Budapesti Hírlap, 1902. augusztus (22. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-01 / 209. szám

Budapest, 1902. XXII. évfolyam 209. szám Péntek, augusztus 1 Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési ár­a ki Egési évre 28 kor, félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kon 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefoni szerk. 84—63, kiadóin 65—95, igazg. 65—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Silárd-utca 4. sz. és hirdetés-peé­el. Ugyan« hát József-komt 5. sz. a. oldalán, hirdetések é­ra: 25gy exe 41 ill., vastagabb betűvel 8 £UL h­irdetések nonparellje számítással, dijszabá­s szerint. Az orosz vezérkar könyve. Budapest, júl. 31. Immár huszonöt esztendeje, hogy 1877 Szent György-napján II. Sándor orosz cár Ab­dul-Hamid török szultánnak megszente a háborút. A közel kétszáz esztendős keleti kérdésben máig ez a háború volt az utolsó jelentősebb fá­zis. A minden oroszok cárja a tündöklő portá­nak, vagy a­hogy az utóbbi ötven esztendőben hívják, a beteg ember­nek azzal a kijelentéssel szent hadat, hogy makacssága elapasztotta békeszeretetét és türelmét, hogy már most haszontalan a szó, ütött a cselekvés órája, tettekre van szükség. Hogy az írott papiros, az ígéret, az adott szó hitelét veszítse, hogy üssön a cselekvés órája, azon rég­óta mesterkedett a diplomácia. Közel kétszáz esztendős az a diplomata­­hagyomány, a­melyet alaposabban tör­téneti fajzum­nak lehetne nevezni, hogy Nagy Péter cár, a mai Oroszország meg­teremtője, írott végrendeletben hagyta meg utódainak Konstantinápoly elfogla­lását, a régi bizánci hagyományok új életre hívását. Ezt a sűrűn, nyomatéko­san idézett okmányt azonban nem látta emberi szem soha; nem is láthatta, mert Nagy Péter meg sem írta. Olyan hirte­len, olyan váratlanul hunyt el a nagy cár, hogy nem volt érkezése végrendel­kezni. És mégsem merőben gyökértelen az a hit és hagyomány, a­mely az európai török birodalom fölszívását, Bizánc el­foglalását Nagy Péter nevéhez fűzi. Ő állt be először a keleti kereszténység, a mozlim hatalom alatt élő keresztények protektorának. A kis-ázsiai örmények hozzá fordultak először utalomért. Ezek pártfogásával adta Nagy Péter példáját annak, hogy a keleti kérdés hogyan tartható szakadatlan izzásban, hogy az orosz cárok mi címen tarthatnak jogot az európai török föld és Konstantinápoly birtokára. Ha az orosz diplomácia, a­mely két évszáz óta főként a Balkán birtokáért operál, ezt a példaadást veszi végrendeletnek, úgy igaza van: Nagy Péter tárta föl a nyitját annak, miként lehet Damokles kardját örökö­sen a szultán feje fölött lebegtetni; hogyan lehet a szultán tartományai­ban akkor kelteni forradalmat, a­mikor a zavar neki a legkellemetlenebb, az el­lenségnek viszont kapóra lő. Kétszáz esztendő óta Törökország minden háborúja ebből a forrásból fa­kadt és mindig mesterségesen. Nagy Péter óta mindenik orosz cár született gyámja és védője a török hatalom alatt élő keresztény elinek. Két évszáz óta az orosz cárok protektortiszte nem üres cím­­kötelezettségekkel jár ez a hi­vatal és a cárok, világos, hogy nem mindig, nem mindenben egészen önzet­lenül, de hűségesen megfeleltek köteles­ségüknek. A görögök s a Balkán más apró törzsei, a­melyek ma akár valósá­gos, akár csak komédia állami életet él­nek, azonkívül, hogy a török hatalmat két évszáz óta a tehetetlenség, pénzte­lenség, a megcsontosodott konzervatív szellem igen megsorvasztotta, a legtöb­bet az orosz pénznek és az orosz fur­­fangnak köszönhetnek. A forradalom tűz­­csóvája a Balkánban soha sem lobbant föl egyszerre, máról­ holnapra, mindig hosszan, kitartással, állhatatosan éleszt­gették. Az a háború, a­mely 1877 tava­szán tört ki Oroszország és a török között, már a hatvanas évek elején kí­sértett. Gór­csáko­v már 1860 tavaszán azzal argumentált a nagyhatalmak kép­viselőinek egy tanácskozásában a török ellen, hogy ,,a bosnyák, a hercegovinai, a bolgár keresztények helyzete sajnála­tos és megbízhatatlan, hogy az illúziók ideje lejárt; minden huza­vona, haloga­tás csak súlyosbítja a tarthatatlan hely­zetet; hogy az Európa nyugatán lefolyó eseményeket,, az olaszok törekvését egy­séges és független királyságra, a porosz törekvéseket, hogy­­Ausztria kiküszöbölé­sével a német törzsekből porosz hege­mónia alatt német egység támadjon. Keleten bátorításnak és reménykeltés­nek fogják föl.“ Nagyon messze ragad­na csak futólagos érintése is azoknak a fá­zisoknak, a­melyeken át csaknem két évtized lefolyása alatt megérlelődött a háború. Zavargások, forradalmak nyi­tották meg. Előbb a szerbek iparkod­tak nyilvánságosan orosz biztatásra és támogatással lerázni magukról a török igát. Azután a bosnyák és hercegovinai keresztények kezdettek fészkelődni. A Györgye imádkozott írta: Teleken Béla. Benn a völgykatlanban csöndesen alszik a bányaváros. Gázlámpái gúnyosan rezgetik vörös lángjukat, mintha a sátán inasai öltögtetnék ott csúfolkodva tüzes nyelveket. A túlsó hegyoldal olyan, mintha valami óriásnak volna a ravatala. Egészen fekete. Csak a bányászok alacsony, kis ablaka, fehér viskói tarkítják ... Fehér szögek fekete koporsón. Megkondul a toronyóra; előbb négyet, az­tán mélyebb hangon kettőt üt. Nyomban rá meg­szólal a katogó, hogy munkába szólítsa tompa fa­­hangjával a sápadt bányászokat. Egyenkint, egymásután bújnak elő a fe­hér házikókból, egymáshoz szegődnek. Egyik­­másik meggyújtja az olajos mécset, úgy halad­nak az éjfél után derengő félhomályban, alig-alig szólva, a kertek alján, keskeny gyalogösvénye­ken a tárna felé, hogy ott a Szűz Anya képé­nél imádkozván, eltűnjenek a föld mélyében, a­honnan, sohsem tudhatják, élve, vagy halva, avagy sehogy sem is kerülnek-e majd vissza az éltető, szabad napvilágra. Meggyújtja mécsét, útnak indul hegy­­végi kunyhójából Györgye is. Rendszerint né­hány perccel később szokta ezt megcselekedni, mint munkástársai. Alert jó ideje már, hogy Györgye meghasonlott volt társaival s egyedül él, mindenektől elszakadva, úgy a munka, mint a pihenés óráiban'; a föld alatt'is, a sötét út­vesztőkben.. a. földszinén is, mind szomorúbban málladozó, roskadozó vályogviskójában. Nem­régiben­ még legalább a felesége volt az oldalán; az a sápadt, beteges teremtés, a­ki­nek szürke szemében ely különös fényesség iz­­zott: nemcsak a férjét vakon szerető asszonyi szerelem fénye, de annak a könyörtelenül sor­vasztó láznak a lángja inkább, a­mely aztán oly hirtelenü­l végzett vele, hogy a­mikor Györgye egy napon szurtosan, fáradtan, rosszkedvűen hazatért volt a bányából, az asszony, az alko­nyodó nap vörös fényében úszó szobácska ágyán örökre lehunyta vér télen, fehéres pillájú szeme­­héját. Azóta Györgyénak senkije se volt, kerek e világon magára hagyva áll. Mogorván, szótlanul morzsolgatja le nap­jait, egyiket a másik után. A szomszédok, a­kik akkor a felesége te­metésére jöttek, de úgy, hogy még esnie oda se szóltak a szegény Gyorgyénak, azzal ijesztgetik a gyerekeiket, ha rosszak, hogy majd odaadják a vád Gyorgyénak, az istentagadó, az ördöggel cimboráid, a rettenetes Györgyénak, csak rosszal­kodjanak! S Györgye jól tudja ezt. Tudja, mert oly rossz az ö­tlite mindenütt. De nem akar tenni róla. El-eljár dolgozni, megveszi a piacon a heti eleségét, a boltosnál a pálinkáját, mert hiszen élni csak kell valahogy, ha már él az ember, de kocsmába, iszogató társaságba sohase keveredik. Akár a beszédtől is egészen elszokott. Est­énkin­t úgy üldögél magába süppedve a kunyhóját övező, elvadult kis kertben s csak nézi-nézi egykedvűen a vakolat mállását, omlását, kerítése pusztulását; de se száját, se kezét a világért meg nem mozdí­taná, hogy akár a bánatán, akár egyéb bajain könnyítsen. Györgye ugyanis, a mint azt a környék apraja-nagyja jól tudja, pörbe szállt egykor s azóta pörben áll az Istennel. Nem volt ő azelőtt bányász. Valamikor, öt-hat esztendeje, földecskéje volt a határban, a mit az apja hagyott rá. Elvesztette. Rémes jég­verés pusztította el az arató termését egymás­után három esztendőn s mindig különösen csak az övét verte el egészen; az a pár holdnyi puszta­föld pedig csakhamar utána úszott a termésnek: megvette a szomszéd . . . Áron pedig mindaddig próbálgatott lábrakapni Györgye, mig az is el­fogyott. Akkor aztán kiállt a nyílt utcára s szörnyű átkozódással átkozta meg a jégverést, a földet, az eget, a zsidó árendást, magamagát és legfő­képpen az Istent, a ki mindezt így rendelte volt. Hallották ezt az átkot sokan s megborzad­tak, elhúzódtak Györgyétől, a­ki maga is bújni kezdett az emberek elöl. Beállt napszámosnak a bányába, de senkihez ott egy árva szót se mondott; sőt, a­mikor kis kalibájából, hajdani vagyonának egyetlen megmaradt romjából először ment volna a tárnába, és a tárna bejárata előtt álló Szűz Atália-szobor láttára újfent szidalomba, átkozódásba tört Vala­ki nagy elkeseredése, ré­mülten fordultak el már maguk a bányászok is tőle s kerülték, mint az élő kárhozatot, félvén, hogy a megsértett Isten haragja, ha majd egyszer utoléri Györgyöt, őket is lesújtaná, ha tőle végképp félre nem húzódnak. Györgye tehát mindig egyedül járt a Mai számunk 16 oldal.

Next