Budapesti Hírlap, 1896. november (16. évfolyam, 301-330. szám)
1896-11-08 / 308. szám
Budapest, 1896. XVI. évfolyam 308. sz. Vasárnap, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 11 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Rökk Szilárd utca 4. ,7. Hirdetések nonparelite - számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Két kérdés. Budapest, nov. 7. Ha a nemzeti egyéniség temperamentuma kielégítve látja testi-lelki szükségét az állami függetlenség 67-es mértékével, akkor a mi irányzatunk, összes munkásságunkkal együtt, nemcsak fölösleges, de káros is. * A mi közös a törvényben, miért osztrák a szellemben és miért német a nyelv használatában ? A magyar király udvartartása miért osztrák-német ? tf. Ezt a két kérdést Bartha Miklós teszi fel. Próbáljuk meg röviden foglalkozni velük. Elsőbben az elsővel. A nemzeti egyéniség temperamentuma nem látja kielégítve sem testi, sem lelki szükségét az állami függetlenség 67-es mértékével. Ezen nem is érdemes vitázni, mert tovább kell ennél mennünk. Semmiféle nemzeti temperamentum testi lelki szükségét nem elégíti ki semmiféle mértéke az állami függetlenségnek, a legtetézettebb sem, soha és sehol. Az állami függetlenségnek egyáltalán nincsen mértéke. Valóját nem lehet törvényekben kifejezni. Mert mikor a törvényekben a függetlenség legexcesszivusabb mértéke megírva és proklamálva van, akkor még mindig lehet az az illető álladalom a leggyászosabb függésben. Magyarország állami függetlensége teljes volt az Árpádházi és a vegyes királyok alatt. Mégis ki merné állítani, hogy függetlensége serpenyője nem mutatta a legnagyobb ingadozásokat, ha az egyes királyok alatti állapotát veszszük. Egyszer Byzancz, egyszer Róma, egyszer a német királyság csorbította meg a független állapotát hiányosra úgy, hogy elhatározásaiban nem élhetett a függetlenség szabadságával, néha érdeke szerint, néha érdeke ellen. Franciaország független állam. De függetlenségének mértéke mint hullámzott le és föl, mint telt és mint fogyott a szerencse járása szerint, mutatja a XIV. Lajos korabeli állapot és a két Napóleoné a maga zenithjén. És nem az aljas függés állapota-e, midőn ma a köztársaságot az autokratizmus lábainál fetrengni látjuk ? Mondhatná valaki, hogy ez nem a függetlenség, hanem a hatalom kérdése. Felelem erre én, hogy a függés és függetlenség mindig az erő és a hatalom kérdése. Nem tesz különbséget, ha egymással szorosabb, szerződéses viszonyban nem lévő nemzetek gyakorolnak egymásra függetlenségök rovására kisebb nagyobb befolyást. Néha még szerződést, szövetséget is kötnek. Természetesen, mert szükségét érzik. Szabad rendelkezésük egy részéről lemondanak más javakért, amelyek nekik e pillanatban becsesebbek : békéjük, biztosságuk, vagy hódító vágyuk kedvéért. Mily mértékéről mondanak le, azt nem az önkény, hanem a helyzet szabja meg és a szerződő felek egyéni értéke egymásra nézve. így kötötték meg a mi államférfiaink a 67-es szerződést, a függetlenségnek ama mértékével, amely akkori erőnknek, akkori hatalmunknak és a fenforgó helyzet nehézségeinek megfelelni látszott. Mi pedig, ahelyett, hogy mindnyájan rávetettük volna magunkat az adott térre és a kínálkozó és kiáltó munka szükségei szerint oszoltunk volna munkáscsoportokra (parlamenti pártokra), mi tovább veszekedtünk azon, hogy delegáció nem delegáció, sőt még ma is van párt, a közjogi, amely a szerződési okmányt használja zászlónak. Ez okozza, hogy bár gazdaságilag — egyoldalúan ugyan — de előrementünk, kulturailag nagyot haladtunk , mégis nemzeti szellem, nemzeti lélek dolgában, ami pedig a függetlenségi vágynak a tápláló anyaga és magának a függetlenségnek erkölcsi tartalma: ebben ott vagyunk, ahol voltunk, sőt talán hátrább. Mert annak, ami függetlenségre visz, nem a modern eszközeivel dolgoztunk, hanem históriai jelszókat és reminiszcenciákat foglaltunk követelésekbe s ezzel áltattuk magunkat és másokat. Meglehet, hogy a függetlenség 67-es mértéke kisebb, mint a menynyi a mi erőnknek megfelelt; de bizonyos, hogy ahelyett, hogy e nemzeti erő gyarapítását munkáltuk volna, 67 óta sem szűnt meg egy párt, a közjogi, folyton oly mértékét követelni a függetlenségnek, amely sokkal nagyobb, mint mennyinek tán elviselésére is, de kivívására bizonyosan egyelőre elégtelen úgy az anyagi, mint az erkölcsi erőnk. És most következik a második kérdés. Mert osztrák az szellemben, nyelvben pedig német, a mi a törvényben közös. Két felelet van erre. Első: azért osztrák és német, mert osztráknak és németnek vettük át mint históriai tényt. Nekünk 1791-iki függetlenségi törvényünk mellett is háromszáz év óta diplomáciánk nem volt. A hadsereg tudjuk mint siklott ki a kezünkből és lett német. Minden meg volt a corpus juris-ban, semmi sem maradt meg az életben, a valóságban. Ami 67 előtt tisztán osztrák volt, 67-ben legalább közös lett. Remélhető volt, hogy a magyar nemzet hű és buzgó fiai teljes erővel vetik magukat erre a közös térre, fölkarolják, kihasználják, beleviszik szellemüket, érzületüket, jellemüket. Megadják neki, ha nem is egészen a magyar, de legalább a törvényes közös karaktert. E helyett mi történt ? Akik a szerződést kötötték, kikiáltottak hazaárulóknak és a hazafiság fogalmát elkobozták a magok számára azok, akiket itthon Tisza Kálmán vezérelt, Turinból pedig Kossuth Lajos, állandó ostromára az új intézményeknek. Tisza cserbenhagyta a zászlót, de ez csak azt eredményezte, hogy az azelőtti jelentéktelen Kossuth-párt hirtelen megnőtt számbaveendő párttá és folytatta az ostromot. Akik pedig a kiegyezést elfogadták vagy — képzelhetetlen bizalmatlanságok leküzdésével — csinálták, lassan átalakultak egy szabadalmazott parlamenti szövetséggé, amelynek egyetlen komoly feladata, minden, még a legjelentéktelenebb követelés ellen is megvédeni a 67-t, így maradt minden a régiben osztráknak és németnek és marad mindaddig, amíg közjogi ostromzára eltart. A másik felelet: azért német, mert magunk sem tudunk igaz magyaroknak lenni. Mert semmi komoly állami akációt terv szerint nem tudtunk indítani harminc év óta, hogy ezt az országot lehetőleg nyelvben, de bizonyosan érzületben soviniszta magyarrá tegyük. geniális férfi, aki erről álmodott, könyvet irt és beszédeket mondott, hitét veszve elzüllött és főbe lőtte magát. És azért német, mert a független-ség első logikai követelését magunkra nézve sem tudjuk levonni: egy nemzet, amely magát függetlenségre hivatottnak érzi, elsőbben proklamálja és valósítsa meg azt az elvet, hogy nemzeti nyelvének magának elégségesnek kell lennie arra, hogy vele ez országban mindenki boldoguljon és hogy viszont senki itt e nyelv ismerete nélkül a nemzeti társadalomban és a közéletben ne boldogulhasson. E helyett apáink a fiaikat sanyargattatják az elemi iskolától kezdve a gimnáziumon végig a német nyelv tanításával és anyáink német bánnok prédájára vetik zsenge leányainkat, mert a kisasszony, ha nem tud rosz német szókat belekeverni isteni magyar nyelvünkbe, akkor műveletlen. És a hivatalainkba alsóbb rendű hivatalnokot sem vesznek be, ha németül nem tud, ellenben a főrendiháznak vannak tagjai és püspökségekben ülnek, és professzorkodnak emberek, akik magyarul nem tudnak. Ezek a mi függetlenségünk kegyetlen és végzetes hiányai! Mai számunk 24 oldal.