Budapesti Hírlap, 1902. augusztus (22. évfolyam, 209-239. szám)
1902-08-01 / 209. szám
Budapest, 1902. XXII. évfolyam 209. szám Péntek, augusztus 1 Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési ára ki Egési évre 28 kor, félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kon 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefoni szerk. 84—63, kiadóin 65—95, igazg. 65—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Silárd-utca 4. sz. és hirdetés-peéel. Ugyan« hát József-komt 5. sz. a. oldalán, hirdetések éra: 25gy exe 41 ill., vastagabb betűvel 8 £UL hirdetések nonparellje számítással, dijszabás szerint. Az orosz vezérkar könyve. Budapest, júl. 31. Immár huszonöt esztendeje, hogy 1877 Szent György-napján II. Sándor orosz cár Abdul-Hamid török szultánnak megszente a háborút. A közel kétszáz esztendős keleti kérdésben máig ez a háború volt az utolsó jelentősebb fázis. A minden oroszok cárja a tündöklő portának, vagy ahogy az utóbbi ötven esztendőben hívják, a beteg embernek azzal a kijelentéssel szent hadat, hogy makacssága elapasztotta békeszeretetét és türelmét, hogy már most haszontalan a szó, ütött a cselekvés órája, tettekre van szükség. Hogy az írott papiros, az ígéret, az adott szó hitelét veszítse, hogy üssön a cselekvés órája, azon régóta mesterkedett a diplomácia. Közel kétszáz esztendős az a diplomatahagyomány, amelyet alaposabban történeti fajzumnak lehetne nevezni, hogy Nagy Péter cár, a mai Oroszország megteremtője, írott végrendeletben hagyta meg utódainak Konstantinápoly elfoglalását, a régi bizánci hagyományok új életre hívását. Ezt a sűrűn, nyomatékosan idézett okmányt azonban nem látta emberi szem soha; nem is láthatta, mert Nagy Péter meg sem írta. Olyan hirtelen, olyan váratlanul hunyt el a nagy cár, hogy nem volt érkezése végrendelkezni. És mégsem merőben gyökértelen az a hit és hagyomány, amely az európai török birodalom fölszívását, Bizánc elfoglalását Nagy Péter nevéhez fűzi. Ő állt be először a keleti kereszténység, a mozlim hatalom alatt élő keresztények protektorának. A kis-ázsiai örmények hozzá fordultak először utalomért. Ezek pártfogásával adta Nagy Péter példáját annak, hogy a keleti kérdés hogyan tartható szakadatlan izzásban, hogy az orosz cárok mi címen tarthatnak jogot az európai török föld és Konstantinápoly birtokára. Ha az orosz diplomácia, amely két évszáz óta főként a Balkán birtokáért operál, ezt a példaadást veszi végrendeletnek, úgy igaza van: Nagy Péter tárta föl a nyitját annak, miként lehet Damokles kardját örökösen a szultán feje fölött lebegtetni; hogyan lehet a szultán tartományaiban akkor kelteni forradalmat, amikor a zavar neki a legkellemetlenebb, az ellenségnek viszont kapóra lő. Kétszáz esztendő óta Törökország minden háborúja ebből a forrásból fakadt és mindig mesterségesen. Nagy Péter óta mindenik orosz cár született gyámja és védője a török hatalom alatt élő keresztény elinek. Két évszáz óta az orosz cárok protektortiszte nem üres címkötelezettségekkel jár ez a hivatal és a cárok, világos, hogy nem mindig, nem mindenben egészen önzetlenül, de hűségesen megfeleltek kötelességüknek. A görögök s a Balkán más apró törzsei, amelyek ma akár valóságos, akár csak komédia állami életet élnek, azonkívül, hogy a török hatalmat két évszáz óta a tehetetlenség, pénztelenség, a megcsontosodott konzervatív szellem igen megsorvasztotta, a legtöbbet az orosz pénznek és az orosz furfangnak köszönhetnek. A forradalom tűzcsóvája a Balkánban soha sem lobbant föl egyszerre, máról holnapra, mindig hosszan, kitartással, állhatatosan élesztgették. Az a háború, amely 1877 tavaszán tört ki Oroszország és a török között, már a hatvanas évek elején kísértett. Górcsákov már 1860 tavaszán azzal argumentált a nagyhatalmak képviselőinek egy tanácskozásában a török ellen, hogy ,,a bosnyák, a hercegovinai, a bolgár keresztények helyzete sajnálatos és megbízhatatlan, hogy az illúziók ideje lejárt; minden huzavona, halogatás csak súlyosbítja a tarthatatlan helyzetet; hogy az Európa nyugatán lefolyó eseményeket,, az olaszok törekvését egységes és független királyságra, a porosz törekvéseket, hogyAusztria kiküszöbölésével a német törzsekből porosz hegemónia alatt német egység támadjon. Keleten bátorításnak és reménykeltésnek fogják föl.“ Nagyon messze ragadna csak futólagos érintése is azoknak a fázisoknak, amelyeken át csaknem két évtized lefolyása alatt megérlelődött a háború. Zavargások, forradalmak nyitották meg. Előbb a szerbek iparkodtak nyilvánságosan orosz biztatásra és támogatással lerázni magukról a török igát. Azután a bosnyák és hercegovinai keresztények kezdettek fészkelődni. A Györgye imádkozott írta: Teleken Béla. Benn a völgykatlanban csöndesen alszik a bányaváros. Gázlámpái gúnyosan rezgetik vörös lángjukat, mintha a sátán inasai öltögtetnék ott csúfolkodva tüzes nyelveket. A túlsó hegyoldal olyan, mintha valami óriásnak volna a ravatala. Egészen fekete. Csak a bányászok alacsony, kis ablaka, fehér viskói tarkítják ... Fehér szögek fekete koporsón. Megkondul a toronyóra; előbb négyet, aztán mélyebb hangon kettőt üt. Nyomban rá megszólal a katogó, hogy munkába szólítsa tompa fahangjával a sápadt bányászokat. Egyenkint, egymásután bújnak elő a fehér házikókból, egymáshoz szegődnek. Egyikmásik meggyújtja az olajos mécset, úgy haladnak az éjfél után derengő félhomályban, alig-alig szólva, a kertek alján, keskeny gyalogösvényeken a tárna felé, hogy ott a Szűz Anya képénél imádkozván, eltűnjenek a föld mélyében, ahonnan, sohsem tudhatják, élve, vagy halva, avagy sehogy sem is kerülnek-e majd vissza az éltető, szabad napvilágra. Meggyújtja mécsét, útnak indul hegyvégi kunyhójából Györgye is. Rendszerint néhány perccel később szokta ezt megcselekedni, mint munkástársai. Alert jó ideje már, hogy Györgye meghasonlott volt társaival s egyedül él, mindenektől elszakadva, úgy a munka, mint a pihenés óráiban'; a föld alatt'is, a sötét útvesztőkben.. a. földszinén is, mind szomorúbban málladozó, roskadozó vályogviskójában. Nemrégiben még legalább a felesége volt az oldalán; az a sápadt, beteges teremtés, akinek szürke szemében ely különös fényesség izzott: nemcsak a férjét vakon szerető asszonyi szerelem fénye, de annak a könyörtelenül sorvasztó láznak a lángja inkább, amely aztán oly hirtelenül végzett vele, hogy amikor Györgye egy napon szurtosan, fáradtan, rosszkedvűen hazatért volt a bányából, az asszony, az alkonyodó nap vörös fényében úszó szobácska ágyán örökre lehunyta vér télen, fehéres pillájú szemehéját. Azóta Györgyénak senkije se volt, kerek e világon magára hagyva áll. Mogorván, szótlanul morzsolgatja le napjait, egyiket a másik után. A szomszédok, akik akkor a felesége temetésére jöttek, de úgy, hogy még esnie oda se szóltak a szegény Gyorgyénak, azzal ijesztgetik a gyerekeiket, ha rosszak, hogy majd odaadják a vád Gyorgyénak, az istentagadó, az ördöggel cimboráid, a rettenetes Györgyénak, csak rosszalkodjanak! S Györgye jól tudja ezt. Tudja, mert oly rossz az ötlite mindenütt. De nem akar tenni róla. El-eljár dolgozni, megveszi a piacon a heti eleségét, a boltosnál a pálinkáját, mert hiszen élni csak kell valahogy, ha már él az ember, de kocsmába, iszogató társaságba sohase keveredik. Akár a beszédtől is egészen elszokott. Esténkint úgy üldögél magába süppedve a kunyhóját övező, elvadult kis kertben s csak nézi-nézi egykedvűen a vakolat mállását, omlását, kerítése pusztulását; de se száját, se kezét a világért meg nem mozdítaná, hogy akár a bánatán, akár egyéb bajain könnyítsen. Györgye ugyanis, a mint azt a környék apraja-nagyja jól tudja, pörbe szállt egykor s azóta pörben áll az Istennel. Nem volt ő azelőtt bányász. Valamikor, öt-hat esztendeje, földecskéje volt a határban, a mit az apja hagyott rá. Elvesztette. Rémes jégverés pusztította el az arató termését egymásután három esztendőn s mindig különösen csak az övét verte el egészen; az a pár holdnyi pusztaföld pedig csakhamar utána úszott a termésnek: megvette a szomszéd . . . Áron pedig mindaddig próbálgatott lábrakapni Györgye, mig az is elfogyott. Akkor aztán kiállt a nyílt utcára s szörnyű átkozódással átkozta meg a jégverést, a földet, az eget, a zsidó árendást, magamagát és legfőképpen az Istent, a ki mindezt így rendelte volt. Hallották ezt az átkot sokan s megborzadtak, elhúzódtak Györgyétől, aki maga is bújni kezdett az emberek elöl. Beállt napszámosnak a bányába, de senkihez ott egy árva szót se mondott; sőt, amikor kis kalibájából, hajdani vagyonának egyetlen megmaradt romjából először ment volna a tárnába, és a tárna bejárata előtt álló Szűz Atália-szobor láttára újfent szidalomba, átkozódásba tört Valaki nagy elkeseredése, rémülten fordultak el már maguk a bányászok is tőle s kerülték, mint az élő kárhozatot, félvén, hogy a megsértett Isten haragja, ha majd egyszer utoléri Györgyöt, őket is lesújtaná, ha tőle végképp félre nem húzódnak. Györgye tehát mindig egyedül járt a Mai számunk 16 oldal.