Budapesti Hírlap, 1901. február (21. évfolyam, 32-59. szám)
1901-02-01 / 32. szám
a föderalizmus diadala esetében mire kell törekedni. Alig két éve, hogy megjelent Teznernek, a bécsi egyetem professzorának Der oesterreichische Kaisertitel című pamfletje, amely ugyancsak magyar törvényekre is támaszkodva neki megy a dualizmusnak és — fájdalom — némi sikerrel kimutatja, hogy fontos külügyi vonatkozásokban a dualizmus csak a magyar törvényhozásban létezik, kifelé pedig az osztrák császárság egysége érvényesül. Vannak nagyon is komolyan veendő osztrák politikai körök, amelyek remélik, hogy egyebek között e tényleg fönnálló formai hibák segítségével is zavaros politikai időkben még valaha megbuktathatják a dualizmust. E viszonyoknak és törekvéseknek — minálunk régebben még irányadó körökben is hiányos — ismerete megadta annak idején a nemzeti követelések néven ismert politikai párttörekvéseknek nem csekély részben azt a mély államférfit és politikai értéket, amítelyet, mert azt a tömeg politikai értelmének hozzáférhetővé tenni nehezen sikerült, könnyű volt részint csekély jóhiszeműségű, részint csekély belátású elemeknek értéktelennek feltüntetni. Még csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy az osztrák császári címről megjelent és idézett munka egyebek között a horvátokat is szerepelteti némely állításainak igazolására. A monarkia dualisztikus szervezetének a föderalizmussal való helyettesítésére s a magyar államnak e föderális keretbe való beszorítására csakugyan alkalmasabb eszköz nem létezik, mint elsősorban az egységes magyar államnak megbontása. A megbontás pedig tagadhatatlanul abban a pillanatban kezdődik, midőn a Horvátországra is érvényes magyar birodalmi törvények s a horvát — szintén királyi szentesítésben részesült — törvények között kiegyenlíthetetlen ellentétek állanak fönn. Ezekből a diszparát horvát törvényekből alkalomadtán horvát jogszokás alapján ki lehetne magyarázni külön horvát közjogot, külön horvát államiságot és — külön horvát királyt! Nem lehetetlen úgy okoskodni, hogy a magyar birodalmi törvényhozás, igaz, így meg amúgy rendelkezett, de a horvát törvényhozás a Tarálylyal egyetértve ismételten másként határozott, a magyar törvényhozás pedig ezt következetesen tűrte! Tehát megvan a külön horvát jogszokás! Ne mondja senki sem rólunk, hogy rémképeket látunk. Hiszen alig múlt két esztendeje, hogy úgy hallatszott, hogy az akkori miniszterelnök Magyarországnak már utolsó alkotmányos miniszterelnöke ! És ki tudja, lesz-e mindig olyan férfiunk, mint a mostani kormányelnök, aki megmenti az országot attól az állapottól, amelyeta volt nemzeti pártnak egy vezérférfia jóval azelőtt, hogy a válság külső jelei megfoghatólag jelentkeztek volna, úgy jellemzett, hogy abszolutizmus vagy forradalom lesz a vége. De nem is azért említjük ezeket a mai nap — hála Istennek — tárgytalan aggodalmakat, mintha azt hinlék, hogy e veszélyek ellen megvédhetne bennünket a közjogi korrektség, de azért, mert midőn már ily nagymélységű örvényhez közel állott az ország, akkor csakugyan nem fölösleges, kisebb veszedelmek ellen védekezni s egyáltalában fölösleges oly közjogi kétértelműségeket megtűrnünk, amelyeknek kikerülése saját hatalmunkban van. 1 . A múltra nézve azt szeretnők, ha lehetséges volna a régebben elkövetett hibáknak egy horvát novella utján való kiküszöbölése. Jövőre pedig abban bízunk, hogy oly törvényjavaslat, amely közjogi inkorrektségeket tartalmaz, sem az úgynevezett előleges, sem az utólagos legfelsőbb szentesítést nem fogja elnyerni. Már e körülménynek a tudata gátolni fogja a horvát tartománygyűlést abban, hogy szecessziós közjogi tételeket iktasson az ott tárgyalt törvényjavaslatokba. De nemcsak a fönnálló bajoknak a jövőben való kikerülését várjuk a kormánytól, hanem várjuk a magyar parlamentnek ez ügyekre nézve is fokozottabb mértékben való figyelmét és ellenőrzését. S e szempontból szükségesnek tartanók, hogy a minisztérium működéséről évenként előterjesztett jelentésben Horvátország belügyi kormányzatának eredményei is intenzívebb módon tárassanak föl, annál is inkább, mert már az 1868. XXX. törvénycikk 23. és 28. §-ai is rendelik, hogy a horvát önkormányzatra vonatkozó zárószámadások a törvényhozás elé terjesztendők. Ez adatoknak az önkormányzati kormányműködés ismerete nélkül csekély értékük van s a miniszterelnök politikai felelőssége szempontjából alig mérlegelhetőbbán tudná elfogadni. Ezért érezte azt annyira igazinak, annyira jogosultnak. És ezért ment volt arra a tavaszi ünnepségre örömmel és bizalommal, jóformán biztossággal. Pedig nem kellett volna oda mennie! Hiszen nem történt odáig semmi döntő dolog , se kérdés, se felelet, sőt még csak egy árva célzás sem. De a Hanna hite szerint úgyszólván már megegyeztek és most ime az egyezség szentesítése kerül sorra. Egyedül jött az Alppila-ba, ahová a társaság javarészben már ő előtte összegyülekezett. Lind úr is éppen akkor jöhetett meg, szemmel láthatólag hölgyek társaságában, akikről éppen javában segítette le a köpenyeiket. Bizalmasan, de hidegen s szemében a titkos megegyezésnek minden nyoma nélkül köszöntötte Hannát és aztán a többiekkel együtt a terembe ment. És innen kezdődtek a csalódások. Hanna előtt úgy rémlett, mintha ő a világon sem volna. Csoportokba verődve üldögéltek, ki-ki az ismerősei körében, a teremnek más-más részén, a gyűlés kezdete előtt és folyama alatt. Hanna a Lindur társaságának közelébe került, de mivel a társaságot nem ismerte, magától nem szegődhetett hozzá. Lindur pedig nem mutatta be ismerőseinek, bár akadt üres hely az asztaluknál. Akkor egyszerre, talán a hideg reggeli szellő lehelletére, tovaröppentek a csalóka álomképek, melyeknek tündérvilágában képzeletének rózsás bábuját dédelgette. És fagyos, rikító fényben eléje tárta mindazt, ami azon az estén történt. Bizony nem kellett volna oda mennie ! A tanácskozás elkezdődött: megvitatták a legalkalmasabb kirándulásokat és szóba kerültek a legmegfelelőbb turistaruhák is. Kinek-kinek kilátszott a beszédjéből, hogy buzgón készülődnek, ki erre, ki arra. Linder csónakon szándékozott nyakába venni az országot. Az évi közgyűlésen kellett választani a társaságnak igazgatóságát is, amitől mindenki húzódozott, kiváltképpen mivel valamelyik tagjának a városban kellett maradnia a levélváltás és a folyó ügyek miatt. Ennek vitatása közben Linder egyszerre csak Hannához jött s melléje telepedve kérdezte, hogy hol szándékozik a nyarat tölteni. Öröm dobbantotta meg szivét, a csalódás mintha tovarebbent volna s kirítt a szavából, hogy maga se hiszi, a mit mond : — Hát csak itt Helsingfors-ban, mint máskor is. — Pompás! kiáltotta Lind ar örömmel. Éppen akartam . . . — Mi pompás ? Mit akart ? Lind ur szót kért és miután előrebocsátotta, hogy az imént hallotta, hogy Holm Hanna kisasszony a nyarat a fővárosban tölti, azt indítványozta, hogy válaszszák be az igazgatóságba. Hanna a kínos meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni, s ezt beleegyezésnek vették, közfölkiáltással beválasztották és Linder fölkelt mellőle, s a saját társaságához csatlakozott, melyből egyesek a neve hallatára hátrafordultak s feléje tekintettek. Ott kellett maradnia a közvacsorán, a melyre már a tanácskozás ideje alatt készülődtek. És nem Lind kérte, hogy maradjon, hanem a társaság elnöke, aki nyilván kötelességének tartotta, hogy udvarias legyen iránta a szolgálatért, amelyet az egyesületnek tett. Lind úr hölgyeivel az asztal túlsó végén ült, meglehetősen zajos vigság közepett. Mindegyre kocintgatott s divaskodott a mellette ülő takaros ifjú leányzóval. Hanna ott ült a vig és egyre zajosabb társaság közepett, hallott hangokat, beszédeket s pohárköszöntőket, egy közülük neki is szólt, az igazgatóság újdonsült tagjának. Miért is volt ő ott, honnan jött, ki volt ő és kik voltak azok ottan? Ki volt az a férfiú, akiről ő valami ábrándot szőtt, akivel ő már jóformán egyesült is valamikor életében . . . múltjában-e vagy jövendőjében? Pedig hát voltaképpen a legtávolibb célzás sem történt rá, a leghalványabb sejtelem sem voltamott róla. „A magamfajták ingyen sem az ő eszményképei. Egészen közönséges az ő, miben sem üt el azoktól, akik csak az ifjú, kecses és víg pipere-bábukat szeretik.“ Fölkelt az asztaltól, a megsértett büszkeségnek és önbecsnek keserű érzetével keblében, de mégsem volt ereje megválni,bár a vacsora alatt sokszor eltökélte. Az asztalt csakhamar elszedték s a tánc elkezdődött. Még utoljára én is táncolok! gondolta, magát gúnyolva. Csakugyan, Linder odajött, hogy táncra kérje s ő elfogadta, folyvást mintegy magát gúnyolva. Úgy érezte, hogy nehézkes és szerfölött hosszú lépéseket tett. Lind egy-két forduló után szó nélkül letette s odább állott. Miért is nem indul már, miért áll még mindig ottan, mit vár voltaképpen ? Azt várta, hogy Lind úr talán mégis hozzászegődik. Vagy tán azt várta, hogy lássa, kinek teszi komolyan a szépet? Hanem úgy látszott, hogy a mulatságnak se vége, se hossza. Csak egy kis szünet állott be a táncban és a társaság szétoszlott a vén- BUDAPESTI HÍRLAP. (82. sz.) 1901. február 1. A bárdolatSan Reichsrath. Budapest, jan. 31. Megnyílt a boldogtalan Ausztriában az uj parlament, friss botrányokkal. Megalakult ordítozó veszekedés közt és felségsértő tüntetésekkel. A remények pedig, hogy a választás útján munkaképes képviselőház kerüljön ki, megszűntek, mielőtt a császár trónbeszéddel a törvényhozást megnyitotta volna. Hétfőn lesz csak a trónbeszéd, melynek tartalmáról oly sokat vitatkoztak a minisztertanácsban, hogy majdnem kormányválság lett belőle. Tartalmára miért legyünk kiváncsiak, mikor előre látható, hogy az a hatása nem lesz, melyet a Körber-kormány tőle várt. Számított a császári tekintélyre, hogy a trónról mondott szavak lecsillapítják a szenvedélyeket s kötelességtudásra tanítják a népképviselőket. De micsoda elvadulása az ennekelőtte oly lojális osztrákoknak, hogy egyenesen a császár személye ellen intézik sértő tüntetésüket, mikor a korelnök az öreg uralkodót dicsőíti és élteti. A német radikálisok húszán és a szó