Budapesti Hírlap, 1897. január (17. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-14 / 14. szám

XVII. évfolyam 14. sz Budapest, 1897. Csütörtök, január 14. STirTiiii'i—agaaaai^M.—-f-iir. 17 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ntán való napon­ta. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIXL, Bökse Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Regény és politika. Budapest, jan. 13. A mi fiatal regényíró barátunknak, Werner Gyulának a Házban nagy sikere volt a szűzbeszédével. A Nemzet esti lapja éppenséggel azt írja róla, hogy a nemzeti pártra ráterítette a vizes lepe­dőt. És valóban, meggyőződtünk a do­logról az esti újságokból, csakhogy igen sok volt abban a sikerben a víz és mentül kevesebb a lepedő. Azzal foglalkozott . Nyiró kolle­gánk, hogy a nemzeti f. elvesztette a nemzetben talaját, és hogy mért vesztette el, mért olvadt le felényire és mért nőtt meg oly nagyra a kor­mánypárt, a melyről még 1892-ben azt mondta Apponyi, hogy szét fog mállani. Nos Apponyi ebben rosz pró­fétának bizonyult. Ellenben, mikor Kossuth Lajos ellenállásra buzdította az országot és azt mondta, hogy a magyar hazafiság és vitézség szét fogja szórni az ellenséget, mint a vihar a pelyvát, akkor meg Kossuth Lajos bi­zonyult rosz prófétának. Szerencsénkre, hogy nem akadt akkor regényírónk, se fiatal, se Vén, a­ki a szurony- és zsan­­dár-győzelem után kiállt volna szóno­kolni mondván: ime a magyar nemzeti szabadság elvesztette a nemzetben a talaját. Én örvendek, ha egy-egy írótár­­sam, kivált a ki mint belletrista igen erős és eleven nemzeti érzésének adja tanujelét, beleviszi felsőbb irodalmi műveltségét és tudását a képviselő­házba. Ráfér a Házra. De szeretném, ha az ilyen az írói becsvágyát is be­vinné és ne érné be azzal, hogy piaci pártáruval keres pillanatnyi hatást. Azt gondolom, Werner Gyula rá­galmazza a magyar nemzetet. Nincsen ennek sok, talán egy oly fia is, a­ki örömmel ne üdvözölné a nemzeti óhaj­tások ama minimumát, a­mely Ap­ponyi programjában foglaltatik. A többség ama része, a­mely politikai meggyőződése szerint politizál, abban a tudatosan harcol Apponyi ellen, hogy jelenleg ez a minimum is kilátástalan és erőszakolása kockáztatja azt a jót is, a mi birtokunkban van. Ha elérhe­tőnek tartaná — mondjuk a magyar vezényszót — Bánffytól kezdve az utolsó legényig mind eszeveszett mo­hósággal kapna rajta. A fiatal Werner Gyula úgy neki támad, úgy tüzel, úgy hordja föl a 92-ki beszédet, a korábbi beszédet és a ké­sőbbi beszédet és úgy demonstrálja, mily méltó sorsban részesült Apponyi és pártja ezen a­ választáson, mintha ezt a nemzetet nagyobb szégyen, na­gyobb veszedelem és nagyobb szeren­csétlenség nem érhetné, mint az, hogy van egy ember és néhány híve, a­kik inkább nem csinálnak fúziót, inkább lemondanak arról, hogy miniszterek le­gyenek, semmint hogy fúzióba és bár­sonyszékbe a nélkül menjenek, a­mit ők a maguk nemzeti programjának neveznek. Pedig ez csak azokra nézve látszik elviselhetetlennek, a­kiket pá­lyájukon nem vezérel a motívumok ha­sonló önzetlensége. Mért kell ezért az Anteusz és az Andrásfalvy András szerzőjének dühbe jönnie és vizeslepedőt terítenie azokra, a­kiket a választás úgyis agyonütött? Nem volna-e hozzá és hozzánk, a­kik közül odament, illőbb egy fenséges, lo­­vagias, tanulságos — szemfedőt terí­teni rájuk? Mert hiszen egy históriai regényírótól ilyes valaminek is telnie kellene. Kell más stílushoz is értenie, mint a pártszótár és a tucat-vezércikk stílusához. Apponyiban és aspirációi­ban ha mást nem, meg kellett volna becsülnie a maga regényhőseit, a­kik hasonló konfliktusokkal, a nemzeti dol­gok, kötelességek problémáival birrkóz­­nak lelkükben. Ezek a regények soha sem jöttek volna létre, ha hőseik le tudtak volna szállani szerzőjük prakti­kus színvonalára De hát más az irodalom és más a politika. Más az író morálja és más a politikusé, Verner Gyula a regényíró tíz év múlva meg fogja cáfolni Verner Gyulát, a mai szónokot. Ki fogja mu­tatni, hogy nem Apponyi veszítette el a nemzetet, hanem elveszítette a nem­zet Apponyit. Ki fogja mutatni, hogy nem a nemzeti aspirációk iránt való A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A nagy palatínus. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — 1847 január 13-án meghalt József nádor, a midőn a nemzet félszázadnál hosszabb hiva­taloskodását megünnepelni készült. Ő volt az utolsó nádor, a ki közéletünkben nagy nyomot hagyott maga után. Maga az intézmény sem sokkal élte túl. Utóda és fia István főherceg a forradalom viharai között eltűnt Magyarország­ról örökre. Hivatalosan és törvényesen nem törölték a nádorságot a magyar közjogból, de a parlamentáris alkotmányban nem kapott ma­gának helyet, így ez az ősi méltóság a királyi után az első tiszt, a múlt lomtárába került — örökre talán. A Habsburg dinasztia egyébként soha sem szimpatizázott ezzel az intézménynyel, talán a velejáró tág hatalomért s a királyival vetekedő méltóságért. Néha szinte félszázadon át nem volt nádor, például Nádasdy Tamás halála után 156­2-től 1608-ig. Az a gondolat, hogy az alkotmányos magyar élet első méltóságát a dinasztia valamelyik tagja foglalja el: a Mária Teréziáé. Kinevezte tehát a hűséges Batthyány Lajos nádor halála után helytartóvá legkedvesebb lányának, Mária Krisztinának a férjét, tescheni Albertet. Az 1790. évi nemzeti felbuzdulás visszaállította a nádorságot, nádorrá választván II. Lipót király fiát, Sándor főherceget. Az ő kora, szeren­csétlen halálával azonban ismét szinte meg­szűnt a nádorság. Ferenc király és taná­csosai annyira nem rokonszenveztek az alkot­mányos magyar intézményekkel, hogy még öcscsét — József főherceget — sem volt haj­landó nádorrá választatni. A múlt század utolsó évtizede azonban nem volt alkalmatos idő, a francia világháborúk miatt — arra, hogy éppen minden nemzeti óhajtást mereven visszautasít­sanak. Ferenc király és tanácsosai tehát kapa­­citáltatták magukat, részben József főherceg nyomós argumentumai, részben a nyomasztó szükség által, mert a francia háborúkban a dinasztiának és a monarkiának életkérdés volt a magyar nemzet áldozatkészsége. Elhitték, hogy József „nem a maga érdekében beszél, neki mindegy, akár helytartónak, akár nádor­nak hívják,é­s maga az udvar javasolta a nádorválasztást. így került a dinasztia egyik tagja, az uralkodó Ferenc király negyedik öcscse, állan­dóan Magyarországra; Így támadt a Habsburg­­családban egy ág, a­mely azóta nyelvben és érzésben magyar. Félszázad eseményei bizo­nyítják, hogy ez a választás dinasztikus és nemzeti érdekből egyaránt szerencsés volt. Lipót király tíz fia között József volt a leg­inkább politikus talentum. Ildomosságban, tapintatosságban, simaságban dicső nagy­anyjára, Mária Teréziára ütött. Nem olyan merev, rideg autokrata, mint Ferenc; sem olyan doktriner, mint Károly, a­ki inkább katona s a politikában hadiparancsokkal akart kormányozni. Nyájas, simulékony, nyugodt személyiség. Rokonszenves modor, békés, fontolgató temperamentum. Akár ösztön­ből, akár politikai számításból, hamar rá­jött arra az egyszerű igazságra, hogy hason­latossá kell lenni ahhoz a nemzethez, a­melyre hatni akar. Napóleon minden hatósá­gának is ez a titka. József mindjárt kezdetben simult a magyarhoz; magyarnak, Árpád véré­nek hirdette magát. Innen népszerűsége, a­mi­ből hasonló mértékben a legújabb időkig a Habsburg dinasztia tagjai közül csak Mária Teréziának volt része. Ez az oka annak, hogy politikáját Bécsben gyanús szemmel nézik, hogy Rákóczyt látnak benne, valamint Károly­­ban egy újabb Wallensteint. Azok a kijelenté­sek, a­melyek Magyarországon a szivekben szokatlan melegséget és lelkesülést gerjesztet­tek, hogy „hivatalom az ország első tisztsége, az én ereimben is Árpád vére foly “ ; hogy „ha alkot­mánysértésről lehetne szó, nem a dinasztia tagja, de a ti nádorotok vagyok­, gyakran támasztottak idegenséget, feszült viszonyt közte és királyi bátyja között. A képtelen és buta gyanúsításra elég ok volt, hogy a nádor a diétán, a helytartótanács ülésein, a nyilvá­nosság előtt magyar díszben, kalpagosan, baj­szosan jelent meg ; hogy maga köré gyűjtötte a magyar arisztokrácia hazafias és műveit tag­jait; hogy volt érzéke a nemzeti szokások és kívánságok iránt. Az udvar, a bécsi állam­férfiak mindezzel nem dicsekedhettek. Thu­­gut rendszerének alapja a megfélemlítés, a Metternichének a negligálás és a ki­csinylés. Ferenc császár környezetében nem­csak a szcénák miatt gyűlölték a magyar diétát, de egyéb, velejáró alkalmatlanságok miatt is. Nem megható-e, a­mint Metternich, az „európai gondviselő“ így panaszkodik Gentznek? „Kezdődik a magyar országgyűlés, egyike a legunalmasabb mulatságoknak a világ­ g mai számunk 1.8 oldal

Next