Budapesti Hírlap, 1896. november (16. évfolyam, 301-330. szám)

1896-11-08 / 308. szám

Budapest, 1896. XVI. évfolyam 308. sz. Vasárnap, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 11 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és lap tulaj­donos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Rökk Szilárd­ utca 4. ,­7. Hirdetések nonparelite - számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Két kérdés. Budapest, nov. 7. Ha a nemzeti egyéniség temperamentuma kielégítve látja testi-lelki szükségét az állami függetlenség 67-es mértékével, akkor a mi irányzatunk, összes munkásságunkkal együtt, nemcsak fölösleges, de káros is. * A mi közös a törvényben, miért osztrák a szellemben és miért német a nyelv használatában ? A magyar király udvartartása miért osztrák-német ? tf. Ezt a két kérdést Bartha Miklós teszi fel. Próbáljuk meg röviden fog­lalkozni velük. Elsőbben az elsővel. A nemzeti egyéniség temperamen­tuma nem látja ki­elégí­tve sem testi, sem lelki szükségét az állami függet­lenség 67-es mértékével. Ezen nem is érdemes vitázni, mert tovább kell en­nél mennünk. Semmiféle nemzeti tem­peramentum testi lelki szükségét nem elégíti ki semmiféle mértéke az állami függetlenségnek, a legtetézettebb sem, soha és sehol. Az állami függetlenség­nek egyáltalán nincsen mértéke. Való­ját nem lehet törvényekben kifejezni. Mert mikor a törvényekben a függet­lenség legexcesszivusabb mértéke meg­írva és proklamálva van, akkor még mindig lehet az az illető álladalom a leggyászosabb függésben. Magyarország állami függetlensége teljes volt az Árpádházi és a vegyes királyok alatt. Mégis ki merné állítani, hogy függetlensége serpenyője nem mutatta a legnagyobb ingadozásokat, ha az egyes királyok alatti állapotát vesz­­szük. Egyszer Byzancz, egyszer Róma, egyszer a német királyság csorbította meg a független állapotát hiányosra úgy, hogy elhatározásaiban nem élhetett a függetlenség szabadságával, néha ér­deke szerint, néha érdeke ellen. Franciaország független állam. De függetlenségének mértéke mint hullám­zott le és föl, mint telt és mint fogyott a szerencse járása szerint, mutatja a XIV. Lajos korabeli állapot és a két Napóleoné a maga zenithjén. És nem az aljas függés állapota-e, midőn ma a köztársaságot az autokratizmus lábainál fetrengni látjuk ? Mondhatná valaki, hogy ez nem a függetlenség, hanem a hatalom kérdése. Felelem erre én, hogy a függés és függetlenség mindig az erő és a hata­lom kérdése. Nem tesz különbséget, ha egymással szorosabb, szerződéses vi­szonyban nem lévő nemzetek gyako­rolnak egymásra függetlenségök rová­sára kisebb nagyobb befolyást. Néha még szerződést, szövetséget is kötnek. Természetesen, mert szükségét érzik. Szabad rendelkezésük egy részéről le­mondanak más javakért, a­melyek ne­kik e pillanatban becsesebbek : béké­jük, biztosságuk, vagy hódító vágyuk kedvéért. Mily mértékéről mondanak le, azt nem az önkény, hanem a hely­zet szabja meg és a szerződő felek egyéni értéke egymásra nézve. így kötötték meg a mi államfér­fi­aink a 67-es szerződést, a független­ségnek ama mértékével, a­mely akkori erőnknek, akkori hatalmunknak és a fenforgó helyzet nehézségeinek meg­felelni látszott. Mi pedig, a­helyett, hogy mindnyájan rávetettük volna ma­gunkat az adott térre és a kínálkozó és kiáltó munka szükségei szerint oszoltunk volna munkás­csoportokra (parlamenti pártokra), mi tovább veszekedtünk azon, hogy delegáció nem delegáció, sőt még ma is van párt, a közjogi, a­mely a szer­ződési okmányt használja zászlónak. Ez okozza, hogy bár gazdaságilag — egyoldalúan ugyan — de előre­mentünk, kulturailag nagyot halad­tunk , mégis nemzeti szellem, nemzeti lélek dolgában, a­mi pedig a függet­lenségi vágynak a tápláló anyaga és magának a függetlenségnek erkölcsi tartalma: ebben ott vagyunk, a­hol voltunk, sőt talán hátrább. Mert annak, a­mi függetlenségre visz, nem a modern eszközeivel dol­goztunk, hanem históriai jelszókat és reminiszcenciákat foglaltunk követelé­sekbe s ezzel áltattuk magunkat és másokat. Meglehet, hogy a független­ség 67-es mértéke kisebb, mint a meny­nyi a mi erőnknek megfelelt; de bizo­nyos, hogy a­helyett, hogy e nemzeti erő gyarapítását munkáltuk volna, 67 óta sem szűnt meg egy párt, a köz­jogi, folyton oly mértékét követelni a függetlenségnek, a­mely sokkal na­gyobb, mint mennyinek tán elviselé­sére is, de kivívására bizonyosan egye­lőre elégtelen úgy az anyagi, mint az erkölcsi erőnk. És most következik a második kérdés. Mert osztrák az szellemben, nyelvben pedig német, a mi a törvény­ben közös. Két felelet van erre. Első: azért osztrák és német, mert osztráknak és németnek vettük át mint históriai tényt. Nekünk 1791-iki függetlenségi törvényünk mellett is háromszáz év óta diplomáciánk nem volt. A hadsereg tudjuk mint siklott ki a kezünkből és lett német. Minden meg volt a corpus juris-ban, semmi sem maradt meg az életben, a valóságban. A­mi 67 előtt tisztán osztrák volt, 67-ben legalább közös lett. Remélhető volt, hogy a ma­gyar nemzet hű és buzgó fiai teljes erővel vetik magukat erre a közös térre, fölkarolják, kihasználják, bele­viszik szellemüket, érzületüket, jelle­müket. Megadják neki, ha nem is egé­szen a magyar, de legalább a törvé­nyes közös karaktert. E helyett mi történt ? A­kik a szerződést kötötték, kikiáltottak haza­árulóknak és a hazafiság fogalmát el­kobozták a magok számára azok, a­kiket itthon Tisza Kálmán vezérelt, Turinból pedig Kossuth Lajos, állandó ostromára az új intézményeknek. Tisza cserbenhagyta a zászlót, de ez csak azt eredményezte, hogy az azelőtti jelen­téktelen Kossuth-párt hirtelen megnőtt számbaveendő párttá és folytatta az ostromot. A­kik pedig a kiegyezést elfogadták vagy — képzelhetetlen bizal­matlanságok leküzdésével — csinálták, lassan átalakultak egy szabadalmazott parlamenti szövetséggé, a­melynek egyetlen komoly feladata, minden, még a legjelentéktelenebb követelés ellen is megvédeni a 67-t, így maradt minden a régiben osztráknak és németnek és marad mind­addig, a­m­íg közjogi ostromzára eltart. A másik felelet: azért német, mert magunk sem tudunk igaz magyaroknak­­ lenni. Mert semmi komoly állami ak­­á­ciót terv szerint nem tudtunk indítani­­ harminc év óta, hogy ezt az országot lehetőleg nyelvben, de bizonyosan ér­zületben soviniszta magyarrá tegyük. geniális férfi, a­ki erről álmodott, könyvet irt és beszédeket mondott, hi­tét veszve elzüllött és főbe lőtte ma­gát. És azért német, mert a független-­­­ség első logikai követelését magunkra nézve sem tudjuk levonni: egy nemzet, a­mely magát függetlenségre hivatott­nak érzi, elsőbben proklamálja és való­sítsa meg azt az elvet, hogy nemzeti nyelvének magának elégségesnek kell lennie arra, hogy vele ez országban mindenki boldoguljon és hogy viszont­­ senki itt e nyelv ismerete nélkül a­­ nemzeti társadalomban és a közéletben­­ ne boldogulhasson. E helyett apáink a fiaikat sanyar­­gattatják az elemi iskolától kezdve a gimnáziumon végig a német nyelv ta­nításával és anyáink német bánnok prédájára vetik zsenge leányainkat, mert a kisasszony, ha nem tud rosz német szókat belekeverni isteni magyar nyel­vünkbe, akkor műveletlen. És a hivatalainkba alsóbb rendű hivatalnokot sem vesznek be, ha néme­tül nem tud, ellenben a főrendiháznak vannak tagjai és püspökségekben ülnek, és professzorkodnak emberek, a­kik magyarul nem tudnak. Ezek a mi függetlenségünk kegyet­len és végzetes hiányai! Mai számunk 24 oldal.

Next