Budapesti Hírlap, 1897. október(17. évfolyam, 273-303. szám)

1897-10-09 / 281. szám

Budapest, 1897. XVII. évfolyam 281. sz. Szombat, október 9 Előfizetési árak: Egész évre 11 űrt, félévre 7 írt, negyedévre 11 írt 50 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn is Ünnep után való napon­ta. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VHS, Rökk Szlár­d­ utca 1. sz. Hirdetések nonperense-számítással díjszabás szériát. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Romlott parlament Budapest, okt. 8. A tisztelt képviselő úr „rongyos lump és gazember“, — ezekkel a par­lamentáris kifejezésekkel illette, persze németül, Bécs város egyik képviselője Csehország német nemzeti párti képvi­selőtársát, ki viszont nyilvános ülésben pofon akarta vágni érdemes barátját s ebben csak a székesfőváros aranylán­cos polgármestere, Lueger, gátolta meg. A mi halad, az el nem marad s teljes reményünk van, hogy nem­so­kára, talán a jövő héten, valóságos ökölviadaloknak leszünk szemtanúi az osztrák alkotmány görög stilü palotá­jában. Még három hétig — a delegá­ciókig — birkózhatnak az urak egy­mással s a Badeni-kormány, mely maga is csak párbajjal tarhatja fönn tekinté­lyét, alig várja, hogy kiegyezési és budget-provizóriumát megszavazzák s azután Isten hozzád parlament, be­csukják a kaput s Ausztria törvényho­zói tizenhét részre osztva elszélednek, hogy tartománygyűléseken folytassák politikai gyakorlataikat. De hogy éppen a kiegyezési pro­vizóriumból, melyet hétfőn terjeszt be Badeni s ugyanakkor itt Bánffy, hogyan válik alkotmányos törvény, azt ez ideig még nem látjuk biztosítva. Az osztrák alkotmányosság meglepetésekben na­gyon gazdag, napról-napra változik a kedv és változnak a pártok. A­mi ma többség, holnap kisebbség, szövetsége­seket kötnek és bontanak könnyen, mint mulatóban szerelmet. A Badeni­kormány biztosan számíthat az ő ellen­zékére, de kormánypártja egyáltalán nincs. Az a többség is, mely nagy­­nehezen a múlt tavasszal a jobboldali csoportok szövetkezéséből létesült, ma megszűntnek tekinthető. Dipauli csi­nálta, Dipauli fölmondta, Dipauli hét­főn pártjával Linzbe indul nagy politi­kai beszédet mondani, melyben meg­magyarázza, hogy miért szakított az újcsehekkel. Hogy a szakadás a kato­likus néppárt és az újcsehek között teljes, azt a prágai lapok hirdetik. A konzervatív cseh főurak és a kormánypárti lengyelek engesztelő kí­sérleteiket folytatják még ugyan, de sikertelenül, mert Dipauli kereken ki­jelente, hogy indítványát egy egész Ausztriára szóló nyelvtörvényről s a cseh nyelvrendeletek visszavonásáról föntartja és semmi esetre vissza nem veszi. A béke tehát csak úgy volna helyreállítható, ha az új csehek elfogad­nák az ő indítványát, azaz hozzájárul­nának, hogy a nyelvrendeleteket visz­­szavegyék s a nemzetiségi viszonyokat, s a nyelvek hivatalos használatát ugyanamaz elvek szerint köztörvényben állapítsák meg Csehországra kötelezőn, mint a többi osztrák tartományban. De ebbe bele nem mehetnek, mert oly általános törvény nem képzelhető, mely a cseh nyelvrendeletekben foglalt teljes paritást az állami nyelvhasználatban ki­­terjeszsze, például, Sziriára, hogy min­den stájer hivatalban szlovénül is kell­jen tudni minden hivatalnoknak s két nyelven vezessék az egész közigazga­tást, igazságszolgáltatást, iskolát, vas­utat, postát stb. De mit szólnának a lengyelek is, ha a ruténeknek ugyan­oly jogokat adnának Galíciában, mint a cseheknek Csehországban ? A tör­vény tehát, melyet Dipauli tervez, sokkal szűkebb térre szorítja a külön­böző nyelveket és tehát a német nyelvnek állami felsőségét biztosítaná. Ebbe pedig a csehek soha bele nem egyeznek. A másik ok pedig, a­miért nem teszik, hogy az ilyen birodalmi nyelvtörvény Csehországnak külön államiságát kizárja, ők pedig elérke­zettnek vélik az időt a cseh királyság helyreállítására. Hiszen Dipauli indítványa nem véletlenül született. Megelőzték hetekig tartó alkudozások a jobboldali szövet­ségesek csoportjai között és éppen az indította Dipaulit a kilépésre, hogy az új csehek mértéktelen közjogi követe­lésekkel állottak elő, midőn a cseh nemzeti állam fölelevenítését kívánták eszközölni. Dipauli ezt látván, hogy minden törekvésük az, hogy külön álla­mot alkossanak maguknak, számot ve­tett magával s úgy találta, hogy neki Ausztria kell, azt akarja föntartani úgy is, mint német, úgy is, mint ka­tolikus, úgy is, mint az osztrák alpesi tartományok képviselője. Mert a helyre­állított cseh királyság Morvával és Sziléziával akkora túlsúl­lyal bír a két Ausztria, Tirol, Sziria stb. fölött, hogy ezek elvesztenék politikai befolyásukat és népük gazdasági érdekeit sem véd­hetnék meg. Mint német belátta, hogy az a két millió német, mely a cseh tartományokban lakik, a nyelvrendelő- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Crampton mester. — Vígjáték 5 fölvonásban, irta G. Hauptmann. Ford. Karczag V. Először a Nemzeti Színházban okt. 8. — Hauptmann az újabb német irodalomban az elsők közül való, erős egyéniség, csodálato­san összekerült adományokkal, mert az apróla­­kosságig megfigyel mindent, de nem fotográ­fiái, realista, poéta és moralista, művész és tépelődő filozófus. Tartalmas író, ki bámulato­san fejlődik szemünk előtt, majd társadalmi betegségünk kínjait festi, majd a legszubtili­­sabb lelki harcokat tárja szemünk elé. Mindig meglepi a közönséget, de oly komoly és fen­­költ lélek, hogy a föltűnés hajhászásának gya­núja sem érheti. E kiváló költőnek ma adták először egyik művét, Crampton mestert, a Nemzeti Színházban, nem zajos hatással, de a közönség kiváncsi érdeklődése mellett. Crampton mester nem elsőrangú műve az ifjú költőnek, nem tehetségének és alkotó erejének országútján fekszik, inkább félreeső kirándulás, kisebb fajtájú és kisebb stílű munka, melyen így is megérzik az író nagy ereje. Az egész egy sajátos módon megrajzolt alak, drámai arckép, erős árnyékokkal, nagy vonásokkal, bámulatos jellemző tehetséggel elénk varázsolva. Meg-megszakított villamos fénynyel világítja meg az alakot. Egy-egy pil­lanatig látjuk a hős lelkét, de akkor oly világosan, hogy teljesen megértjük. Ez az egész. Cselek­­vénye a darabnak nincs. Expozíciója nincs. Befejezése nincs. Egy darab élet. Egy érdekes zsánerkép. Hozzá kellene komponálni egy no­vellát legalább. De ez a kép az életből olyan mint egy Rembrandt, a valóság erősen meg­­érezve és poetikusan ábrázolva. Ez gáncs is, dicséret is, a­mint tetszik. A dráma természe­tét tekintve: rossz dráma, mint irodalmi mű , rendkívül érdekes. Crampon mester, festőakadémiai profesz­­szor, mikor mi ismerkedünk meg vele, már a züllésnek utolsó stádiumában van. Iszik, foly­ton iszik, a kanapé alatt rejti a pálinkás és boros üvegeket, a sörös palackokat kosarakban hordatja. Tele van adóssággal. Szolgájától kér kölcsön egy márkát sörre, mert a korcsmáros már nem akar hitelben adni. Nem dolgozik. Úgy látszik, professzori tisztét sem végzi be­csületesen. Szidja az akadémiát, az idomító intézetet mely lenyűgözi a tehetséget. Hogy jutott idáig, nem tudjuk és ez súlyos hiba dramaturgiai szempontból. Mert ha nincs ment­sége, ha nincsenek enyhítő körülmények, hogyan szánakozzunk rajta? Úgy látszik, volt tehetsége. Már 19 éves korában udvari festő volt. Gazdagon nősült. S most az anyagi és erkölcsi bukás legszélén van. I és mi sajnáljuk. Először, mert sülyedésében is megőriz né­mely nobilis vonást. Büszke, légvárakat épít, gyönge. Azután szimpatikussá teszi, hogy van egy kedves leánya, ki rajong érte és szánakozik rajta és nem akarja elhagyni. A bölcs emberek azt fogják mondani, minek iszik és miért nem dolgozik ? A bölcs emberek azt hiszik, hogy csak akaratunkon áll, erősek legyünk-e. Hauptmann azonban úgy vélekedik, hogy némely ember gyönge és e gyöngésség, ha tehetséget ér, tragikussá lesz. Hauptmann is szánakozik a maga hősén, de híven festi. Nagyon szomorúnak tartja az életet, de nem akarja azzal vidámabbá tenni, hogy szomorúságát el­­hazudja. Csakhogy ez novellában szebb lett volna, mert a színpadon az ilyen finom rajz, bár egészen objektív, mégsem válik könnyen plasztikussá. Egyetlenegy drámai jelenet van e rajz­ban. Bejelentik Cramptonnak, hogy az ural­kodó herceg meg fogja látogatni az aka­démiát. Crampton ujjong. A herceg bizonyára csak őt akarja látogatni. A herceg mindig szerette és kitüntette. A herceg látogatása forduló­pont életében. A herceg meg fogja venni egyik képét és vége lesz nyomorúságai­nak, így képzelődik a szegény, mert olyan mint a vándor a sivatagban, mikor legszomja­­sabb, a legragyogóbb délibábot látja. És ez igen finom megfigyelése a költőnek és erős hatású jelenetet készít elő. Mert a her­ceg eljő az akadémiába, de Crampton mű­termét nem látogatja meg. S most Crampton látja a maga helyzetét. Mintha az illúzió sötét Mai »«fanunk Ifit oldal

Next