Budapesti Hírlap, 1897. január (17. évfolyam, 1-31. szám)
1897-01-14 / 14. szám
XVII. évfolyam 14. sz Budapest, 1897. Csütörtök, január 14. STirTiiii'i—agaaaai^M.—-f-iir. 17 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ntán való naponta. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIXL, Bökse Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Regény és politika. Budapest, jan. 13. A mi fiatal regényíró barátunknak, Werner Gyulának a Házban nagy sikere volt a szűzbeszédével. A Nemzet esti lapja éppenséggel azt írja róla, hogy a nemzeti pártra ráterítette a vizes lepedőt. És valóban, meggyőződtünk a dologról az esti újságokból, csakhogy igen sok volt abban a sikerben a víz és mentül kevesebb a lepedő. Azzal foglalkozott . Nyiró kollegánk, hogy a nemzeti f. elvesztette a nemzetben talaját, és hogy mért vesztette el, mért olvadt le felényire és mért nőtt meg oly nagyra a kormánypárt, a melyről még 1892-ben azt mondta Apponyi, hogy szét fog mállani. Nos Apponyi ebben rosz prófétának bizonyult. Ellenben, mikor Kossuth Lajos ellenállásra buzdította az országot és azt mondta, hogy a magyar hazafiság és vitézség szét fogja szórni az ellenséget, mint a vihar a pelyvát, akkor meg Kossuth Lajos bizonyult rosz prófétának. Szerencsénkre, hogy nem akadt akkor regényírónk, se fiatal, se Vén, aki a szurony- és zsandár-győzelem után kiállt volna szónokolni mondván: ime a magyar nemzeti szabadság elvesztette a nemzetben a talaját. Én örvendek, ha egy-egy írótársam, kivált a ki mint belletrista igen erős és eleven nemzeti érzésének adja tanujelét, beleviszi felsőbb irodalmi műveltségét és tudását a képviselőházba. Ráfér a Házra. De szeretném, ha az ilyen az írói becsvágyát is bevinné és ne érné be azzal, hogy piaci pártáruval keres pillanatnyi hatást. Azt gondolom, Werner Gyula rágalmazza a magyar nemzetet. Nincsen ennek sok, talán egy oly fia is, aki örömmel ne üdvözölné a nemzeti óhajtások ama minimumát, amely Apponyi programjában foglaltatik. A többség ama része, amely politikai meggyőződése szerint politizál, abban a tudatosan harcol Apponyi ellen, hogy jelenleg ez a minimum is kilátástalan és erőszakolása kockáztatja azt a jót is, a mi birtokunkban van. Ha elérhetőnek tartaná — mondjuk a magyar vezényszót — Bánffytól kezdve az utolsó legényig mind eszeveszett mohósággal kapna rajta. A fiatal Werner Gyula úgy neki támad, úgy tüzel, úgy hordja föl a 92-ki beszédet, a korábbi beszédet és a későbbi beszédet és úgy demonstrálja, mily méltó sorsban részesült Apponyi és pártja ezen a választáson, mintha ezt a nemzetet nagyobb szégyen, nagyobb veszedelem és nagyobb szerencsétlenség nem érhetné, mint az, hogy van egy ember és néhány híve, akik inkább nem csinálnak fúziót, inkább lemondanak arról, hogy miniszterek legyenek, semmint hogy fúzióba és bársonyszékbe a nélkül menjenek, amit ők a maguk nemzeti programjának neveznek. Pedig ez csak azokra nézve látszik elviselhetetlennek, akiket pályájukon nem vezérel a motívumok hasonló önzetlensége. Mért kell ezért az Anteusz és az Andrásfalvy András szerzőjének dühbe jönnie és vizeslepedőt terítenie azokra, akiket a választás úgyis agyonütött? Nem volna-e hozzá és hozzánk, akik közül odament, illőbb egy fenséges, lovagias, tanulságos — szemfedőt teríteni rájuk? Mert hiszen egy históriai regényírótól ilyes valaminek is telnie kellene. Kell más stílushoz is értenie, mint a pártszótár és a tucat-vezércikk stílusához. Apponyiban és aspirációiban ha mást nem, meg kellett volna becsülnie a maga regényhőseit, akik hasonló konfliktusokkal, a nemzeti dolgok, kötelességek problémáival birrkóznak lelkükben. Ezek a regények soha sem jöttek volna létre, ha hőseik le tudtak volna szállani szerzőjük praktikus színvonalára De hát más az irodalom és más a politika. Más az író morálja és más a politikusé, Verner Gyula a regényíró tíz év múlva meg fogja cáfolni Verner Gyulát, a mai szónokot. Ki fogja mutatni, hogy nem Apponyi veszítette el a nemzetet, hanem elveszítette a nemzet Apponyit. Ki fogja mutatni, hogy nem a nemzeti aspirációk iránt való A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A nagy palatínus. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — 1847 január 13-án meghalt József nádor, a midőn a nemzet félszázadnál hosszabb hivataloskodását megünnepelni készült. Ő volt az utolsó nádor, a ki közéletünkben nagy nyomot hagyott maga után. Maga az intézmény sem sokkal élte túl. Utóda és fia István főherceg a forradalom viharai között eltűnt Magyarországról örökre. Hivatalosan és törvényesen nem törölték a nádorságot a magyar közjogból, de a parlamentáris alkotmányban nem kapott magának helyet, így ez az ősi méltóság a királyi után az első tiszt, a múlt lomtárába került — örökre talán. A Habsburg dinasztia egyébként soha sem szimpatizázott ezzel az intézménynyel, talán a velejáró tág hatalomért s a királyival vetekedő méltóságért. Néha szinte félszázadon át nem volt nádor, például Nádasdy Tamás halála után 1562-től 1608-ig. Az a gondolat, hogy az alkotmányos magyar élet első méltóságát a dinasztia valamelyik tagja foglalja el: a Mária Teréziáé. Kinevezte tehát a hűséges Batthyány Lajos nádor halála után helytartóvá legkedvesebb lányának, Mária Krisztinának a férjét, tescheni Albertet. Az 1790. évi nemzeti felbuzdulás visszaállította a nádorságot, nádorrá választván II. Lipót király fiát, Sándor főherceget. Az ő kora, szerencsétlen halálával azonban ismét szinte megszűnt a nádorság. Ferenc király és tanácsosai annyira nem rokonszenveztek az alkotmányos magyar intézményekkel, hogy még öcscsét — József főherceget — sem volt hajlandó nádorrá választatni. A múlt század utolsó évtizede azonban nem volt alkalmatos idő, a francia világháborúk miatt — arra, hogy éppen minden nemzeti óhajtást mereven visszautasítsanak. Ferenc király és tanácsosai tehát kapacitáltatták magukat, részben József főherceg nyomós argumentumai, részben a nyomasztó szükség által, mert a francia háborúkban a dinasztiának és a monarkiának életkérdés volt a magyar nemzet áldozatkészsége. Elhitték, hogy József „nem a maga érdekében beszél, neki mindegy, akár helytartónak, akár nádornak hívják,és maga az udvar javasolta a nádorválasztást. így került a dinasztia egyik tagja, az uralkodó Ferenc király negyedik öcscse, állandóan Magyarországra; Így támadt a Habsburgcsaládban egy ág, amely azóta nyelvben és érzésben magyar. Félszázad eseményei bizonyítják, hogy ez a választás dinasztikus és nemzeti érdekből egyaránt szerencsés volt. Lipót király tíz fia között József volt a leginkább politikus talentum. Ildomosságban, tapintatosságban, simaságban dicső nagyanyjára, Mária Teréziára ütött. Nem olyan merev, rideg autokrata, mint Ferenc; sem olyan doktriner, mint Károly, aki inkább katona s a politikában hadiparancsokkal akart kormányozni. Nyájas, simulékony, nyugodt személyiség. Rokonszenves modor, békés, fontolgató temperamentum. Akár ösztönből, akár politikai számításból, hamar rájött arra az egyszerű igazságra, hogy hasonlatossá kell lenni ahhoz a nemzethez, amelyre hatni akar. Napóleon minden hatóságának is ez a titka. József mindjárt kezdetben simult a magyarhoz; magyarnak, Árpád vérének hirdette magát. Innen népszerűsége, amiből hasonló mértékben a legújabb időkig a Habsburg dinasztia tagjai közül csak Mária Teréziának volt része. Ez az oka annak, hogy politikáját Bécsben gyanús szemmel nézik, hogy Rákóczyt látnak benne, valamint Károlyban egy újabb Wallensteint. Azok a kijelentések, amelyek Magyarországon a szivekben szokatlan melegséget és lelkesülést gerjesztettek, hogy „hivatalom az ország első tisztsége, az én ereimben is Árpád vére foly “ ; hogy „ha alkotmánysértésről lehetne szó, nem a dinasztia tagja, de a ti nádorotok vagyok, gyakran támasztottak idegenséget, feszült viszonyt közte és királyi bátyja között. A képtelen és buta gyanúsításra elég ok volt, hogy a nádor a diétán, a helytartótanács ülésein, a nyilvánosság előtt magyar díszben, kalpagosan, bajszosan jelent meg ; hogy maga köré gyűjtötte a magyar arisztokrácia hazafias és műveit tagjait; hogy volt érzéke a nemzeti szokások és kívánságok iránt. Az udvar, a bécsi államférfiak mindezzel nem dicsekedhettek. Thugut rendszerének alapja a megfélemlítés, a Metternichének a negligálás és a kicsinylés. Ferenc császár környezetében nemcsak a szcénák miatt gyűlölték a magyar diétát, de egyéb, velejáró alkalmatlanságok miatt is. Nem megható-e, amint Metternich, az „európai gondviselő“ így panaszkodik Gentznek? „Kezdődik a magyar országgyűlés, egyike a legunalmasabb mulatságoknak a világ g mai számunk 1.8 oldal