Budapesti Hírlap, 1902. január (22. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

1902. január 1. sémü­nket a föld iránt örök időkre eldalolta s a reménység énekét harsogta, a költő föltámadt ha­lottaiból a nemzet szivében, s onnan zengte szóza­­tos ajka: ’A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely • • • Még jönni fog, mert jönni kell, Egy jobb kor . . • Schiller költeményeiből. Fordította: Dóczy Lajos báró. A föld osztálya.­­ „A föld tiétek!“ szólt, felhőin ülve ' Az emberekhez Zeusz. „Van kincse sok. H Mind nektek adom örökül. De — ' Testvérileg osztozzatok.“ Nosza sietnek. A ki bírja, marja, ,­« ’Aprajja, nagyja foglalni siet. . .Cserkész az úr, az erdőt lefoglalja, 11.. A gazda meg a földeket. V ’A kalmár tömi raktárát és számol, , 'A püspök bort szüretel, tüzeset,­­ A király hidat, országutat vámol V S kiáltja: „Enyém a tized!“ Későre — az osztály megejtve régen — 'Jön a poéta is ábrándosam De hajh, a nagy földkerekségen Mindennek már gazdája van. „Jaj nékem! Hát csak én legyek feledve? Leghűbb fiad, Zeusz, ezt érdemli-e?“ - jajgat, magát térdre vetve .- Hatalmas Jupiter elé. „Ha álmaid honában ábrándoztál“, Szólt Zeusz, „panaszszal mért fordulsz felém? , Hol voltál, mikor megesett az osztály?“ — „Uram, te nálad voltam én.“ \} „Szemem te rajtad csügge lelkesülten, 1. Fülem eged fönséges zengzetén, ■ Bocsáss meg, hogy fényedtől részegülten A földről megfeledkezem.“ És szóla Zeusz: „Bajod már erről tenni, Szőlőn, erdőn, piarcon túladok. De hogyha vélem akarsz lenni, A hányszor eljösz, nyitva lesz az ég.“ Hellasz Istenei. Míg ti őrizétek a világot S boldog emberöltőt lejteni Az öröm pórázán oktatátok, Meseország bájos isteni — Ah, míg a gyönyör oltára díszlett,­­Milyen más volt a világ sora, Mikor koszorúkat néked vittek: Vénusz Amathuzia! Mikor a költészet hű­ palástja A valót befödte kedvesen, A teremtést gazdag élet járta S érzett, mi érzésre képtelen. Hogy szeretve legyen a természet, Rá a hit nemes pecsétet üt, És a méla szem a merre nézett, Istent látott mindenütt. Hol ma már, mint bölcseink beszélik, Lélektelen forg egy tűzkerék, Akkor Héliosz dörgette végig A felhőkön aranyszekerét. A hegyek közt Oreádok serge, Minden fában rejle egy driád, S vedréből kedves najád tövelte Az ezüst víz sugarát. Itt e babér segélyért kiálts, Ott a kőben Tantal lánya hűl, Szirims jajgatása fúlt e nádba, Eiloméla zeng e berkekbül. Demeter kínját e csermely itta, Mikor siratá Perzefonét És e domb felől szeretve látta Vénusz eltűnt kedvesét. Í­gv Akkor még Deukalion neméhez Égiek szoktak leszállani, Lé­to fia pásztortisztet végez,­­ Hogy öleljék Pirrha lányai. Embert, Istent a héroszszal egybe Foglalt enyhe frigyben Kupido­s ember, Isten, hérosz jött versengve Ciprusba mint áldozó. Lemondás, bűnbánat nem zokogtak Bús sötéten víg oltárokon, Boldog szíveket kívántatok csak, Mert a boldog istennel rokon. Szent volt, a mi szép. S a földi, múló héjt az istenek sem szégyelék, Hol a Múzsa, a szűzen piruló És a Bál uralkodók. Házatok mint palota mosolygott, Telketek volt a karinthi tér, Hol babérért küzdelem gomolygott, S célra tört a mennydörgő szekér, Lelkesült tánc, fenkölt, olvadékony, Lejtett szép oltárotok körül S babér fénylett győztes halántékon A szagos fürtök közül. Bakhus nyomán jött az istenáldás. Párduc vonta szekere körül Tirzusz leng, zeng Evoé-kiáltás, S támolyg Szatir és Faun legesül. Őrjöngő menádok buja népe Dicséri borát és kiabál, És a gazda barna pozsgás képe Hív nógatva, hogy igyál. Rémes csontváz ágy fejére nem lő, Hogy borzadjanak a kimúlok, Megfordítja fáklyáját a nemtő És a lelket elviszi egy csók. Maga Orkusz szigorú birája Halandó asszonynak gyermeke, És meglágyúl Orfeusz dalára Eumenidák serege. Szokott örömét az üdvözült még Ott felé, ha Elizjomba tért. Hitvesét ott a hitvesi hűség És a versenyző a pályatért. Linusz lantja fölveri a Hádeszt, Alkesztét Admét karolja át, Ott találja Oresztesz Piládeszt S Filoktét hegyes nyilát. Még magasztost volt az erény bére, Rögös útra edzve az erőst, S társul várták nagy tett végeztére Boldog istenek a földi hőst. Őt, ki megholt párját követelte, Meghallgatta a zord alvilág, S a hajósnak, ki a habot szelte, Két isten lett mécsvilág. Szép kor! Hova lettél? Visszatérje A természet szűz gyermekkora? Ah, hiába! Csak költők meséje Hirdeti, hogy voltál valaha. Kihalt a vidék. A merre nézek, Szemem istent mindhiába vár. "Amaz élet duzzadó teljének Csak emléke él ma már. Mind lefújta e szép virágpelyhet A vihar, mely éjszakról sivít., Az Istenvilágnak veszni kellett, S színpompája egyet gazdagít. Búsan nézek, csillagok, teátok, S Luna, rád, hogy élj s felém tekints. Vizen, erdőn hasztalan kiáltok, Szavamnak viszhangja nincs. Gyönyört nyújtva csak, de nem akítva, Nem ismerve önnön bájait, Sem a szellemet, mely igazítja, Nem örülve, mikor boldogít, Mesteréhez föl nem emelkedve, Mig mint óra percet percre rak, A természet, istenit elvesztve A súlytörvény rabja csak. Munkát váltva bölcsőn és koporsón, Este sírt ás, reggel újra szül, S így örökké az egyforma orsón forg le évre év szünetlenül, A mi Isten, átszállt a költőbe. ?•" Mit az oly világnak Istenek, Mely az ő pórázából kinőve !"­ Csak önnön súlyán lebeg? Hazatértek s a lét minden bája, Mind mi szép, jó, velük elhaladt, A lét színe és harmóniája, Mienk csak az üres szó maradt. .j­. Túl az idők sodrán bizton élnek, Az örök Olimpia szállva fel. A mit halhatatlanít az ének, Annak itt lenn veszni kell. Habsburg grófja. Császárkoronázó akheni vár és csarnoka zárva ebédre, Ott üle Rudolf a király, de ma már Császárnak szent fölsége. Ételt neki Rajna elektora hord, Cseh választófejdelem tölti a bort, S csoportban a hét koronázó Császárra, mint csillag a napra tekint S a föld ura láttán végezi mind, i­. Mit ünnepi tiszte ma ráró. ■Tf' “ A karzaton ott fenn víg tömeg ült, Császárt hogy ebédleni lássa S a trombita érchangjába vegyült Lelkes sokaságnak üdvriadása. Elmúlt a viszályság szörnyű kora, Császártalan évek hosszú sora S van a földnek végre birája. Nem ítél már önkény, fegyverező, Nem retteg a gyönge, a béketűrő, Hogy törje erőszak igája. Császár mosolyogva emelte kezét És véget a zaj, zene ért. •­ „Ragyogó­­m az ünnep, dús az ebéd, Királyi szivem örömére. De hol van a kobzos, szivet ki vidít, Ki mennyei szóval igazra tanít, Múltat a ki tud, a jövőbe ki lát? Kedveltem a dalt ifjonta még S mibe már a lovagnak kedve telek, A császár most mért lássa híját?“ S fejedelmi kört szétbontva belép­­A dalnok hosszú palásttal, Ezüstös a fürtje, de termete ép, Nem tört meg a kor súlya által. „A lanton a dallam méze terem, Aranyos húrján kél vágy s szerelem, Mind zengi, dicséri, mi szép s jó; Mit a szív óhajt, mit az elme szeret. De mondsza, ily szent napon vaja mi lehet Császár tetszésire méltó?“ S mosolyga a császár: „Földi erő Hallgat, hol a dalnok, a lant szól. Nagyobb hatalom hűbérese ő, Néki perc sugalatra parancsol. Mint förgeteg, ég fele dörgedező, Nem tudni mikép tör s honnan elő, Mint szívt szüli titkon a forrást, Úgy forr föl az ő szive mélyin a dal S felkölti csudás zene hangjaival Mit keblünk éreze folyvást.. .? ... S zúdítja a kobzot a dalnok, az agg S danolt, a­mig ujjai verték: „Lován kivonula egy grófi lovag Kergetni a bércen a zergét. Csatlósa követte, hordozva fját, S tisztásra hogy ere a bükkösön át Fejedelmi mént lovagolva, Egy távoli csengés fülébe jutott S az Úr testével egy pap jőve ott, Előtte a templomi szolga. S leszálla a gróf, süveget emeliit S imádja térdre terülve Jámbor, keresztény szíve szerint, Mi a bűnös emberek üdve. De a réten csürge keresztbe patak, Mit nagyra dagaszta a hegyzuhatag BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) 3

Next