, kopott formát, elcsépelt motívumot, mig a másik rész, az újabb, bonyolódott, modern problémákat fejtegetve, küzdésben van az érdekes anyaggal, melyre megfelelő talajat nem talál s minden nagy adományai és tehetségei mellett igazán érdemes, becses és maradandó alkotásra nem képes. Csak részeket látni, egészet sehol. Olyan kép ez, minőt a kémiai analízis mutat, midőn a régi elemek bomlásnak indultak s az uj képletek keletkezésének forrongása látszik: észrevenni egy-egy erősebb és becsesebb elemnek a hatását, némelyik ki is válik a többi közül, de éppen csak sejteni lehet, hogy az új forma minővé fog alakulni. S ez epizódban, mely tele van átmeneti áramlatokkal s bizonytalan ízléssel, egy-egy tárcából, egy-egy elmefuttatásból, elvétve egy-egy versből, sokszor csak néhány sorból áll a magyar szépirodalom szépsége és értéke. Ezek után bízvást mondhatom, hogy azok a könyvek, melyeket regisztrálni akarok, sikerült, érdemes művek, melyek a karácsonyi piacon bizonyára nagyon kapósak lesznek. Szomáliám István könyve (Huszonnégy óra. Elbeszélések. Singer és Wolfner kiadása.) vonzó, kedves olvasmány. Összeválogatta évek óta megjelent kisebb-nagyobb munkálatainak a javát s kiadta, talán azért most, hogy — rózsaláncokba hajtván makacs nyakát — mintegy határmutatót állítson eddigi munkássága és a leendő közé. Akik azonban csak az elmés tárcaírót ismerik benne, meg fognak lepődni a hosszabb lélekzetű elbeszéléseken, melyek e kötetében foglaltatnak. Bizonyos, hogy Szomaházy igazi tárcaíró talentum. Leleményes ötletes, könyed, formás, van jóízű humora, magyaros zamatu nyelve, amely, noha irodalmi színvonalon áll, mintha színes dialektus volna s az övének könnyen felismerhető. Ez egyéniség az ő cikkeiben, valamint az is, amit levegőnek szokás mondani mostanában. A környezet, a miben, melyet leír, mindig karakterisztikus s ha emberei el is mosódnak emlékezetünkben, a ház, a levegő, melyben élnek, maradandó impressziót támaszt. Szóval: mind olyan tulajdonság, mely a tárcát becsessé, élvezetessé, íróját kedveltté és rokonszenvessé teheti. És Szomaházy tényleg legkedveltebb tárcaíróink egyike. De mint új kötete mutatja, tud ő szélesebb alapon is operálni s bonyolultabb, erősebb koncepciót is fölépíteni. A Huszonnégy óra című hosszabb elbeszélésének sok szépsége bizonyító tanúság e felfogás mellett. Bársony István Négyszem hősi címe alatt adta ki legújabb kötetét. (Négyszem közt. Irta Bársony István, Singer és Wolfner.) A természet hű megfigyelője mint az örök kérdés, a szerelem vizsgálója mutatkozik benne. Hogy miként támad s miként enyészik el. Mi kelti életre s mi fojtja meg. Mily kicsinységek befolyásolják. Egy szó, egy hang, egy mozdulat mennyit határoz benne. Négyszemközt lehetőleg kis keretben világítja meg ezeket az intimus dolgot s a megfigyelés becsületességére vall, hogy csaknem mindig a nőt mutatja jobbnak, hűbbnek, gyöngédebbnek, önzetlenebbnek. Képek, mintegy kész eredmények ezek. Mai számunk 20 oldal.